Orvosi Hetilap, 1904. március (48. évfolyam, 10-13. szám)

1904-03-06 / 10. szám

144 1904. 10. sz. ORVOSI HETILAP Minden a mellett szól, hogy az assimilatio, dissimilatio, nemkülönben a secretio a sejtek életjelenségei s hogy itt az osmosis lefolyásában az ismert physikai tényezőkön kívül nagy s fontos szerep jut a sejtben végbemenő chemiai változásoknak. Verworn az anyagcserében a filtrálás, diffisio és osmosis mellett a sejt chemismusának jutó szerepet oly módon érzékíti meg, hogy a sejtet s a környező szövetnedvet dialysatorhoz hasonlítja, melyben a belső hengernek a sejt maga, a külső nagyobb aránynak pedig a szövetnedv felel meg. A szövetnedvből alkatrészek behatolnak a sejtbe, bizonyos anyagokat a szövetnedv átad a sejt protoplasmájának, melyeket az vegyi úton megköt vagy elhasznál és ismét visszaad a szövet­nedvnek a nélkül, hogy a sejt élő anyaga is átjutna a szövetnedvbe. A sejttáplálás alatt a szövetnedv concentratioja a belé vissza­kerülő s fehérjemolekulák felbontásából származó új molekulák révén folyton nő s vele együtt természetesen nő az osmosis­­nyomás is; e növekedő osmosisos nyomás helye felé igyekszik a híg vérnedv, hogy így a nyirok molekuláris concentratiojának kisebbítésével a vér és a szövetnedv osmosisos nyomása között fennálló különbséget kiegyenlítse. Mind­a mellett az osmosisos nyomás a folytonos fehérjebomlás következtében felszabaduló molekulák révén az összes nedvekben nagy fokot érne el s ez­által a sejt anyagcseréjét veszélyeztetné: ennek meggátlása a vese feladata, mennyiben a vese az anyagcsere következtében a szövetnedvben és a vérben felszaporodó szilárd molekulák többletét ki­választja, így a vese a vér osmosisos nyomását alászállítva, fokozza a vér és a szövetnedv concentratioja közötti különbséget, miáltal elősegíti a nedvkeringést s a vért a szövetnedv nagyfokú concentratiojának további csökkentésére alkalmassá teszi (Korányi). A mondottak érthetővé teszik ugyan az anyagcsere mecha­­nismusát a sejtben, megvilágítatlanul marad azonban a vegyi folyamat, mely az élő sejtekben a fehérje, szénhydrát és zsírok bomlásának, oxydatiojának oka. A fehérjemolekulák assimilatioja a sejtben isomer moleculák képződésének tekinthető: ezeknek hajlamossága szétesésre abban rejlik, hogy az oxygen elhelyez­kedése az élő fehérjemolekulában ezt igen labilissá teszi s alkal­massá arra, hogy az élő fehérjemolekula cyan gyökének szénje GCa-vé elenyü­ljön. Pflüger az élő fehérjében a cyangyök felvéte­lét jogosultnak tartja, mert e gyök az élő fehérje összes bomlás­­termékeiben feltalálható. Különben is a cyansav tulajdonságai folytán igen hasonló az élő fehérjéhez, miért is Pflüger félig élő molekulának tekinti. Cyangyök Pflüger szerint csak élő fehérjé­ben található. A halál beálltakor a fehérje amidképzés útján állandóbb vegyületté lesz. Az élő fehérje szénhydrátgyökei a holt fehérje ilynemű gyökeivel azonosak. Detmer elmélete szerint az élő fehérje szétesésekor N-tar­­talmú és N-mentes molekula keletkezik: ezek közül a N-tartalmú nem oxidálódik, mint azt Pflüger gondolta, hanem ismét regene­rálódik, míg a N-mentes molecula tovább élenkül. Később Pflüger kísérletei alapján Detmer-éhez hasonló következtetésre jutott; szerinte a sejtben a szénhydrátok és zsírok csak közvetve szerepelnek, mint a munka forrásai, mennyi­ben a fehérjemaradék az ezektől kölcsönzött alkoholgyökkel épül fel újból fehérjévé. Loe­w szerint a formaldehydból és amidokból építkezik fel a fehérje, innen nagy labilitása. A labilis proteinek maguk nem oxidálódnak, csak a szénhydrátok és a zsírok, melyekre labilis atomjaik mozgását átruházzák . Loew szerint tehát a proteinek szerepe olyan, mint minőnek az enzymekét vélték. Allen szerint a fehérjemolekula N-je az oka a fehérje nagy­fokú labilitásának. N-tartalmú és N-mentes atomcsoportjai is foly­tonos szétesést szenvednek. Bizonyosnak látszik, hogy a szervezet anyagforgalmának s így az életnek a fehérjemolekula a központja, míg a szénhydratok és zsírok a szervezet tartalékanyagai. Verworn az élő állományt biogen molekulának nevezi s labilis voltának okát az oxygen intramolekuláris elhelyezésében keresi: oxygen vivő az N-gyök, oxydatiót szenved a szénhydratok aldehyd­­csoportja s a kettőt benzol-gyűrű tartja össze. A biogen molekula a dissociatio révén szabaddá lett vegyértékeit táplálékul szolgáló