Orvosi Hetilap, 1890. november (34. évfolyam, 44-48. szám)

1890-11-02 / 44. szám

535 ORVOSI HETILAP Az elv, a­melyből akkor kiindultam az volt, hogy csak annyit fejezzünk ki ezen összeállításokban, a­mennyit a kísér­let valóban bizonyít és hogy ne csempésszünk beléjük olyan állításokat, melyek valótlanok, vagy legalább nagymértékben kétesek. A fentebbi példára vonatkozva a tárgyilagosság érde­kében azt javasoltam, mondjuk ki, hogy hány gramm a nátriumnak és a magnesiumnak a mennyisége egy kilogramm vízben, továbbá mennyi benne a chlor, meg a kénsavmaradék (S04). Ennyi az, a­mit analysiskor a kísérlet bizonyít, mert azt, hogy mennyi a nátriumchlorid (NaCl), a magnesiumchlorid (MgCl2) meg a natriumsulphat (Na2S04) és a magnesiumsulphat (MgS04) a vízben, kísérletileg nem tudjuk meghatározni és így nem is fejezhetjük ki mennyiségeiket. Ha ezt a régi szokás szerint megtesszük, akkor tulajonképen a fáradságosan meg­határozott világos kísérleti adatokat bizonytalan hypothesisekkel homályosítjuk el. Mint minden régi előítélet, úgy ez a szokás is annyira gyökeret vert, hogy ha javaslatomat egyesek kivált hazánkban követték is, egészben véve a régi szokás fenn­maradt. A nagyobb rész javaslatomat bár helyeselte, leginkább azért nem tartotta elfogadhatónak, mert a gyakorló orvos kevésbé tud elbánni a natrium meg a magnesium mennyiségé­vel, mint a tőle jobban ismert natriumchlorid és magnesium­sulphat mennyiségeivel. Ezt ugyan megengedem, de a tudo­mányban nem a gyakorlat kényelme, hanem a valóság lehet csak az irányadó. Az ezelőtt 26 évvel tett javaslatomnak jogo­sultságát a legújabban történt nagy tudományos felfedezések fényesen és minden kétséget kizáró módon igazolták. Javas­latomat eredetileg csak a tárgyilagosság és az analysisek össze­hasonlításának érdekében tettem. Az említett nagy felfedezé­sek, melyek kivált az elméleti chemia terén egyelőre meg­­mérhetlen horderejűek, azt derítették ki, hogy javaslatom nem­csak a fennebbi szempontokból czélszerű, hanem hogy az egy­úttal az ásványvizek legnagyobb részének valódi chemiai con­­stitutióját is szabatosan kifejezi, a­mit akkorában magam sem mertem remélni. A felfedezések sorozatának lényege a következőkben áll. Pfeffer növényphisiologiai kísérleteinél 1877-ben azt tapasztalta, hogy ha égetett agyagedények falának tömegében a réz ferroeyanidnak amorph csapadékát létesítjük, ebből olyan válaszfal keletkezik, melynek sajátsága az élő sejtek külső protoplasma rétegéhez annyiban hasonló, a­mennyiben mind a kettő a vizet osmosis útján átereszti, de a vízben oldott anya­gokat nem. Ha egy ilyen félig áteresztő agyagból készült edényt czukoroldattal megtöltünk, azt bezárjuk és tiszta vízbe állítjuk, a külső víznek osmotikus beszivárgásától igen nagy nyomás áll elő az edény belsejében. E nyomás nagysága a czukoroldat concentratiójával és az absolut hőmérséklettel ará­nyos és 2—3°/o czukortartalommal atmospherákat érhet el. Ezt a nyomást osmotikus nyomásnak nevezték el. Van t'Hoff amsterdami chemia tanár 1887-ben e jelen­ségnek okát keresvén, arra a gondolatra jött, hogy az osmoti­kus nyomást a vízben oldott ezukor-molekuláknak a falakhoz való ütközése okozza, olyformán mint azt a gázok feszítő ere­jére nézve már régen elfogadták a tudományban. Nagyobb concentratióban a czukor-molekulák száma nagyobb lévén, a hőmérsékket pedig a molekulák mozgásának sebessége növe­kedvén, az idő egységében történő ütközések száma — tehát az osmotikus nyomás is — arányosan növekszik. E felfogás­ból kiindulva, a híg oldatokra a mechanikai hőelmélet tételeit igen szellemesen alkalmazva, azon nagy felfedezést tette, hogy a gázok kiterjedésének törvényei a szó szoros értelmében a higított oldatokra is szigorúan érvényesek, ha a gázok feszítő ereje helyett az oldat osmotikus nyomását, térfogatuk helyett pedig az oldószer térfogatát értjük. Ily felfogás mellett a híg oldatokra a Boyle-Gay-Lussac és az Avogadro-féle törvény ép úgy érvényes, mint a gázokra. Tudvalevőleg az Avogadro-féle törvény egyszerű alak­ban úgy fejezhető ki, hogy a különféle gázok egyenlő térfoga­tának a súlya arányos a molekula­súlyokkal. E törvény alap­ján eddigelé csak a gáz és gőzalakú vegyüületeknek a molekula­­súlyát lehetett meghatározni. Jelenleg már a nem