Orvosi Hetilap, 1896. augusztus (40. évfolyam, 31-35. szám)

1896-08-02 / 31. szám

189(3. 31. sz. ORVOSI HETILAP 369 Hasonló értelemben a JB) szöglet, tehát a medencze hajlása is nagyobbodott a tabes alatt: míg ugyanis ezen szög­let középértéke az I. csoportban 11‘2', a II-dikban 11 *3°, addig a tabesben 17'4°. De bármennyire összevágnak is ezen számok a valódi tényekkel, a közölt táblázatok már egy pillantásra is nyilván­valóvá teszik, hogy az egyes egyénekre nem alkalmazhatók. Ép állapotban ugyanis már oly alacsony számokkal talál­kozunk (42, 49), a­melyeket határozottan fokozott tónusú bajok sem érnek el, de látunk egyszersmind oly nagy szöge­ket is (96, 102), a­melyeket még a tabes legkifejezettebb hypotoniája is alig halad túl. Ezen számok jelentékeny indivi­duális ingadozásokra mutatnak, a­melyek azonban az élettani határon belül maradnak , de azon körülmény, hogy a tabeses betegek átlag­száma határozottan nagyobb mint az egész­ségeseké,, merev görcsös állapotokban ellenben kisebb, bizo­nyítja, összhangzásban a mindennapi tapasztalattal, hogy a tabesben ezen izomnyújthatóság individuális mértéke nagyob­bodott, hypertoniás betegeken pedig kisebbedett. Ezt bizo­nyítja továbbá a nyújthatósági szöglet nagyobbodása a 20. számú tabeses betegünkön két év leforgása alatt, a nagyobbodás ugyanis ezen esetben elég jelentékeny (37°) volt. Hogy tehát egy adott beteg tónusának csökkenését bizonyíthassuk, ismer­nünk kellene izomnyújthatóságának fokát a megbetegedése előtti időből és csak a hypotonia igen nagy foka mellett lehet ezen állapotot mint olyat egyszeri vizsgálatra már felismerni. Tulajdonképen az inreflex­szel is így állunk : túlságos nagy rángás az izom inának megütésére már kórosan fokozott inreflexül tekint­hető, míg kevésbbé kifejezett esetekben az élénk, igen élénk kifejezésekkel (a­melyek még az élettani határba eshetnek) kell beérnünk, miután nem tudjuk milyen volt e reflex azelőtt. Ezen vizsgálati eljárás tehát a csípő- illetőleg a térd­­ízk­letnek feszítési vagy hajlítási szögletét adja meg, ezen szög­letből azonban nem nyerünk még az izomtónusnak megfelelő absolut számokat, sem nem következtethetünk belőlök egy­szerűen, igen kifejezett esetek kivételével, a passiv nyújt­­hatóság fokozott vagy csökkent voltára. Általánosságban úgy látszik, hogy a czomb hajlítási szöglete gyermekeken s izmos egyéneken kisebb, sovány fel­nőtteken ellenben nagyobb. Továbbá úgy tetszik, hogy a csípő­­izület feszítő izomzata s a quadriceps ugyanazon egyénen sem mutat egészen egyenlő magatartást. Ha azon 6 tabes-eset középértékét számítom ki, a­mely­ben a térdinreflex többé-kevésbbé meg volt, akkor 75°-ot nyerek, a­mely szám a többi tabeses beteg hajlítási szöglete, 81'4° alatt marad, s ugyancsak a quadriceps nyújthatósága is ezen esetekben kisebb, 60°, mint a többiben: 64*3 (90°—eb Ha ehhez még hozzá­teszem, hogy a 10., 30. és 31. tabes­­esetben az inreflex igen gyenge volt, s csak ezen reflex vizs­gálati módszeremmel lehetett azt kimutatni, s ezen esetekben a quadriceps nyújthatósága is nagyobb volt mint a 6., 7. eset­ben, úgy ezen adatok bizonyítani látszanak azon felvételt, hogy az izomtónus és az inreflex bizonyos viszonyban áll egy­máshoz. Ellenkezőleg a passiv izomnyújthatóság foka és az ataxia nem látszik viszonyba hozhatónak, miután egyes ese­tek­ben az ataxia legcsekélyebb nyoma nélkül igen nagyfokú hypotonia volt jelen. Mivel azonban az ataxia rendszerint az előrehaladottabb esetekben fejlődött ki s eleinte hiányozni szokott, a hypotonia pedig, a­mint láttuk, a betegség kifejlő­désével együtt növekedni szokott, érthetővé lesz, hogy a nagy fokban ataxiás esetek nagyobb nyújthatósági fokot mutatnak (89°) mint a többi (78°). A diph­theria-ellenes praeventiv oltásokról. (Szatmármegyében végzett védőoltások kapcsán.) Irta Kármán Samu dr., a budapesti „Stefánia“-gyermekkórház segédorvosa. (Vége.) A szatmármegyei erdődi járásban a múlt év nyarán sűrűbben fordulván elő diphtheria-esetek, a nagyméhtú belü­gy­ministérium gyermekorvost óhajtott kiküldeni az ottani járvány elfojtására és egyszersmind a serum