Orvosi Hetilap, 1898. február (42. évfolyam, 6-9. szám)
1898-02-06 / 6. szám
62 ORVOSI HETILAP 1898. 6. sz. nyítani akarjuk, előidézni is tudjuk állatokon; érthető és némileg talán meg is engedhető ez, miután nem lehetetlen, sőt valószínű, hogy vannak betegségek és azok előidéző mikrobái tisztán tenyészthetők is a nélkül, hogy a rendelkezésünkre álló állatok ezen hatányokkal szemben fogékonyak volnának és így a bizonyítás ezen sarkalatos pontjáról egyelőre le kell mondanunk. De ez még nem jelentheti azt, hogy az esetre, ha ama mikroba állatoknál, egy az embernél előforduló betegségtől tüneteiben egészen eltérő kóralakot idéz elő, ezt a betegséget az embernél előforduló betegséggel azonosnak tekinthessük. Ama conventionális megállapodás, hogy Koch fentebb említett követelménye elejthető, sok mindenre lehet jó, de az ok és okozati viszony örök törvényét mégsem változtathatja meg. Legkevésbbé tartom pedig jogosultnak azt, hogy az ezen műleges, de az emberi betegségtől (ez esetben a diphtheriától) annyira eltérő tünetű betegségnél előidézhető therapeutikus jelenségekből egyenesen azt következtessük, hogy e therapeutikus viszonyok ép úgy fognak alakulni az embernél is. Ez eljárás annál indokolatlanabb volna, mivel ennek az analógia is ellene szól, miután tényleg ismerünk betegségeket, melyek mikrobáival az állatoknál az emberi betegséghez nagyon is hasonló elváltozásokat lehet előidézni, pl. a tuberculosist, az anthraxt. Sőt igen valószínű, hogy a bacteriologia jelentősége alig ment volna oly hamar annyira át a köztudatba, ha nem épen ezeknek az aetiológiája lett volna úgyszólván elsőnek megállapítva és pedig elsősorban az által, hogy az eredeti betegséghez hasonlót állatoknál is lehetett előidézni. Indokolatlannak kell ezek után mondanunk azt, ha az ú. n. experimentális diphtheriát, melynek tüneteit Behring szerint fentebb vázoltuk, azonosnak akarják mondani az emberi diphtheriával. És ha Heubner e therapeutikus kísérleteknek az emberi therapiába való átvihetősége szempontjából, a két betegség azonosságának védelmére azt hozza fel, hogy a kísérleti állatoknál előforduló hűdési tünetek igen hasonlítanak az emberi diphtheria után fellépő kiütésekhez, úgy ez indokolást nem tarthatjuk szerencsésnek, miután az utólag fellépő hűdés nem mondható a diphtheria elengedhetetlen attribútumának; a hűdésre való hivatkozást annál kevésbbé mondhatjuk szerencsésnek, ha az a két betegség azonosságának bizonyítására a serum megbízhatóságának discussiója alkalmából hozatik fel, miután a serum, mely a diphtheria gyógyítására volna hivatva, mint ezt leglelkesebb védői is elismerik, a hűdések fejlődésére, illetve elhárítására semmi befolyással sem bír. Miután tehát a legjobb akarat mellett sem indokolható az, hogy a kísérleti diphtheria és az emberi diphtheria azonos betegségek benyomását keltenék, nem volnának a Behring és Wernieree kísérleti eredményei az emberi therapiába egyszerűen és egyenesen átvihetők még akkor sem, ha nem állana is fenn Kassowitznak, amaz ellenvetése, hogy abban a közleményben, mely a semántherapia alkalmazását közvetlen megelőzte, csak egyetlen egy olyan kísérletről történt beszámolás, melynél a kísérlet, mintegy az embernél előforduló viszonyokat utánozva, oly módon lett megejtve, hogy előbb lett az állat diplothera-cultura befecskendése által megbetegítve és azután néhány óra múlván a fózumkezelés megkezdve. Azon nem kételkedem, hogy Behring hasonló kísérleteket nagyobb számmal is végzett volt és ez egyet csak mutatványul közölte, valamint az is bizonyos, hogy azóta ezeket mások is végezték elég nagy számmal, de azt mégis jellemzőnek tartom a jelenlegi orvosi generatio gondolatmenetére nézve, hogy ilyen egy kísérlet közlése alapján a serum felfedezője elég bátor lehetett azt remélni, hogy a nagy orvosi közönség (mert hiszen elvégre is ez van hivatva a serum általános alkalmazására) nem fog a kísérleti jegyzőkönyvnek áttekintése után vágyódni, hogy azok révén szerezzen magának meggyőződést arról, hogy joggal lehet-e azokból azt következtetni, amit a serum felfedezője