Orvosi Hetilap, 1910. április (54. évfolyam, 14-17. szám)
1910-04-03 / 14. szám
1910. 14. 82. ORVOSI HETILAP tudtuk. Ha összeadjuk azon esetek számát, amelyekben a Wassermann positiv, tekintet nélkül a lueses fertőzés bevallására vagy be nem vallására, és ezen összeghez hozzáadjuk még azon esetek számát is, melyekben a lueses fertőzést bevallották és ennek ellenére negatív a reactio, arra a tapasztalatra fogunk jutni, hogy a lues és a tabes közötti összefüggés 109 eset közül 91 esetben biztosan volt kimutatható, ami 83,5%-nak felel meg. Az ilyen módon talált érték olyan magas, hogy igazoltnak találom Eric, Moebius, Nonne és mások azon felvételét, hogy minden, vagy legalább is a legtöbb tabes syphilises eredésű megbetegedés. Összehasonlítva az én eseteimben talált eredményeket azon szerzők vizsgálati eredményeivel, akik szintén nagyobb számú ily nemű vizsgálataiknak eredményét közölték, azt találom, hogy azok nagyjában megegyezők, így Schütze 100 tabeses egyén vérserumát 04 esetben találta positive reagálónak. Lesser 110 esetben végzett tabesben szenvedő egyéneken vizsgálatokat és azt találta, hogy 76 esetben volt positiv a reactio és 34 esetben negativ. Lesser 110 esetében 28 tagadta a luest és 82 bevallotta a luest, a 28 luest tagadó közül 24-ben volt positiv a reactio (86%), a 82 luest bevalló közül pedig 52-ben volt positiv (63%). Jelen esetben az incongruentia a luest bevallók és a luest tagadók positiv Wassermann-reactiói között igen szembeszökő. Citron 15 tabeses esete közül 12 positive reagált. Fleischmann 15 esete közül 13-ban volt positiv a reactio. Liepmann 8 esete közül 5, Ledermann 26 esete közül 22 és Stertz 5 esete közül 3 adta a positiv reactiót. Stertz ugyan 46 tabeses és 54 paralytikus betegen végzett Wassermann-vizsgálatokat, de csak a spinális folyadékkal. Tehát 280 tabeses egyén közül 200 egyén vérseruma positiv reactiót adott, ami százalékban kifejezve 71%-nak felel meg. Az irodalomban közölt, positive reagáló esetekből kiszámítható arányszámok teljesen megegyezők az én eseteimben megállapított arányszámokkal. Ha most ezen eredményhez hozzáadom az én eredményeimet is, azt találjuk, hogy 389 tabeses egyén vérseruma 275 esetben adott positív reactiót, ami 70 4%-os arányszámnak felel meg. Amennyire bevált a vérserumnak vizsgálata Wassermann szerint a lues és a központi idegrendszer-megbetegedések közötti összefüggés megállapíthatásában, éppen annyira nem elégséges arra, hogy differentiáldiagnostikai czélra felhasználhassuk. A vérserumnak a reactiója csak arra nézve fog felvilágosítást adni, hogy a vizsgálandó verserum lueses egyéntől származik-e vagy sem, és így a reactio positiv vagy negatív volta majd arra enged következtetni, hogy a kérdéses idegmegbetegedés lueses eredésű-e vagy sem. Igaz ugyan, hogy e diagnostikai jel birtokában a többi klinikai segédeszköz igénybevételével képesek leszünk már így is például a lues spinalist a nem lueses eredésű spinális bántalomtól megkülönböztetni, de nem lesz még módunk arra, hogy igen sok esetben a lues spinalist a tabestől, vagy az agygummát a paralysistől, és különösen nem a kezdődő paralysist a functionális jellegű, de lueses egyénen jelen lévő cerebrastheniától elkülöníthessük, mert igen valószínű, hogy valamennyi esetben positív reactiót fogunk kapni. Hogy az előbb jelzett bajok elkülönítése mégis lehetséges legyen, a különböző szerzők a verserumon kivnl a cerebrospinális folyadékot tették vizsgálat tárgyává. (Vége következik.) Közlés a budapesti ínagy. kir. tud.