illékony anyagoknak molekula­súlyát is biztosan meghatározhatjuk, ha higított oldataiknak osmotikus nyomását ismerjük, mert Van t’Hoff törvénye szerint egyenlő osmotikus nyomású és hő­­mértékű oldatoknak egyenlő térfogatában az oldott anyag­mennyisége arányos a molekula súlyával. Raonit már 1882-ben empirikus alapon szintén összefüg­gést talált az oldatok fagyáspontjának csökkenése és az oldott anyag molekula-súlya között. Van t’Hoff a mechanikai hőelmé­let segítségével kapcsolatba hozta az oldatok fagyáspont csök­kenését osmotikus nyomásukkal és egészen szigorú alapon be­bizonyította különféle anyagokból és ugyanazon oldószerből készült oldatokat értve, hogy az olyan higítású oldatok, melyek­nek fagyáspont csökkenése egyenlő, azoknak osmotikus nyo­mása is egyenlő. E szerint Van t’Hoff törvénye alapján elmé­letileg is meg van okolva az az eljárás, hogy a híg oldatok fagyáspontjának csökkenéséből az oldott anyagnak molekula­­súlyát levezethessük. Az utóbbi években ezen eljárás szerint számtalan anyag­nak határozták meg a molekula súlyát. Ezekből kiderült, hogy az elektromosságot nem vezető oldatok kivétel nélkül hódolnak a Van­­’Hoff-féle törvénynek. E szerint az ugyanazon osmoti­kus nyomású és ugyanazon fagyáspont csökkenési­ oldatoknak egyenlő térfogatában az oldott anyagnak mennyisége arányos a molekula-súlyaikkal, vagy mint hypothetikus alakban szokás mondani: a molekulák száma egyenlő. Azonban a sók, savak és hasisok, általában az electrolytek kivételt képeznek a tör­vény alól és azzal csak úgy egyeznek meg, ha felvesszük, hogy ezeknek oldataiban a molekulák száma 2-szer, 3-szor vagy 4-szer akkora, mint a bomlatlanul képzelt elektrolyté. Így például ha négy oldatot készítünk egy-egy molekula nád­­c­ukorból, NaCl-ból, Na2S04-ból és Na3P04-ból, mindegyik agyagot igen sok, de egyenlő mennyiségű vízben oldva fel, akkor azt tapasztaljuk, hogy ha a nádezukor osmotikus nyomá­sát vagy fagyáspont csökkenését egynek vesszük, akkor a NaCl-, a Na2S04-, és a Na3P04-oldatoknak megfelelő értékei 2-szer, 3-szor illetve 4-szer akkorák, mint a czukoréi. Minthogy az osmotikus nyomás meg a fagyáspont csökkenése az oldott molekulák számától függ, első pillanatra látható, hogy az electro­lyzek is azonnal hódolnak a Van­­’Hoff-féle törvénynek, ha nem a bomlatlan vegyületeket, hanem magukat a ionokat te­kintjük molekuláknak. A ionok alatt pedig azt az alkatrésze­ket értjük, melyekre a sok electrolysiskor szétválaszthatók. A NaCl-nál ezek Na és Cl, tehát kettő, a Na2S04-nál 2Na és S04 tehát három, a Na3P04-nál 3Na és P04, tehát összesen 4. A mondottakból határozottan következik, hogy az electrolytek kellő higitás mellett teljesen a ionokra — vagyis fémre és savmaradékra —■ felbomolva léteznek az oldatokban. Ez az, a­mit „electrolytikus dissocitatio“ nevével jelöltek meg. A konyha­sónak kellőleg higított oldatában tehát nem bomlatlan NaCl molekulák vannak, hanem ennek részei az egyes Na és Cl atomok kü­lönváltan léteznek. Ezek közül a Na igen nagy positív elektromos töltéssel, a Cl pedig negatívval van felru­házva. Ez az elektromosság az atomoknak anyagához, azoknak chemiai természete szerint különböző, de általában igen nagy erővel van kapcsolódva. Ennélfogva ezek a dissociált atomok egészen más sajátságúak, mint az úgynevezett egyszerű testek molekulái, t. i. a fém nátrium és a gázalakú chlor, a­melyek elektromos tekintetben semlegesek; a két fogalom tehát nem tévesztendő össze. Az elektrolyteknek bomlatlan molekulái csak concentrált oldatokban léteznek, de részben már ebben is disso­­ciálva vannak. Ezzel a magyarázattal, melyet Svante Arrhenius indokolt kísérleti alapon fejtett ki, a kivételek mind eltűnnek a Van t’Hoff-féle törvény alól. E magyarázat egészen egyező azzal, melyet én a m. tud. Akadémiában az ammóniumchlorid és egyéb anomál gőzök eltérésére kísérleteim alapján már 25 évvel ezelőtt kifejtettem, a­melylyel az Avogadro törvény kivételei eltűntek, és a­melyet azóta a chemiában általánosan elfogadtak. Beható vizsgálatok azt is kiderítették, hogy az electromos dissociatio foka, mely a sóknál a hígítással növekszik, a vegyü­­­letek chemiai reactio képességének vagyis affinitásának mérté­kéül szolgál. Ezekből határozottan következik, hogy chemia 1890. 44. sz.

Next