Orvosi Hetilap, 1910. november (54. évfolyam, 45-48. szám)

1910-11-06 / 45. szám

1910. 45. sz. ORVOSI HETILAP önnek a megerősítését. Tévesnek tartjuk Runge-nak azon véleményét, hogy a hypertrophiás prostata mikroskopi képe és az emlő papillaris adenomái vagy pericanalicularis fibroadenomái egymással analógiába hozhatók. Már a­­Runge 3 typusra való felosztását sem látjuk indokoltnak, mert az első két typust úgy elkülönítve, a­mint szerinte kellene, eseteinkben egyáltalán nem találtuk. Nevezetesen ugyanazt a képet, a­melyet az adenoma papillarera és a fibroadenoma intracanalie­-ra mond jellemzőnek, nemcsak egyugyanazon prostatá­­ban, hanem átnézetes tájékozódásra elég nagy metszetben magában is meg lehet kapni. Azt sem erősíthetjük meg, hogy az acinus­­csoportokat, sőt némelykor az egyes tubulusokat elválasztó septum is pusztán rostos kötőszövetből áll és így az epithelialis dagana­tokra jellemző valódi „stromá“-nak felel meg. Ez tűnik ki egyébként a Runge ábráiból is, a­melyekben az izomkötegek jól fel vannak tüntetve. A szerző említést tesz ugyan a sima izom­sejtek eltűnéséről, tönkremenéséről, sőt egy helyen szemcsés széteséséről, a­mit azonban mi a hypertrophiás prostatákban nem tudtunk megtalálni. Ezzel szemben reámutatunk arra, hogy a Runge leírásában említett ezen elváltozás illusztrálására közölt és hivatkozott 3. ábrán nem szemcsésen széteső izomsejtek, hanem nyilván harántul átmetszett sima izomkötegek vannak. Általában a Runge leírásából és ábráiból az a benyomás nyerhető, hogy ő sem talált olyan képet, a­mely a megváltozott prostata szövettani szerke­zetében lényegbeli eltérést jelentene a normális mirigyéhez viszonyulva. Az „adenoma papillare “-typus jellemzésekor maga mondja szó szerint: „Diese Gebilde sehen auf den ersten Blick normalen Ver­hältnissen täuschend ähnlich“. Tehát megtalálja ugyanazon alkotói elemeket, a­melyek az ép prostatákban is megvannak. Figyelmen kívül hagyja azt a feltételt, a­mit a 3. typussal szemben megkövetel, hogy t. i.: „Die Begleitung des Epithels durch gefassführendes Binde­gewebe ist eine Conditio sine qua non“. Ez a harmadik typus, a­melyet Range is szükségesnek és helyesnek talál „reine Adenom“­­nak vagy „adenoma tubulare“-nak nevezni, csakugyan a valódi daga­natnak, illetőleg adenomának minden jellegét magán hordja, de a kér­dés tárgyát tevő prostatákban ez a kép nem található meg. Tsunoda következtetései mindenesetre óvatosabbak, a­mi kiderül abból is hogy ő — miután az esetek leírásakor mindenütt említést tesz „faserig muskular“ septumokról — a megnagyobbodásban szerepet tulajdonít a rostos kötőszövetnek és az izomelemeknek is; éppen ezért vesz fel fibro-muscularis vagy tiszta fibro-myomatosus alakot is. Természetes dolog, s ezt egyáltalán nem is vonjuk kétségbe, hogy úgy, mint más mirigyes szervben, az azelőtt normális vagy hypertrophiás prostatában szintén fejlődhetnek s fejlődnek is valódi epitheliális daganatok, adenomák és carcinomák. A Steiner által kiirtott prostaták között mi is találtunk kettőt, a­mely a mikroskopi vizsgálatkor adeno-carcinomának bizonyult. De ennek a szövettani jellege oly annyira elüt a hypertrophiás prostatákétól, hogy azokat — mint egyáltalán nem odatartozókat — ezek közé be sem vettük. 34 esetünk megerősíti azt a leletet, hogy a rendes­nél nagyobb prostatákban csakugyan a mirigyes elem dominál, a­mely határozottan mirigyszaporodás következménye és erre vezet­hető vissza a prostata megnagyobbodása. Ez számos esetben akár körülírtabb góc­okban is jelentkezhetik, a­mikor a prostata rész­­aránytalanul csomós, dudoros lesz, de számos esetben nem is körülírt nodusokban jelentkezik, hanem az egész szervre kiterje­­dőleg diffuse, úgy hogy a prostata a maga egészében mintegy egyenletesen nagyobbodik meg. Mivel azonban a hypertrophiás pro­stata szöveti szerkezete — az alkotórészeket tekintve (nem pedig ezeknek egymáshoz való quantitatív viszonyát) — lényegében nem tér el a normális prostatáétól, nem tarthatjuk indokoltnak, hogy az elváltozást a daganatok közé soroljuk. Hiányzanak azok a kritériumok, a­melyek valódi fibroepitheliás új képlet — mond­juk papillaris adenoma­­— felvételére jogosítnának. Bármely miri­gyes szervben, például vesében, herében stb. fejlődő papilláris adenomáknál is azt látjuk, hogy a daganat meglehetősen körüil­­írtan, a szerv egy bizonyos részében indul növekedésnek és szer­kezete lényegesen eltér az eredeti mirigyétől, hiányoznak belőle a physiologiás alkotórészek, vagy ha infiltrative terjed is, a daganatos szövet az éptől mikroskop alatt elkülöníthető. Éppen így áll a dolog a Runge által analógiába hozott emlőadenomákkal és fibro­­adenomákkal is, a­mennyiben