szénhydrátokkal pótolja. A functio közben a biogen molekulának csak N-mentes részei esnek szét, de pl. oxygen hiánya következtében N-tartalmú részei is széteshetnek, mi a molekula pusztulását jelenti. Verworn szerint a Mögen molekula a sejt protoplasmája, a sejtmag pedig csak beraktározott anyag jelentőségével bír. Állí­tása beigazolására azt hozza fel, hogy izolált sejtmagon életjelen­ségek nem észlelhetők , de viszont mondhatni, hogy mag nélküli protoplasma sem mutat semmi életjelenséget. Verworn felfogása a mag szerepét illetőleg teljesen tart­hatatlan : a működő sejtben a mag nő, holott ha tartalékanyag volna, kisebbednie kellene. A sejtosztódást a magon észlelhető változások előzik s indítják meg, mag nélkül a sejt tovább nem fejlődik, mindez a mellett szól, hogy a magnak a sejt anyagcseré­jében fontos, sőt irányító szerepe van. Verworn hypothesise egyébként sem hozott közelebb ben­nünket az élet fogalmának megismeréséhez, de tarthatatlan az a feltevése úgy ezen mint más hypothesiseknek is, hogy az élő anyagról folytonosan atomcsoportok leszakadnak s új atomcsopor­tok keletkeznek. A N anyagforgalmából levont tapasztalatok ugyanis a mellett szólnak, hogy a kiválasztott N mennyisége független a a végzett munkától s csak a táplálékkal bevitt nitrogén quantumá­­tól függ. Több N felvétele után nagyobb, míg éhező egyénnél igen csekély a A-kiválasztás, már­pedig sehogy sem érthető, hogy éhezés közben kevesebb biogén molekula esnék szét, mint bő táp­lálékfelvétel esetén. Az anyagforgalom lényege inkább: a felvett tápláló anyagok feldolgozása az élőanyag befolyása következtében. Élő fehérjét csak akkor bont el a szervezet, ha a felvett tápláló­anyag nem elegendő. A táplálékkal felvett fehérjéből a kifejlett szervezet csak nagyon keveset dolgoz fel élő fehérjévé. A sejtek élő állománya nem változik, mit jól bizonyít a gyermekkori emlék­képek maradandósága, az öregedés s mások. A szervezetben folyó dissimilatio okául hosszú időn át az activ oxygent tekintették, az újabb vizsgálatok azonban meggyőz­tek bennünket arról, hogy az állati test anyagcseréjében a fő szerep az erjesztőknek, illetve enzymeknek jut. A fermentumok az anyagok nagy mennyiségét képesek vegyileg megváltoztatni, a­nélkül, hogy ők maguk megváltoznának. Az erjesztőhatás nem­csak mikroorganismusoknak és szerves anyagoknak, de bizonyos liliomán elosztott fémeknek (pl. colloidalis platina) is a tulajdon­sága. A colloidalis platina hatása legélénkebb alkalikus közegben, bizonyos hőfok (optimum) mellett, míg bizonyos anyagok (kéksav, Ha­S, sublimat) jelenléte az erjesztőhatást gyengíti. A fermen­tumok jelenlétét rendesen hatásukból ismerhetni fel, általános reactiojuk pedig a hydrogen superoxydreactio hatás és a guajak próba. Az erjesztőhatás mechanismusát Liebermann tanár a követ­kező módon magyarázza. A colloid platina a hydrogén Superoxyd bontó hatását az alanti képlet szerint gyakorolja : 2 Pt + O2 = 2 Pt 0 + 0 Pt 0 + Ha O2 = Pt -I- Ha 0 + Os A redukált Pt azután oxydálódik újból mindaddig, míg a Ha Oá tart. Ehhez hasonló minden oxydáló erjesztő hatása, míg a + — hydrolysises erjesztőknél a víz ionjai szerepelnek, a H és HO. Az erjesztőket régebben alakkal bíró (mikroorganismusok) és alaktalan, oldható erjesztőkre osztották. Ma már Buchner vizsgálataiból tudjuk, hogy az erjesztők között ilyen különbség nincs, hogy a szerves erjesztősejteknek vannak secretionális termékei, melyek a sejttől függetlenül képesek hatni, s hogy a szerves erjesz­­tőknél sem a sejt az, a­mi az enzymhatást kiváltja, hanem annak váladéka (a szesz erjesztésénél a Buchner-féle zymase). Az úgynevezett alaktalan, élő sejt termelte erjesztők között azonban van lényeges különbség, ez az, hogy az élő sejt erjesztői egy részét ki is választja, s az a sejten kívül hat, míg más része a sejtben marad, és csak a sejtben fejti ki hatását. Az extra­cellularis erjesztők a sejtben csak mint proenzymák mutathatók ki, s enzymává csak a secretio alatt lesznek. Az erjesztők colloidalis természetű anyagok, melyeket olda­taikból a fehérjék kiválasztására szolgáló eljárások kicsapnak. A sejtben lefolyó chemiai változások okozói az enzymek, s életfontosságukat semmi sem igazolja jobban, mint az, hogy min­den élő, úgy állati, mint növényi sejtben kimutathatók. Az erjesztők közül igen elterjedtek az oxydatek, melyek

Next