Orvosi Hetilap, 1910. november (54. évfolyam, 45-48. szám)
1910-11-06 / 45. szám
1910. 45. sz. ORVOSI HETILAP önnek a megerősítését. Tévesnek tartjuk Runge-nak azon véleményét, hogy a hypertrophiás prostata mikroskopi képe és az emlő papillaris adenomái vagy pericanalicularis fibroadenomái egymással analógiába hozhatók. Már aRunge 3 typusra való felosztását sem látjuk indokoltnak, mert az első két typust úgy elkülönítve, amint szerinte kellene, eseteinkben egyáltalán nem találtuk. Nevezetesen ugyanazt a képet, amelyet az adenoma papillarera és a fibroadenoma intracanalie-ra mond jellemzőnek, nemcsak egyugyanazon prostatában, hanem átnézetes tájékozódásra elég nagy metszetben magában is meg lehet kapni. Azt sem erősíthetjük meg, hogy az acinuscsoportokat, sőt némelykor az egyes tubulusokat elválasztó septum is pusztán rostos kötőszövetből áll és így az epithelialis daganatokra jellemző valódi „stromá“-nak felel meg. Ez tűnik ki egyébként a Runge ábráiból is, amelyekben az izomkötegek jól fel vannak tüntetve. A szerző említést tesz ugyan a sima izomsejtek eltűnéséről, tönkremenéséről, sőt egy helyen szemcsés széteséséről, amit azonban mi a hypertrophiás prostatákban nem tudtunk megtalálni. Ezzel szemben reámutatunk arra, hogy a Runge leírásában említett ezen elváltozás illusztrálására közölt és hivatkozott 3. ábrán nem szemcsésen széteső izomsejtek, hanem nyilván harántul átmetszett sima izomkötegek vannak. Általában a Runge leírásából és ábráiból az a benyomás nyerhető, hogy ő sem talált olyan képet, amely a megváltozott prostata szövettani szerkezetében lényegbeli eltérést jelentene a normális mirigyéhez viszonyulva. Az „adenoma papillare “-typus jellemzésekor maga mondja szó szerint: „Diese Gebilde sehen auf den ersten Blick normalen Verhältnissen täuschend ähnlich“. Tehát megtalálja ugyanazon alkotói elemeket, amelyek az ép prostatákban is megvannak. Figyelmen kívül hagyja azt a feltételt, amit a 3. typussal szemben megkövetel, hogy t. i.: „Die Begleitung des Epithels durch gefassführendes Bindegewebe ist eine Conditio sine qua non“. Ez a harmadik typus, amelyet Range is szükségesnek és helyesnek talál „reine Adenom“nak vagy „adenoma tubulare“-nak nevezni, csakugyan a valódi daganatnak, illetőleg adenomának minden jellegét magán hordja, de a kérdés tárgyát tevő prostatákban ez a kép nem található meg. Tsunoda következtetései mindenesetre óvatosabbak, ami kiderül abból is hogy ő — miután az esetek leírásakor mindenütt említést tesz „faserig muskular“ septumokról — a megnagyobbodásban szerepet tulajdonít a rostos kötőszövetnek és az izomelemeknek is; éppen ezért vesz fel fibro-muscularis vagy tiszta fibro-myomatosus alakot is. Természetes dolog, s ezt egyáltalán nem is vonjuk kétségbe, hogy úgy, mint más mirigyes szervben, az azelőtt normális vagy hypertrophiás prostatában szintén fejlődhetnek s fejlődnek is valódi epitheliális daganatok, adenomák és carcinomák. A Steiner által kiirtott prostaták között mi is találtunk kettőt, amely a mikroskopi vizsgálatkor adeno-carcinomának bizonyult. De ennek a szövettani jellege oly annyira elüt a hypertrophiás prostatákétól, hogy azokat — mint egyáltalán nem odatartozókat — ezek közé be sem vettük. 34 esetünk megerősíti azt a leletet, hogy a rendesnél nagyobb prostatákban csakugyan a mirigyes elem dominál, amely határozottan mirigyszaporodás következménye és erre vezethető vissza a prostata megnagyobbodása. Ez számos esetben akár körülírtabb gócokban is jelentkezhetik, amikor a prostata részaránytalanul csomós, dudoros lesz, de számos esetben nem is körülírt nodusokban jelentkezik, hanem az egész szervre kiterjedőleg diffuse, úgy hogy a prostata a maga egészében mintegy egyenletesen nagyobbodik meg. Mivel azonban a hypertrophiás prostata szöveti szerkezete — az alkotórészeket tekintve (nem pedig ezeknek egymáshoz való quantitatív viszonyát) — lényegében nem tér el a normális prostatáétól, nem tarthatjuk indokoltnak, hogy az elváltozást a daganatok közé soroljuk. Hiányzanak azok a kritériumok, amelyek valódi fibroepitheliás új képlet — mondjuk papillaris adenoma— felvételére jogosítnának. Bármely mirigyes szervben, például vesében, herében stb. fejlődő papilláris adenomáknál is azt látjuk, hogy a daganat meglehetősen körüilírtan, a szerv egy bizonyos részében indul növekedésnek és szerkezete lényegesen eltér az eredeti mirigyétől, hiányoznak belőle a physiologiás alkotórészek, vagy ha infiltrative terjed is, a daganatos szövet az éptől mikroskop alatt elkülöníthető. Éppen így áll a dolog a Runge által analógiába hozott emlőadenomákkal és fibroadenomákkal is, amennyiben