Orvosi Hetilap, 1912. március (56. évfolyam, 9-13. szám)
1912-03-03 / 9. szám
158 ORVOSI HETILAP 1912. 9. sz. orrgarathurut, a dobhártya retractiója volt konstatálható, a hangvilla vizsgálat alkalmával a Weber a beteg oldal felé lateralizált, Rinner, a mély hangok erősen lefokozva, a magasak kevésbé. Hallás súgott beszédre 12 m. Befúvás után a hallás 3—4 méterre javult. Tehát tiszta képe az acut tuba- és középfül-hurutnak. A leány rendesen bejárt kezelésre, míg a harmadik héten azon panaszszal állott elő, hogy újabban a befúvások után nem tapasztal javulást és hallása feltűnően megtompult. A vizsgálat már most kiderítette, hogy a Weber, mely azelőtt a beteg oldal felé terelődött, éppen ellenkezőleg az ép oldal felé hangzik, a csontvezetés, mely azelőtt 13—14" volt, leszálloit 7"-re, a magas hangok perceptiója erősen lefokozódott 10—12-ről 5"-re, a melyeket egyáltalán nem hallja, már mint a vizsgálatkor használt megpengetésre. Hallás 20 cm., befúvásra absolute nem javul. 8 pilocarpin-injectióra a hallás 6 m.-re javult és ezen állapotban meg is maradt, amíg a beteget látni alkalmunk volt. Ha már most közelebbről analizáljuk ezen esetet, azt látjuk, hogy közönséges középfül- és tuba-catarrhus során, melyben a functionális vizsgálat a hangvezető készülékben székelő hallászavar képét adta, rövid időn belül olyan elváltozások állanak be, melyek az eleinte középfülkezelésre javuló hallóképességnek a kezdetleges állapothoz képest is jelentékenynek mondható romlására vezetett. A functionális vizsgálat pedig egyidejűleg olyan irányban mutat eltéréseket, melyek nem a hangvezetésben bekövetkezett nagyobbodó akadályra, hanem a hangfelfogó képesség csökkenésére engednek következtetést vonni. Tehát olyan elváltozásokat kell feltételeznünk, melyek az idegvégapparátus functioképességét bénítják. S ha továbbá azt látjuk, hogy ezen súlyos hallászavar resorptiós therápiája napokon belül a normálisra tér vissza, nem marad más hátra, mint odakonkludálnunk — a pilocarpinkúrának mást, mint folyadékelvonó hatást nem tudhatván be —, hogy a labyrinthus-folyadékból vontunk el, mely elvonás hatott jótékonyan az idegvégkészülék működőképességére. Ha pedig a labyrinthusfolyadék elvonása, tehát az endolabyrinthalis nyomás csökkentése előnyös volt, nyilvánvaló, hogy a nyomás fokozott voltának kellett a káros hatás előidézésében szerepelnie. Hogy egyidejűleg a dobüregnek hurutos, infiltrált nyálkahártyájára is jótékony hatással lehet a resorptio, az csak természetes, de ettől directe a hangvezetésben várhatunk csak javulást. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy az endolabyrinthalis nyomás fokozódása, a labyrinthus-folyadék megszaporodása a Herzog s mások kórbonczolástani vizsgálatai alapján a genyes gyuladások mellett ismeretes toxinhatás folytán következett be a jelen esetben is, mint ahogyan azt előbbi dolgozatomban kifejtettem. De talán catarrhalis folyamatokban arra kell gondolnunk s talán inkább effelé hajlanék nézetem, hogy keringési zavar létesülhet úgy a vérerekben, mint a nyirokerekben s ezen keringési zavar azon communicatio alapján, mely a dobüreg és a labyrinthus között fennáll, nyilvánvaló, visszahatással lesz a labyrinthus belsejére, aránytalanság létesülhet a labyrinthusnedvek termelésében és levezetésében. Talán a glaukomával lehetne némiképpen összehasonlítást tennünk. Itt is zárt tömlőt alkot a szemteke, melyben keringési zavarok folytán tensiofokozódás jön létre, mely a chronikus glaukomában éveken át fennáll. A nyomásfokozódás következménye, mint consecutiv folyamat, az idegvégkészüléknek progressive fokozódó sérülése. A középfülben a resorptiós hatás folytán bekövetkező felszívódások ezen úton