ezeknek szöveti képe sohasem egyezik az emlőmirigy physiologiás szerkezetével s azzal nem is téveszthető össze. Olyan cardinális különbség, mint a­milyen valamely mirigyes szerv rendes szövettani képe és az abban fejlődő adenoma között szokott lenni, a hypertrophiás és ép prostata között nincsen. A mirigyeknek csoportos elrendeződése, a hámnak papilláris szerke­zete ép prostatáknak is a tulajdonsága. Minthogy vizsgálataink alapján határozottan a mirigyek fel­­szaporodása is nagy szerepet játszik az úgynevezett „túltengés“ előidézésében, nem fogadhatjuk el Ciechanowsky és Rothschild azon érvelését, hogy itt csupán az eredeti mirigyek egyszerű cystás tágulása az ok, mert hiszen a körülírt csomók nagyon sokszor egyáltalán ki nem tágult mirigyeket is tartalmaznak. Továbbá az elváltozás, úgy a­mint az a mikroskop alatt manifesztálódik, nem is tárja elénk a gyuladásnak a képét. Egy mirigyes szervben fejlődő idült interstitiális gyuladás — és itt mindenesetre csak erről lehet szó — általában a rostos kötőszövet tömeges felszapor­odásához vezet, a­mely rendszerint a hegszövet jellegével és tulajdonságai­val bír, tehát végeredményben a szerv zsugorodásához, meg­­kisebbedéséhez juttat. Ezzel természetesen nem azt mondjuk, hogy a gyuladásnak ez az alakja nem szerepel a prostata beteg­ségei között. Annyival is inkább, mert több mint valószínűnek tartjuk, hogy a 38 eset közül külön csoportba osztott 4 esetünk­ben is éppen ilyen idült interstitialis lábnak megfelelő folyamat mehetett előre, a­mely a prostata rostos átalakulásához, a mirigy­­állomány jó részének sorvadásához, sőt obliteratiójához vezetett, a­mi mellett azonban még a megmaradt aránylag épebb mirigyrészle­tek vagy mirigycsoportok inkariáló megnagyobbodása, esetleg cys­tás tágulása is jelen lehet. Ez azonban mindig korlátolt és mér­sékelt fokú. Ebből a pár esetből erre nézve nem akarunk végle­ges véleményt mondani; több esetnek a klinikai észlelése, pár­huzamosan végzett szövettani vizsgálatokkal kiegészítve, volna szükséges, bár azt hisszük, hogy éppen ezek a műtétre nem alkal­mas esetek. A­mint a kórelőzményből s a kortörténet adataiból tudjuk — s a­mire már fentebb is reámutattunk —, az ilyen módon megváltozott prostaták is ugyanazon tüneteket válthatják ki s tarthatják fenn, mint a „hypertrophiásak“. Azt az állapotot tudniillik, a­mit a francziák „prostatisme sans prostate“" névvel jelölnek. Továbbá elfogadhatónak tartjuk, hogy a megbetegedést gyuladásra vezessük vissza, a valószínűleg ebbe a csoportba soro­landó amaz alakoknál is, a­melyekről a klinikusok tapasztalataiból tudjuk — és nem is kevés számú esetben —, hogy conservativ vagy éppen antiphlogistikus kezeléssel is igen kedvező eredmény­nyel befolyásolhatók. A külön csoportba vett 34 esetünkben, a­melyek jól jellegzett t­ypusát alkotják az öregkori prostatameg­­nagyobbodásnak, nézetünk szerint a mirigyek megszaporodása az elváltozás lényege, míg a mirigyek kisebb-nagyobb fokú — sok­szor cystás — kitágulása csak másodlagos. Ez keletkezhetik az által, hogy a növekedő csomók nyomást gyakorolnak egyes tubulus-csoportok kivezető csöveire, a­mely körülmény váladék­pangást is tarthat fenn. A prostatamegn­agyobbodás szöveti szerkezetének a fentiekben adott értelmezése alapján az elváltozás nem sorolható a valódi daganatok — adenomák — közé, de nem felel meg a hyper­­trophiának sem. Nemcsak azért, mert nem az alkotórészek egyszerű megnagyobbodásában nyilvánul, hanem mert nincsenek meg azok a körülmények és feltételek, a­melyek mellett a hypertrophiák különböző alakjai egyáltalán keletkezni szoktak. Tekintettel a mirigy­­állomány szaporodására, a folyamat még leginkább emlékeztethet a hyperplasia nodosa adenomatosára, bár teljesen ebbe sem illik bele, a­mennyiben a hyperplasia is inkább partiálisan, korlátolt fokban és regeneratióra nagyobb mértékben hajlandó szövetekben szokott jelentkezni és mindig az illető szerv mirigyes állományának pusztulásával járó valamely folyamattal kapcsolatban. Ilyen körül­ményeket, előfeltételeket azonban a megvizsgált prostatákban sem mások, sem mi nem tudtunk kimutatni; nevezetesen hiányzik pél­dául a gyuladásnak olyan alakja és intensitása, a­melynek alapján leggyakrabban látjuk a hyperplasiát kifejlődni. Mi azt hisszük, hogy az elváltozás az ismert és jól jellegzett kórbonczolástani folyamatok egyikébe sem illeszthető be teljesen. Éppen ezért részünkről haj­landók volnánk, mellőzve minden elméleti fejtegetést, a­mely a lényeget tekintve a kérdés megoldásához amúgy sem vinné közelebb, a folyamatot egyelőre a prostata sajátos, úgyszólván speciális öregkori, mindenesetre kóros, de nem szükségképpeni elváltozása- 807

Next