következtet, hanem egyszerűen el fogja azt hinni amit állít. Hiszen a nagy orvosi közönségre nézve az nem lehet mindegy, hogy azon egy közölt pozitív eredményű kísérlet mellett hány volt negatív eredményű. És ha igaza van is egyik orvostársamnak, ki azt állítja, hogy ezek a kísérletek oly könnyen ejthetők meg, hogy azok sikere mintegy mathematikai biztonsággal előre megállapítható, úgy azt hiszem, hogy mégsem lehet minden orvostól, ki a serum állatkísérleti alapjának megbízhatóságáról akar meggyőződést, nem pedig hitet alkotni magának, azt kívánni, hogy mind e kísérleteket hajtsa végre. Épen azért, hogy a nagy orvosi közönség ne csak hinni legyen kénytelen, hanem, hogy meggyőződést szerezhessen magának, áll fenn, amióta a kísérleti tudomány létezik, az a szokás, hogy a kísérleteknek ne csak eredményei, hanem azoknak részletei is közöltessenek. Nem kevésbbé jellemzőnek tartom azt, hogy Behring ama feltételében nem csalódott és a nagy orvosi közönségannyira hitt amaz állításokban, hogy már a további bizonyítékokat is, melyeket a betegágynál szerzett tapasztalatok voltak hivatva nyújtani, csak könnyű szerrel vette és azoknál sem volt arra tekintettel, hogy olyanok-e azok, olyan cautelákkal lettek-e azok beszerezve, hogy valódi és ne csak látszólagos bizonyítékoknak legyenek mondhatók. De bármint vélekedik is a t. egyesület ezen kísérletek értékéről, ily körülmények között úgy hiszem legalább is le kell szállítanunk a serumot ama magas piedestálról, mintha a gyakorlat csak az előzetes kísérletek által megállapított tényeket lett volna hivatva sanctionálni és olybá kell a serumot tekintenünk, mint más empirikus szert, mint pl. a chinint, a higanyt, melyek mint specifikumok szintén elég gyakran tesznek jó szolgálatot a nélkül, hogy azt a módot, melyen e jó hatásukat kifejtik, kellően ismernek. Lássuk tehát, hogy a serum, mint empirikus szer miként vált be. Nem tagadom, hogy valamely empirikus szer gyógyértékéről, különösen, ha az nem valamely absolut halálos, hanem többé-kevésbbé gyógyulékony betegség ellen alkalmaztatik, nem mindenkor könnyű megbízható meggyőződést szerezni és még nehezebb másokat meggyőzni. De határozottan helytelennek kell tartanunk orvostársaim nagy részének azon eljárását, ha a serum esetleges alkalmazása után minden legkisebb kedvező alakulást, melyet a diphtheria folyamata alatt észlelnek, minden eset életben maradását a serumnak tudnak be csak azért, mivel a serumot alkalmazták. Ez csupán akkor volna megengedhető, ha volna azok között bárcsak egy olyan változás, mely serum nélkül esetleg semmi esetre sem jöhetne létre vagy ha serum alkalmazása nélkül eddig egy eset sem maradt volna életben, vagy ha direct lehetne bizonyítani, hogy ezt vagy amazt a változást bizonyosan a serum idézte elő. Márpedig, ha valamely beteg a serum alkalmazása mellett meggyógyul, úgy igen bajos annak objectív bizonyítása, hogy ez serum igénybe vétele nélkül nem következett volna be. Vagy mit szólnának a serum hívei ahhoz, ha valakinek eszébe jutna, hogy minden kedvezőtlen fordulatot, minden halálozást, mely a serum alkalmazása után lép fel, a serumtól származtasson (quid mihi justum, alteri aequum); az egyik eljárás ép oly helytelen, mint volna a másik. A post hoc, ergo propter hoc — mert hiszen az az eljárás ezen az elven alapszik — kétségtelen a legkényelmesebb, de egyszersmind ez az, mely a therapiában mindenkor a legtöbb zavart okozta. Ez az elv az, melyre hivatkoztak azok, kik a pneumoniánál naponta addig vágtak eret, míg a beteg meggyógyult vagy meghalt; első esetben meggyógyult, hála az érvágásnak, a másodikban meghalt az érvágás daczára, mivel későn alkalmazták. Ez az elv az, amelyre hivatkozik a homeopathia. Ugyanerre az elvre támaszkodva bizonyították a serum felfedezése előtt egymásután legalább 50 gyógyszerre, hogy a diphtheria ellen jó haszonnal alkalmazhatók, sőt egyet még hivatalból is olyannak declaráltak ép úgy mint a serumot. Lourdes, Kneipp, Jaeger és a többi csodaorvosok, mind a post ergo propter elvén állanak és hódítanak. (Folytatása következik.)