Orvosi Hetilap, 1910. augusztus (54. évfolyam, 32-35. szám)
1910-08-07 / 32. szám
577 ■■I amelylyel az élő magzat faját sértés veszedelme nélkül is kíméletesen világra hozhatjuk. Helyesen akkor alkalmazzuk a fogót, ha a kanalait úgy vezetjük fel a magzat testére, hogy az egyik kanál az egyik csipőtányér fölé, a másik a túloldali csipőtányér fölé essék, így járva el, a műszer a magzat medenczéjét a bisiliacális átmérőben fogja megragadni s ha durva erőszakoskodás nem történik, a magzatnak sem a medenczéje, sem a lágyrészei nem fognak megsérülni. A keresztcsontra és a czombokra helyezett kanalak a czombcsontot könnyen eltörhetik. A magzat farának fogó segítségével való kihúzását eleinte kivétel nélkül a közönséges fejfogóval végezték. Csak később készítettek külön e czélra szolgáló, úgynevezett farfogókat. A farfogók különféleképpen hajlított tompa kampókból állanak, vagy pedig hasonlítanak a fejfogókhoz, azzal a különbséggel, hogy csúcsaik erősebben tátonganak s ehhez képest „fejgörbületük“ csekélyebb, vagy teljes mértékben hiányzik. A műtétet sokan ma is a közönséges fejfogóval hajtják végre. Akár a farfogót, akár pedig a fejfogót használjuk, a műtét általában mégis a nehezebb szülészeti műtétek közé tartozik. Ritka eset az, hogy a farra alkalmazott fogó legalább egyszer, de többször is le ne csúszszék a farról; tudniillik a magzat puha farát semmiféle fogóval sem tudjuk olyan jól és szorosan megragadni, mint a kemény, mindenütt csontos, egyenletesen gömbölyű koponyát. Továbbá, minél magasabban áll a magzat fara a medenczében, annál nehezebb azt onnan lehozni. A műtéten könnyíthetünk expressióval és Suchard-bemetszéssel, amelylyel a hüvelyt jól megtágíthatjuk. Ez utóbbit azonban nem vehetjük mindig segítségül, például ha a szülőnő lázas, vagy pedig bűzös a magzatvíz s a hüvely evidenter be van már szenynyezve. A felülről ható erélyes expressio mellett a fogóval végzett kis kitérésű ingamozgásokkal a legtöbbször sikerül a fart a medenczekimenetbe hozni. Ezek előrebocsátása után farfekvéses fogóműtét két esetét óhajtom leírni, amelyeket az utóbbi hónapokban az egyetemi I. sz. női klinikán volt alkalmunk végezni. Az egyik esetben a medence üregében, a másikban a medence kimenetében álló farra alkalmaztuk a fogót. Mind a két műtéthez úgy a szülőnő, valamint a magzat érdeke is szolgáltatta az indicatiót. A két eset a következő: I. V. P., akinek magzatvize már ujjnyi méhszájon át elfolyt és szülése a víz kiürülése után rendkívül lassan haladt előre. A szülés további folyamán az asszony hőmérséke 37'5°-ra emelkedett, a magzat szívhangjai pedig egyre arythmiásabbak lettek. Az ekkor végzett vizsgálat alkalmával a magzat farát a medence üregében találtuk. Tekintettel a szülőnő kimerült voltára, emelkedőben lévő hőmérsékére, nem kevésbé a rossz magzati szívhangokra, a szülés befejezését határoztuk el. Megkíséreltük először expressióval és a combhajlatba akasztott ujjal kifejteni a fart, minthogy azonban ez nem sikerült, kénytelenek voltunk a fogó segítségét igénybe venni. A műtétet az egyszerű kis Naegele-féle kimeneti fejfogóval hajtottuk végre, megragadva vele a fart a bisiliacális átmérőben. A fogó egyszer lecsúszott, másodszor is felvezetve, sikerült vele expressio mellett a fart kifejteni. A törzs és fej kifejtése ezután semmiféle nehézségbe sem ütközött. A magzat livid asphyxiában született, amelyből bőringerekkel felélesztettük. Méretei: hossza 53 cm., súlya 3760 gm., fejkerülete 35 cm. A gyermekágy lefolyása egészen rendes volt, az asszony kilenc nap múlva gyermekével hagyta el a klinikát. II. A második esetben az eredmény már nem volt ilyen kedvező. Ebben az esetben ugyanis igen beteg asszonynyal volt dolgunk, akit a vidékről szólítottak a klinikára. Az először szülő nő 32 éves, tehát idős primipara volt. Az intézeten kívül, otthon négy orvos és a bába vizsgálta. Az orvosok megpróbálták a farfekvésben lévő magzatot horoggal extrahálni. A sikertelen kísérletezések után szállították a szülőnőt a klinikára. Felvételkor az asszony hőmérséke 38'6°,érverése 136. Arcza és lábszárai vizenyősek, a csapolásra nyert 20 gm.