kipróbálására. Engem ért a megtisztelő megbízás és augusztus utolsó napjai egyikén kellő mennyiségű Presse tanár által előállított serummal a belügyministerium részéről ellátva elutaztam Erdődre. Tulajdon­­képeni járványról nem lehetett szó, hanem a járás egyes községeiben, főleg Kis-Szokondon hónapokon át hol itt, hol ott fordult elő 1—2 diphtheria-megbetegedés, úgy hogy minden hétnek meg volt a maga 1—2 betege. A diphtheria fészke Kis-Szokond nevű 487 lakost számláló tiszta oláh lakta falu volt. A tulajdonképeni czél a járvány megszüntetése volt. Hogy hygienikus intézkedésekkel bajos ezt elérni, azt csakhamar beláttam ; minden reményemet tehát a védőoltásokba vetettem. Hogy a járvány elfojtására a számbavehető orvosi intézkedések közül egyedül a védőoltás lehetett az egyedüli tényező, azt nyilvánvalóvá teszi a következő illustratio, mely főbb vonásokban mutatja a falu hygienikus viszonyait. A falu lakosai az értelmiség és cultura legalsó fokán állanak. Semmi érzék a tisztaság iránt. Tapasztott padlójú és falú, alacsony, pic­iny ablakú szobában laknak, táplálékuk a legsilányabb, húst csak ünnepnapon látnak, orvost csak a legvégső esetben hívnak, akkor is csak azért, mert „muszáj“. Az Isten a doktor! ez a jelszavuk, írni-olvasni még a bírójuk sem tud. Fogalmuk sincs róla, hogy némely betegség „ragadós“. Ennélfogva, de meg még lak viszonyaiknál fogva is isolálásról szó sem lehet. Hasztalan magyarázzák neki, hogy a diphtheriás­­hoz gyermekekkel menni nem szabad, az anyák gyermekeik­kel együtt tesznek a betegnél látogatásokat. De a járás egyéb községeiben a sváb községekben sem jobbak e tekin­tetben a viszonyok. Egy alkalommal egyik sváb faluban egy diphtheriai beteget meglátogatván, fáradságot vettem magam­nak úgy a szülőknek, mint az ott jelenlevő bírónak és a falu többi notabilitásának körülményesen megmagyarázni, hogy úgy a beteg, mint a közérdek szempontjából nagyon fontos, hogy a beteg ágyban maradjon (a diphtheriás gyerme­keket ugyanis akárhányszor az udvaron ülve pajtásaitól körül­véve találtam), b­iztonság kedvéért még „strázsát“ is állíttattam a kapu elé. Másnap reggel váratlanul jelentem meg a faluban, a „strázsá“-nak se hite, se hamva, de a betegnek sem. A diphtheriás fiúcska — kinek a tonsillája még elég vaskos izzadmány volt — a falu főutczáján egy levágott fatörzsön ült, körülte játszadozott a falu aprósága. A gyermek később meg is halt szívhűdésben. Ilyen viszonyok között nem csodál­kozom, ha az egyszer fellépett járványnak hónapok alatt sem lehet véget vetni, daczára az igazán buzgó, fáradságot nem kímélő és járásának egészségügyét szívén viselő járás­­orvos minden igyekezetének. S a­milyen rosszak az isolálási viszonyok, és olyan rosszak a desinfectiós stb. viszonyok is. A lakosok nem sokat hederítenek az orvos szavaira, a hygieni­kus intézkedéseket — a­mennyiben azok anyagi áldozattal vagy kárral vagy munkával járnak — kijátszák. Mihelyt kiteszi az orvos a lábát a faluból, ismét csak a saját eszük után indulnak. Az ellenőrzésre hivatott bíró pedig — hús az ő húsuk­ból, vér az ő vérükből — nem különb a többinél. S a­milyen az egyik falu, olyan a másik. Ilyen viszonyok között kezdtem meg működésemet. A feladat kettős volt: a betegeket gyógykezelni, s a ragály tovaterjedését meggátolni. Az egyes megbetegedésekről a falu jegyzője értesített. Természetes, hogy első dolgom volt a a beteget beoltani. Az oltás iránt a nép nagy bizalommal viseltetett. Csak egy ízben történt meg, hogy a szülő nem egyezett bele első felszólításomra az oltásba. S miután az oltástól ez esetben eredmény nem volt várható­­— septikus diphtheria — és ez az illető faluban az első betegem volt, nem akartam persuadeálni, nehogy az exitus letalis discredi­­tálja a faluban az oltásokat. A beteg pár nap múlva meg is halt. Nem szándékozom themámtól eltérni és a curativ oltá­sokkal foglalkozni, hiszen mások sokkal impozánsabb adatok­kal számoltak már be. Csupán a prophylactikus oltások eredményét óhajtom ismertetni. Miután úgy látszott, hogy az egész diphtheria-járvány fészke Kis-Szokond volt, elhatároztam, hogy a falu összes *­ ­ - Cl

Next