ezeknek szöveti képe sohasem egyezik az emlőmirigy physiologiás szerkezetével s azzal nem is téveszthető össze. Olyan cardinális különbség, mint amilyen valamely mirigyes szerv rendes szövettani képe és az abban fejlődő adenoma között szokott lenni, a hypertrophiás és ép prostata között nincsen. A mirigyeknek csoportos elrendeződése, a hámnak papilláris szerkezete ép prostatáknak is a tulajdonsága. Minthogy vizsgálataink alapján határozottan a mirigyek felszaporodása is nagy szerepet játszik az úgynevezett „túltengés“ előidézésében, nem fogadhatjuk el Ciechanowsky és Rothschild azon érvelését, hogy itt csupán az eredeti mirigyek egyszerű cystás tágulása az ok, mert hiszen a körülírt csomók nagyon sokszor egyáltalán ki nem tágult mirigyeket is tartalmaznak. Továbbá az elváltozás, úgy amint az a mikroskop alatt manifesztálódik, nem is tárja elénk a gyuladásnak a képét. Egy mirigyes szervben fejlődő idült interstitiális gyuladás — és itt mindenesetre csak erről lehet szó — általában a rostos kötőszövet tömeges felszaporodásához vezet, amely rendszerint a hegszövet jellegével és tulajdonságaival bír, tehát végeredményben a szerv zsugorodásához, megkisebbedéséhez juttat. Ezzel természetesen nem azt mondjuk, hogy a gyuladásnak ez az alakja nem szerepel a prostata betegségei között. Annyival is inkább, mert több mint valószínűnek tartjuk, hogy a 38 eset közül külön csoportba osztott 4 esetünkben is éppen ilyen idült interstitialis lábnak megfelelő folyamat mehetett előre, amely a prostata rostos átalakulásához, a mirigyállomány jó részének sorvadásához, sőt obliteratiójához vezetett, ami mellett azonban még a megmaradt aránylag épebb mirigyrészletek vagy mirigycsoportok inkariáló megnagyobbodása, esetleg cystás tágulása is jelen lehet. Ez azonban mindig korlátolt és mérsékelt fokú. Ebből a pár esetből erre nézve nem akarunk végleges véleményt mondani; több esetnek a klinikai észlelése, párhuzamosan végzett szövettani vizsgálatokkal kiegészítve, volna szükséges, bár azt hisszük, hogy éppen ezek a műtétre nem alkalmas esetek. Amint a kórelőzményből s a kortörténet adataiból tudjuk — s amire már fentebb is reámutattunk —, az ilyen módon megváltozott prostaták is ugyanazon tüneteket válthatják ki s tarthatják fenn, mint a „hypertrophiásak“. Azt az állapotot tudniillik, amit a francziák „prostatisme sans prostate“" névvel jelölnek. Továbbá elfogadhatónak tartjuk, hogy a megbetegedést gyuladásra vezessük vissza, a valószínűleg ebbe a csoportba sorolandó amaz alakoknál is, amelyekről a klinikusok tapasztalataiból tudjuk — és nem is kevés számú esetben —, hogy conservativ vagy éppen antiphlogistikus kezeléssel is igen kedvező eredménynyel befolyásolhatók. A külön csoportba vett 34 esetünkben, amelyek jól jellegzett typusát alkotják az öregkori prostatamegnagyobbodásnak, nézetünk szerint a mirigyek megszaporodása az elváltozás lényege, míg a mirigyek kisebb-nagyobb fokú — sokszor cystás — kitágulása csak másodlagos. Ez keletkezhetik az által, hogy a növekedő csomók nyomást gyakorolnak egyes tubulus-csoportok kivezető csöveire, amely körülmény váladékpangást is tarthat fenn. A prostatamegnagyobbodás szöveti szerkezetének a fentiekben adott értelmezése alapján az elváltozás nem sorolható a valódi daganatok — adenomák — közé, de nem felel meg a hypertrophiának sem. Nemcsak azért, mert nem az alkotórészek egyszerű megnagyobbodásában nyilvánul, hanem mert nincsenek meg azok a körülmények és feltételek, amelyek mellett a hypertrophiák különböző alakjai egyáltalán keletkezni szoktak. Tekintettel a mirigyállomány szaporodására, a folyamat még leginkább emlékeztethet a hyperplasia nodosa adenomatosára, bár teljesen ebbe sem illik bele, amennyiben a hyperplasia is inkább partiálisan, korlátolt fokban és regeneratióra nagyobb mértékben hajlandó szövetekben szokott jelentkezni és mindig az illető szerv mirigyes állományának pusztulásával járó valamely folyamattal kapcsolatban. Ilyen körülményeket, előfeltételeket azonban a megvizsgált prostatákban sem mások, sem mi nem tudtunk kimutatni; nevezetesen hiányzik például a gyuladásnak olyan alakja és intensitása, amelynek alapján leggyakrabban látjuk a hyperplasiát kifejlődni. Mi azt hisszük, hogy az elváltozás az ismert és jól jellegzett kórbonczolástani folyamatok egyikébe sem illeszthető be teljesen. Éppen ezért részünkről hajlandók volnánk, mellőzve minden elméleti fejtegetést, amely a lényeget tekintve a kérdés megoldásához amúgy sem vinné közelebb, a folyamatot egyelőre a prostata sajátos, úgyszólván speciális öregkori, mindenesetre kóros, de nem szükségképpeni elváltozása- 807