Orvosi Hetilap, 1895. augusztus (39. évfolyam, 31-34. szám)

1895-08-04 / 31. szám

51ürfyr •r^rv;-':.‘f—v - : i 89.». 31. sz. ORVOSI IIRTILAD A halál okai tehát következőképen oszlanak meg: Agy­­h­tidés 2.—Apoplexia suberanialis 1. — Commotio cerebri 2.— Meningitis 2. — Exhaustio lv. — Shok 4. — Szívhű­dés 2. — El­vérzés 2. — Placmatothorax 2. — Haldokolva hozatott 2. ■ — Fulladás 1. — Bél perforatio 1. — Zsírembolia (szombetörés után) 1. — Peritonitis 3. — Pleuritis 2. — Phthisis 0. — Pneumonia 2. — Nephritis 1. — Pyelitis 1. — Leptikaemia 2. — Pyaemia 1. (Folytatása következik.) Közlemény a budapesti kir. m. tud. egyetem II. sz. belkórodájából (Kétli Károly tanár). Az epeutak megbetegedésének hat esete. Műtét. Gyógyulás. Közli Imrédy Béla d­r., tanársegéd. (Foly­tatás.) 2-dik eset. P. L.,­ 52 éves, magánzóim, leszámítva egy-két könnyebb megbetegedést, mindig egészséges volt. Két ízben esett teherbe és két egészséges­ gyermeket szült. 1893. október havában a máj tájékán nagy fájdalmak lepték meg, sokat hányt, nagy láza volt és állítólag elvesztette eszméletét. Orvosi beavatkozásra fájdalmai megszűntek ugyan, de következő napon már sárgaság jelei mutatkoztak, vizelete sötétsárga lett, széke pedig agyagszü­rke színt vett fel. Betegsége folytán 14 napig ágyban fekvő beteggé lett. Azóta sárgasága nem hagyta el és párszor a máj tájékán fájdalmakat érzett. 1893. deczember elejéig állapota mégis javult, a­mennyiben a sárgaság némileg alábbhagyott, széke ismét­ sárgás színűvé vált, vizelete pedig vilá­gosabb lett. Ekkor azonban egy igen heves májtáji fájdalmakkal járó roham jelentkezett, mire állapota ismét rosszabbra fordult, a sárgaság a betegsége kezdetén lévő fokát nyerte vissza. Mivel állapota nem javult, 1893. deczember 28-dikán a II-dik számú belklinikára vetette fel magát. A beteg felvétele alkalmával kissé lesoványodott és élénk czitromsárga szinti volt. Tüdő, szív ép volt. Has felett semmi rend­ellenest nem találtunk, a máj nem volt nagyobb, csak kissé tömöt­­tebb tapintaté, miért is széleit jól körülfoghattuk, kivéve az epe­hólyag tájékának megfelelő részén, a­hol csekély kiterjedésben nagyobb fokú ellentállást éreztünk. Széke agyagszínű volt, vizelete igen élénk epefesteny-reactiót adott. A hőmérő rendes­­ hőmérsékletet mutatott. A beteg kórelőzménye és vizsgálata valószínűvé tette, hogy az epeutak valamelyes bántalméval van dolgunk. Különösen a hirtelen, nagy májtáji fájdalmakkal beköszöntő sárgaság epekő­­bántalomra hívta fel figyelmünket. Mindezeknél fogva az ilyen bajoknál szokásos gyógykezelést rendeltük el és természetesen a székletétek gondos átkutatását sem mulasztottuk el. A beteg 1893. deczember 29-dikétől 1894. január 10-dikéig carlsbadi vizet ivott eredmény nélkül. Január 4-dikén és 8-dikán igen heves májtáji fájdalmai voltak, melyek csak opium adagolására szűntek meg. Ezen rohamok alatt a hömérsek rendes maradt, az epehólyag táján daganatot nem éreztünk. Sárgaság változatlan maradt. Január 10-dikén és 11-dikén a beteg rövid idő alatt 200—200 gm­­eleum olivareumot ivott meg eredmény nélkül. Január 11—29 dik­éig ismét a carlsbadi korához tértünk vissza, mialatt január 17-dikén egy újabb roham lepte meg. Ezután­­ sárgasága múlni kezdett, vizelete világosabb és széke kissé sárga színű lett. De már január 25-dikén ismét erős májtáji fájdalmak jelentkeztek, mire a sárgaság régi fokát érte el és széke agyag­színt vett fel. Január 29-dikéig állapotában némi javulás állott be. Meg kell még jegyeznem, hogy a beteg székében az egész ész­lelési idő alatt követ nem találtunk. Ezen esetben a baj kezdete, t. i. a heves májtáji fájdalmak­kal beköszöntő sárgaság, továbbá a beteg észlelése alatt elég gyakran jelentkező heves kólikák, melyek után a sárgaság­­összes tünetei súlyosbbodtak, az epekőbántalom oly jellemző ! Bevullattatott az orvosegyesü­let 1991­4. április 14-diki rendes ülésében Kétli t­r. által. kórképét nyújtották, hogy semmi kétség sem merülhetett fel az iránt, miszerint ezen esetben tényleg epekő-bántalommal van dolgunk, habár a betegnél jelentkező javulások után a székletésben követ nem