Orvosi Hetilap, 1896. augusztus (40. évfolyam, 31-35. szám)
1896-08-02 / 31. szám
189(3. 31. sz. ORVOSI HETILAP 369 Hasonló értelemben a JB) szöglet, tehát a medencze hajlása is nagyobbodott a tabes alatt: míg ugyanis ezen szöglet középértéke az I. csoportban 11‘2', a II-dikban 11 *3°, addig a tabesben 17'4°. De bármennyire összevágnak is ezen számok a valódi tényekkel, a közölt táblázatok már egy pillantásra is nyilvánvalóvá teszik, hogy az egyes egyénekre nem alkalmazhatók. Ép állapotban ugyanis már oly alacsony számokkal találkozunk (42, 49), amelyeket határozottan fokozott tónusú bajok sem érnek el, de látunk egyszersmind oly nagy szögeket is (96, 102), amelyeket még a tabes legkifejezettebb hypotoniája is alig halad túl. Ezen számok jelentékeny individuális ingadozásokra mutatnak, amelyek azonban az élettani határon belül maradnak , de azon körülmény, hogy a tabeses betegek átlagszáma határozottan nagyobb mint az egészségeseké,, merev görcsös állapotokban ellenben kisebb, bizonyítja, összhangzásban a mindennapi tapasztalattal, hogy a tabesben ezen izomnyújthatóság individuális mértéke nagyobbodott, hypertoniás betegeken pedig kisebbedett. Ezt bizonyítja továbbá a nyújthatósági szöglet nagyobbodása a 20. számú tabeses betegünkön két év leforgása alatt, a nagyobbodás ugyanis ezen esetben elég jelentékeny (37°) volt. Hogy tehát egy adott beteg tónusának csökkenését bizonyíthassuk, ismernünk kellene izomnyújthatóságának fokát a megbetegedése előtti időből és csak a hypotonia igen nagy foka mellett lehet ezen állapotot mint olyat egyszeri vizsgálatra már felismerni. Tulajdonképen az inreflexszel is így állunk : túlságos nagy rángás az izom inának megütésére már kórosan fokozott inreflexül tekinthető, míg kevésbbé kifejezett esetekben az élénk, igen élénk kifejezésekkel (amelyek még az élettani határba eshetnek) kell beérnünk, miután nem tudjuk milyen volt e reflex azelőtt. Ezen vizsgálati eljárás tehát a csípő- illetőleg a térdízkletnek feszítési vagy hajlítási szögletét adja meg, ezen szögletből azonban nem nyerünk még az izomtónusnak megfelelő absolut számokat, sem nem következtethetünk belőlök egyszerűen, igen kifejezett esetek kivételével, a passiv nyújthatóság fokozott vagy csökkent voltára. Általánosságban úgy látszik, hogy a czomb hajlítási szöglete gyermekeken s izmos egyéneken kisebb, sovány felnőtteken ellenben nagyobb. Továbbá úgy tetszik, hogy a csípőizület feszítő izomzata s a quadriceps ugyanazon egyénen sem mutat egészen egyenlő magatartást. Ha azon 6 tabes-eset középértékét számítom ki, amelyben a térdinreflex többé-kevésbbé meg volt, akkor 75°-ot nyerek, amely szám a többi tabeses beteg hajlítási szöglete, 81'4° alatt marad, s ugyancsak a quadriceps nyújthatósága is ezen esetekben kisebb, 60°, mint a többiben: 64*3 (90°—eb Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a 10., 30. és 31. tabesesetben az inreflex igen gyenge volt, s csak ezen reflex vizsgálati módszeremmel lehetett azt kimutatni, s ezen esetekben a quadriceps nyújthatósága is nagyobb volt mint a 6., 7. esetben, úgy ezen adatok bizonyítani látszanak azon felvételt, hogy az izomtónus és az inreflex bizonyos viszonyban áll egymáshoz. Ellenkezőleg a passiv izomnyújthatóság foka és az ataxia nem látszik viszonyba hozhatónak, miután egyes esetekben az ataxia legcsekélyebb nyoma nélkül igen nagyfokú hypotonia volt jelen. Mivel azonban az ataxia rendszerint az előrehaladottabb esetekben fejlődött ki s eleinte hiányozni szokott, a hypotonia pedig, amint láttuk, a betegség kifejlődésével együtt növekedni szokott, érthetővé lesz, hogy a nagy fokban ataxiás esetek nagyobb nyújthatósági fokot mutatnak (89°) mint a többi (78°). A diphtheria-ellenes praeventiv oltásokról. (Szatmármegyében végzett védőoltások kapcsán.) Irta Kármán Samu dr., a budapesti „Stefánia“-gyermekkórház segédorvosa. (Vége.) A szatmármegyei erdődi járásban a múlt év nyarán sűrűbben fordulván elő diphtheria-esetek, a nagyméhtú belügyministérium gyermekorvost óhajtott kiküldeni az ottani járvány elfojtására és egyszersmind a serum