-nyi vizeletben bőven van fehérje és vesealakelem. A medenczeméretek rendesek. A hüvelyfal be van vonva piszkos lepedékkel, a méhszáj eltűnt, a magzatvíz már régen — 29 órával a felvétel előtt — elfolyt. Tympania uteri nem mutatható ki. A fájások elég erősek, a magzat fara a medence bemenetébe rögzített, a szívhangok jók. Minthogy az élő magzat farát a combhajlatba akasztott ujjal a bemenetből lehúzni nem sikerült, azt határoztuk, hogy várakozunk, míg a far az üregbe száll, ahonnan azután, ha másképpen nem, fogóval könnyen kifejthetjük a nélkül, hogy a magzatban kárt tennénk. Valóban a jó fájások hatása alatt a far csakhamar a medencze üregébe s onnan a kimenetbe jutott és ekkor felvezettük (expressio és combhajlatba akasztott ujj kísérlete után) a Naegele-féle kimeneti fogót. A fogó egyszer lecsúszott, mire újból alkalmaztuk. Ingamozgásokkal expressio mellett fejtettük ki azután a magzat farát, majd extraháltuk szokott módon az egész magzatot. A magzat algid asphyxiában született, amelyből a sok bűzös nyálka kiszívása után sikerült őt életre kelteni. Méretei: hossza 49 cm., súlya 3100 gm., fejkerülete 34 cm. A magzat megszületése után a méh üregéből bűzös magzatvíz és gázbuborékok ürültek. A lepényidőszak rendes volt. Szülés után hidegrázás támadt, a mely utáni a hőmérsék 39-2 C°-ra, a pulsus 140-re emelkedett. A gyermekágy további folyamán a gyermekágyi láz typusos képe teljesen kibontakozott s az asszonyt a IV. napon sepsisben elveszítettük. (A vesebeteg asszonyon sem praeventive, sem a sepsis kezelése közben sublimatot nem alkalmazhattunk!) Az elmondott esetek a klinika anyagából valók. Az I. számú női klinika anyagában csak elvétve, szórványosan találunk farfekvéses fogóműtéteket. Bővebb tapasztalataink e műtétre vonatkozóan éppen ezért alig is lehetnek. S ez általában így van mindenfelé. Ritkán kerül a sor a farfekvéses fogóműtétre, mert csak felette elvétve jutunk olyan körülmények közé, hogy a lábat le ne tudnák hozni, ezzel pedig a szülés további lefolyását mintegy biztosítani tudjuk. Ha meg a szülés befejezésének a szüksége abban az időben merül fel, amikor a far már mélyen lent van, akkor szintén csak nagy ritkán szorulunk fogóra; ilyenkor expressio támogatásával majdnem mindig sikerül az élő magzat farát a combhajlatba beakasztott ujjal is kihozni. Farra fogót ezek szerint akkor alkalmazunk, amikor a farka bemenetben vagy valahol a medenczeüregben — voltaképpen tehát még magasabban — megáll, a lábat törés nélkül már nem lehet lehozni, az ujjaink pedig mint húzóinstrumentum nem elég erősek. Ilyenkor azonban a farfekvéses fogó jogosult, indikált és jótékony műtét. Közlés az egyetemi I. sz. női klinikáról (Tanár: Bársony János dr.) A Röntgen-therapiai dosisok mérése. Irta: Kelen Béla dr., klinikai gyakornok, a Röntgen-laboratórium vezetője. Napjainkban, mióta kiderült, hogy a Röntgen-fény iránti érzékenység tekintetében számbavehető egyéni differentiák nincsenek, a Röntgen-therápia fordulóponthoz érkezett. Régebben esetről esetre apróbb dasisokban tapogatódzva kellett a betegeket besugározni, mindig elvárva és bíráló mérlegelés tárgyává téve az egyes besugárzásokat követő reactiót. Ez a bíráló mérlegelés különös elővigyázatot igényel, mert a besugárzásokat kéthetes és hosszabb lappangási időszak követi, amelynek elteltével, ha a besugárzásokat rövidebb időközökben teljesítettük, a hatás mintegy kumulative jelentkezik és olyan Röntgen-dermatitist okozhat, amely kiterjedt nekrosisaival és minden kezeléssel daczoló, hónapokra, sőt évekre terjedhető lefolyásával a legkellemetlenebb therápiai balesetek közé tartozik. Aki óvatosan jár el és kevesebb fénynek teszi ki a beteget, az igen könnyen alul maradhat a gyógyító hatás küszöbértékén és egyébtől eltekintve, kiteszi magát annak, hogy a beteg a meddő eredmény után perrel támadja meg. Nem is tűntek el napjainkban még intézeteinkből a betegektől kivett permentesítő reverzálisok és a Röntgen-balesetek elleni biztosítások. Mindezek szükségessé tették, hogy pontos Röntgen-sugármennyiséget mérő eszközök kerüljenek forgalomba. A sugárzásnak az a része, amely a testen keresztül halad és abból kijut, gyógyszerhatástani szempontból irreleváns. Szerepel az átvilágításkor és a fotografáláskor, de a szervezetre hatása nincs. Hatástani szempontból mérni kell azt a részt, amelyet a test elnyel és amely a testben oly energiafajokká alakul, amelyek a Röntgen-hatást létrehozzák. A Röntgen-energia két részét: az áthaladót és fennakadót tehát szigorúan szét kell egymástól választani. A nagy áthatolóképességű, úgynevezett kemény sugárzásról általánosan elfogadott nézet, hogy a szervezetre igen kevés befolyással van. ORVOSI HETILAP 1910. 32. sz.