találtunk. Azonban éppen ezen körül­mény, valamint azon észleletünk, hogy éppen ezen javulások időszakában a bélsár színeződése nagyon csekély mértékű volt, azon feltevésre utalt, hogy az epekő vagy epekövek legalább részben a ch­oledoch­usban vagy a ductus hepaticusban foglal­nak helyet. Mert csak így értelmezhettük a bélsár csekély színeződését és a sárgaság kisfoki­ alábbhagyásait a roham­­mentes időszakban. Ha ugyanis az epe nagy vezetékei a roham­­mentes időben teljesen átjárhatókká váltak volna, úgy a bélsáv okvetlenül rendes színét nyerte volna el és a sárgaság is rohamosan csökkent volna. így azonban mentős tovább volt alkalmunk a beteget észlelni, annál inkább meggyőződtünk arról, hogy rohammentes időben a kő vagy kövek a nagy epe­vezetőkben maradtak vissza és­­- a­mint első esetünknél bőven b­írtam — ide-oda való vándorlásuk közben az időnként fokozódó angiocholitis segélyével rohamokat váltanak ki. Egy jellemző tünet hiánya mindig megoldásra várt még. Ha ugyanis az epekő a ch­olodochust szűkíti és roham alkal­mával elzárja, mert nem sikerült egy ízben sem a megnagyob­bodott epehólyagot roham alatt kitapintani, holott az epe­hólyagnak, mint tudjuk, legalább a roham alatt ki kellet volna tágulnia. Ennek két magyarázatot adhattunk. Az epehólyag az előrement esetleges lobos folyamatok folytán annyira meg­változtathatta helyzetét, hogy tágult állapotában sem lehet ki­tapintani, vagy az epekövek vándorlása által felidézett lobos folyamat az epehólyag és a ductus cysticus obliteratiójára vezetett. A műtét mint látni fogjuk ezt is kiderítette. A fentebb elmondottak alapján epekő-bántalmat vettünk fel és az epekövek egy részét vagy a ch­oledociusban, vagy a ductus hepaticusban sejtettük, így azután valószínűvé vált, hogy az epekő vagy epekövek hihetőleg nagyságuknál fogva természe­tes úton nem távozhatnak el, mivel a belső kezelés eredmény­telen maradt. Másrészt a folyton ismétlődő fájdalmak, a foly­ton tartó sárgaság a beteget kimerítették és minden pere­ben a beteg életét veszélyeztető szövődménytől is kellett félnünk, ennélfogva Kétli tanár a művi beavatkozást hozta javaslatba. A beteg szenvedéseitől szabadulandó, ehhez beleegyezését meg­adta és így Dol­linger tanár, ki a beteget szintén hosszabb ideig észlelte, 1894. január 30-dikán délelőtt a műtétet elvégezte. Dollinger tanár a műtétet következőleg írja le: „A has megnyitása a jobboldali egyenes hasizom külső széle mellett történt. Az epehólyag­ helyén egy tömött heg volt, a melyhez a cseplesz és a duodenum erősen oda volt nőve. Ezen utóbbinak a külső fala az összenövés helyén a hegbe egészen bele volt olvadva, úgy hogy előre látható volt, hogy az a szétválasztás alatt be fog szakadni, a­mi meg is történt, mire a duodenum ezen h­eges részét kimetszettem és kettős szücsvarrattal, selyemmel egyesítettem. Az epehólyag üres volt, a choledochus ujjnyi vastagra volt kitágítva és benne egy mogyoró nagyságú kő volt érezhető, a­mely a chole­dochus hosszanti bemetszésén át el lett távolítva. A kő két végén lévő facettákból arra kellett következtetni, hogy még­ egy, esetleg több kő is van jelen és ezért a nagy epeutakat a leggondosabban megvizsgáltam, és a májban fekvő epeutakat megkutaszoltam, de második követ nem találtam és így a choledochus sebét kettős szücsvarrattal bevarrtam.“ A koczka alakú epekő súlya 2­44 gm. volt és átmérői minden irányban 17 mm.-nek feleltek meg. A műtét utáni napokban a javulást súlyos, 39' C. lázzal járó, diffus hörghurut zavarta meg, mely négy nap alatt lefolyt. Azután a beteg láztalan lett, sárgasága és annak tünetei rohamosan csökkentek, a hasseb per primam gyógyult. A beteg 1894. márczius 5-dikén a klinikát gyógyultan hagyta el és jelenleg is jó egészségnek örvend. A műtét abbeli feltevésünket igazolta, hogy a tünetek alapján az epekő helyét a choledoch­usban tételeztük fel. Ugyan­ekkor kiderült az is, hogy a ductus cysticus és az epehólyag előrement lábok folytán obliteráltak, miért az epekólika-rohamok alatt a pangó epe nem juthatott bele és természetesen a tágulás elmaradván, az epehólyagot nem is tapinthattuk. 301

Next