mindenesetre lehetnek, sőt kétségtelenül vannak is hatással a labyrinthusra a keringési viszonyok megjavulása útján. Még egy esetről kívánok megemlékezni, melyet a közelmúltban volt alkalmam észlelni s mely annyiban bír különösen érdekkel, hogy a vestibularis részéről is állottak fenn tünetek. A beteg azzal jelentkezett, hogy egy hónap óta hallása megromlott, s e romlás annyira fokozódott, hogy a rendes beszéddel való érintkezés lehetetlenné vált részére. Ehhez még súlyos szédülés társult, úgyannyira, hogy egyedül, kiséret nélkül járni sem tudott. Felvételkor hallása mindkét oldalt hangos conversatiós beszéd ad condiam volt. Hangvillák: Weber jobbra, csontvezetés A hangvillával i. o. 7", Rinne —, A 5" CIV. 9" b. o. csontv. 10", Rinne —, A 5" Qv. 11". A dobhártyák mindkét oldalt retraháltak, a tubákban átfúváskor szörtyögés hallható. Befúvásra hallása változatlan. 10 pilocarpin-injectio után hallása jobboldalt súgott beszédre 5—6 m., baloldalt 4 m., csv. j. o. 12—13", b. o. 15", Rinne mindkét oldalt +, A j. o. 28", b. o. 25", j. o. Civ. 30", b. o. Civ. 20". Baloldalt a dobhártya retrahált, a tuba kissé nehezebben átjárható, befúvásra hallása itt is 5—6 m.-re javul. Tehát újból mit látunk? Objective középfülhurutnak a képét, a functionális vizsgálat alkalmával pedig oly sokat a hallászavarnak, melyet ez a kép absolute nem fed, mely hallás-zavar középfülkezelésre nem változik, mely hallás-zavar ezenfelül súlyos szédüléstől kisértetik. Resorptiós kezelésre a hallás napokon belül közel normálisra javul, a szédülés pedig elmarad. Igazán a legkevesebb, amit mondhatok, képtelenség volna jelen esetben holmi dobüregbeli lerakódások felszívódására hivatkozni, sőt talán merészség volna az inactivitásos atrophiák theoriájába kalandozni. Kétségtelen, hogy másról, mint a hurutos dobüregbántalom által indukált labyrinthusbeli elváltozásról, tensiofokozódásról, itt nem lehet beszélnünk. S ez volt döbbent czikkemnek tulajdonképpeni lényege, mit Rejtő dr. teljesen félreértett. Nem a pilocarpinkúráról van ott szó, hiszen az teljesen mellékes, vájjon a resorptiót minő segédeszközzel idézem elő, sőt még a labyrinthitis serosa is csak plausibilis magyarázata kívánt lenni annak, hogy milyen módon gondoltam ezen elváltozásnak keletkezését. A fősúlyt arra helyeztem, hogy az endolabyrinthalis nyomásnak kell valami úton-módon fokozódnia, mely azután a hallásnak romlására vezet. Csodálatosnak tartom, hogy Rejtő dr. a kísérleti anyagnak kiragadja egy részét, a többit teljesen negligálja s ezen egy résznek alapján kritikát gyakorol az egész felett s e mellett véletlenségből éppen a lényeges részt hagyja ki. Rejtő dr. a régebbi keletű eseteket nem tartja hurutoknak, csak hurutos elváltozásoknak, melyek resorbeálódnak, ami ugyan nem sokat változtat a dolgon, ha a keringési zavarokat veszszük a tensiofokozódás okának magyarázatául. Nehezen érthető ugyan, miért ne lehetne valakinek éveken át tartó hurutja. Éppen a dobüreg nyálkahártyája volna ez alól kivétel ? Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy számtalan esetben hurutra való hajlandóság mellett időszakonként kiújulhat valakinek a hurutja s a hurut utáni elváltozások, az esetleg indukált következmények fenmaradhatnak a szembetűnő hurutos tünetek lezajlása után is. Azt mondja továbbá, hogy hurut okozta középfülelváltozások csakis úgy okozhatnak labyrinthusbántalmat, hogy a középfül functióját csökkentve, megakadályozzák az ingerek továbbjutását s ezáltal a felfogókészülék tétlenségi degeneratióját okozzák. Hát elképzelhető, hogy egy tétlenségi degeneratio okozta hallászavar 8—10 napon belül resorptióra gyógyuljon vagy feltűnően javuljon? Ehhez igazán merész phantásia kell.