-egyetem I. számú sebészeti klinikájáról. (Igazgató: Dollinger Gyula dr., egyet. ny. r. tanár, udvari tanácsos.) A nervus laryngeus inferiornak a ramusescendens nervi hypoglossival való anastomosisa ideg varrat útján (Foramitti szerint). Előzetes jelentés. Közli: Navratil Dezső dr., műtő, klinikai rendelőorvos. A nyakat ért szúrás, de leginkább strumectomia vagy egyéb nagyobb nyakműtét folytán a nervus laryngeus inferior folytonosságában megszakítást szenvedhet. Ily esetekben javait a nervus laryngeus inferior peripheriás csonkját valamelyes környéki ideggel anastomosis útján újra vezetőképessé tenni. Ezen gondolat vezetett engemet arra, hogy a nervus laryngeus inferior peripheriás csonkja és a ramus descendens nervi hypoglossi között anastomosist létesítsek. Alig hihető, de való igaz, hogy erre a gondolatra eddigelé még senki sem jött, pedig oly közel fekszik a ramus descendens nervi hypoglossi a nervus laryngeus inferiorhoz és oly könnyen létesíthetni e két ideg között anastomosist. A ramus descendens nervi hypoglossi tisztán mozgató ideg. A nervus laryngeus inferior is inkább mozgató, mint érző ideg. Agycentrumuk is közel fekszik egymáshoz s így mi sem zárja ki, hogy a nervus laryngeus inferior új vezetést kaphasson a centrum felől a ramus descendens nervi hypoglossi útján. E körülményre támaszkodva 4 kutyán 32 hó előtt végeztem idegvarratot, egyesítve a ramus descendens nervi hypoglossi centrális csonkját (end to end) a nervus laryngeus inferior peripheriás csonkjával. Az idegvarratot a Garré-Stich-féle érvarratokhoz használt dupla nullás selyem, tűk és tűtartó segélyével végeztem. A varratot a Foramitti-eljárás szerint készített praeparált borjúérburkolattal védtem, amelynek két végét egy-egy öltéssel a perineuriumhoz fixáltam. A borjúérnek praeparálása Foramitti szerint következőképpen történik. (Z. Technik der Nervennat. Langenbecks Archiv, 1904. 73. kötet, 643. oldal.) A praeparálandó borjúeret üvegcsövecskére rátekerjük s 5—10%-os formatinba teszszük kétszer huszonnégy órára; majd 24—30 óráig folyó vízben mossuk. Ezután 20 perczig forró vízben főzzük, majd 95%-os alkoholban elteszszük. Az így elkészített borjúérnek jó tulajdonsága egyrészt, hogy nem alkot granuláló tömeget, másrészt az által, hogy felettébb lassan szívódik fel, a csonkok adaptálódását biztosítja és meggátolja, hogy a csonkok közé a környéki szövetek benőjjenek. A 4 kísérleti kutya közül az egyik rövid idővel ezelőtt elhullott. Az ideganastomosist, amely borjúérrel még be volt burkolva, szövettani vizsgálat alá vettem. A szövettani eljárás a következő volt: a kutyából még meleg állapotában eltávolított vizsgálandó készítményt lV2°/o-os argentum nitricumba tettem, amelynek hőfoka állandóan 35 G° volt s 5 napon át benne hagytam. Majd 12 órán át reductio 1%-os pyrogallussav és 5%-os formol oldatban. Kimosás, víztelenítés, beágyazás celluloidin-paraffinba. A metszetek vastagsága 15 mikron. Utólagosan aranyozás. A mikroskopi kép a következő volt: a borjúér lumenét idegszövet tölti ki, amelyet perineurális kötőszöveti burjánzás vesz körül. Az idegrostok kötege a két idegvég között egy nagyobb köteg alakjában alkotja az összeköttetést; e mellett azonban egyes idegrostok a perineurális kötőszövetben is találhatók. Az idegrostokon a velőhüvely ép és jól látható. Egyes helyeken neurofibrillumszerű képletek is láthatók. A fentiekből látjuk, hogy a két ideg között az egyesülés megtörtént. E szövettani eredmény reményt nyújt arra, hogy a valódi hangszalagok mozgását is hosszabb-rövidebb idő múlva észlelni fogjuk. Tudva, hogy az ideganastomosisok után csak jóval később, több hónap, esetleg egy év múlva jelentkezik az ekként újra innervált izmok mozgása, ezért a szövettani, élettani, sebészi és gégészeti szempontból érdekes kísérleteimet — az elsőség jogának fenntartása czéljából — már ezen előzetes közleményben voltam bátor ismertetni. Mielőtt közlésemet befejezem, legyen szabad Dollinger tanárnak szíves tanácsaiért e helyen is köszönetet mondanom. 245 közlés a székesfővárosi Szt. Margit-közkórházból. A gyermekkori pneumococcusarthritisekről. Közli: Bauer Lajos dr. gyermekorvos, kórházi rendelőorvos. (Vége.) Az általam észlelt három pneumococcus arthritis-esetben elsősorban az tűnik fel, hogy a genyedés csak egy ízületre lokalizálódott, továbbá, hogy a bántalom összes eseteimben nagy ízületeket támadott meg. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a pneumo-