kipróbálására. Engem ért a megtisztelő megbízás és augusztus utolsó napjai egyikén kellő mennyiségű Presse tanár által előállított serummal a belügyministerium részéről ellátva elutaztam Erdődre. Tulajdonképeni járványról nem lehetett szó, hanem a járás egyes községeiben, főleg Kis-Szokondon hónapokon át hol itt, hol ott fordult elő 1—2 diphtheria-megbetegedés, úgy hogy minden hétnek meg volt a maga 1—2 betege. A diphtheria fészke Kis-Szokond nevű 487 lakost számláló tiszta oláh lakta falu volt. A tulajdonképeni czél a járvány megszüntetése volt. Hogy hygienikus intézkedésekkel bajos ezt elérni, azt csakhamar beláttam ; minden reményemet tehát a védőoltásokba vetettem. Hogy a járvány elfojtására a számbavehető orvosi intézkedések közül egyedül a védőoltás lehetett az egyedüli tényező, azt nyilvánvalóvá teszi a következő illustratio, mely főbb vonásokban mutatja a falu hygienikus viszonyait. A falu lakosai az értelmiség és cultura legalsó fokán állanak. Semmi érzék a tisztaság iránt. Tapasztott padlójú és falú, alacsony, piciny ablakú szobában laknak, táplálékuk a legsilányabb, húst csak ünnepnapon látnak, orvost csak a legvégső esetben hívnak, akkor is csak azért, mert „muszáj“. Az Isten a doktor! ez a jelszavuk, írni-olvasni még a bírójuk sem tud. Fogalmuk sincs róla, hogy némely betegség „ragadós“. Ennélfogva, de meg még lak viszonyaiknál fogva is isolálásról szó sem lehet. Hasztalan magyarázzák neki, hogy a diphtheriáshoz gyermekekkel menni nem szabad, az anyák gyermekeikkel együtt tesznek a betegnél látogatásokat. De a járás egyéb községeiben a sváb községekben sem jobbak e tekintetben a viszonyok. Egy alkalommal egyik sváb faluban egy diphtheriai beteget meglátogatván, fáradságot vettem magamnak úgy a szülőknek, mint az ott jelenlevő bírónak és a falu többi notabilitásának körülményesen megmagyarázni, hogy úgy a beteg, mint a közérdek szempontjából nagyon fontos, hogy a beteg ágyban maradjon (a diphtheriás gyermekeket ugyanis akárhányszor az udvaron ülve pajtásaitól körülvéve találtam), biztonság kedvéért még „strázsát“ is állíttattam a kapu elé. Másnap reggel váratlanul jelentem meg a faluban, a „strázsá“-nak se hite, se hamva, de a betegnek sem. A diphtheriás fiúcska — kinek a tonsillája még elég vaskos izzadmány volt — a falu főutczáján egy levágott fatörzsön ült, körülte játszadozott a falu aprósága. A gyermek később meg is halt szívhűdésben. Ilyen viszonyok között nem csodálkozom, ha az egyszer fellépett járványnak hónapok alatt sem lehet véget vetni, daczára az igazán buzgó, fáradságot nem kímélő és járásának egészségügyét szívén viselő járásorvos minden igyekezetének. S amilyen rosszak az isolálási viszonyok, és olyan rosszak a desinfectiós stb. viszonyok is. A lakosok nem sokat hederítenek az orvos szavaira, a hygienikus intézkedéseket — amennyiben azok anyagi áldozattal vagy kárral vagy munkával járnak — kijátszák. Mihelyt kiteszi az orvos a lábát a faluból, ismét csak a saját eszük után indulnak. Az ellenőrzésre hivatott bíró pedig — hús az ő húsukból, vér az ő vérükből — nem különb a többinél. S amilyen az egyik falu, olyan a másik. Ilyen viszonyok között kezdtem meg működésemet. A feladat kettős volt: a betegeket gyógykezelni, s a ragály tovaterjedését meggátolni. Az egyes megbetegedésekről a falu jegyzője értesített. Természetes, hogy első dolgom volt a a beteget beoltani. Az oltás iránt a nép nagy bizalommal viseltetett. Csak egy ízben történt meg, hogy a szülő nem egyezett bele első felszólításomra az oltásba. S miután az oltástól ez esetben eredmény nem volt várható— septikus diphtheria — és ez az illető faluban az első betegem volt, nem akartam persuadeálni, nehogy az exitus letalis discreditálja a faluban az oltásokat. A beteg pár nap múlva meg is halt. Nem szándékozom themámtól eltérni és a curativ oltásokkal foglalkozni, hiszen mások sokkal impozánsabb adatokkal számoltak már be. Csupán a prophylactikus oltások eredményét óhajtom ismertetni. Miután úgy látszott, hogy az egész diphtheria-járvány fészke Kis-Szokond volt, elhatároztam, hogy a falu összes * - Cl