Orvosi Hetilap, 1912. március (56. évfolyam, 9-13. szám)

1912-03-03 / 9. szám

158 ORVOSI HETILAP 1912. 9. sz. orrgarathurut, a dobhártya retractiója volt konstatálható, a hangvilla vizsgálat alkalmával a Weber a beteg oldal felé late­­ralizált, Rinne­r, a mély hangok erősen lefokozva, a magasak kevésbé. Hallás súgott beszédre 12 m. Befúvás után a hallás 3—4 méterre javult. Tehát tiszta képe az acut tuba- és kö­zépfül-hurutnak. A leány rendesen bejárt kezelésre, míg a harmadik héten azon panaszszal állott elő, hogy újabban a befúvások után nem tapasztal javulást és hallása feltűnően megtompult. A vizsgálat már most kiderítette, hogy a Weber, mely azelőtt a beteg oldal felé terelődött, éppen ellenkezőleg az ép oldal felé hangzik, a csontvezetés, mely azelőtt 13—14" volt, leszálloit 7"-re, a magas hangok perceptiója erősen lefokozódott 10—12-ről 5"-re, a melyeket egyáltalán nem hallja, már mint a vizsgálatkor használt megpengetésre. Hal­lás 20 cm., befúvásra absolute nem javul. 8 pilocarpin-injectióra a hallás 6 m.-re javult és ezen állapotban meg is maradt, a­míg a beteget látni alkal­munk volt. Ha már most közelebbről analizáljuk ezen esetet, azt látjuk, hogy közönséges középfül- és tuba-catarrhus során, melyben a functionális vizsgálat a hangvezető készülék­ben székelő hallás­zavar képét adta, rövid időn belül olyan elváltozások állanak be, melyek az eleinte középfülkezelésre javuló hallóképességnek a kezdetleges állapothoz képest is jelentékenynek mondható romlására vezetett. A functionális vizsgálat pedig egyidejűleg olyan irányban mutat eltéréseket, melyek nem a hangvezetésben bekövetkezett nagyobbodó akadályra, hanem a hangfelfogó képesség csökkenésére en­gednek következtetést vonni. Tehát olyan elváltozásokat kell feltételeznünk, melyek az idegvégapparátus functioképessé­­gét bénítják. S ha továbbá azt látjuk, hogy ezen súlyos hallás­zavar resorptiós therápiája napokon belül a normálisra tér vissza, nem marad más hátra, mint odakonkludálnunk — a pilocarpin­­kúrának mást, mint folyadékelvonó hatást nem tudhatván be —, hogy a labyrinthus-folyadékból vontunk el, mely elvonás hatott jótékonyan az idegvégkészülék működő­képességére. Ha pedig a labyrinthusfolyadék elvonása, tehát az endolaby­­rinthalis nyomás csökkentése előnyös volt, nyilvánvaló, hogy a nyomás fokozott voltának kellett a káros hatás előidézésé­ben szerepelnie. Hogy egyidejűleg a dobüregnek hurutos, infiltrált nyálka­hártyájára is jótékony hatással lehet a resorptio, az csak ter­mészetes, de ettől directe a hangvezetésben várhatunk csak javulást. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy az endolabyrin­­thalis nyomás fokozódása, a labyrinthus-folyadék megszaporo­dása a Herzog s mások kórbonczolástani vizsgálatai alapján a genyes gyuladások mellett ismeretes toxinhatás folytán következett be a jelen esetben is, mint a­hogyan azt előbbi dolgozatomban kifejtettem. De talán catarrhalis folyamatok­ban arra kell gondolnunk s talán inkább effelé hajlanék nézetem, hogy keringési zavar létesülhet úgy a vérerekben, mint a nyirokerekben s ezen keringési zavar azon communi­catio alapján, mely a dobüreg és a labyrinthus között fennáll, nyil­vánvaló, visszahatással lesz a labyrinthus belsejére, aránytalan­ság létesülhet a labyrinthusnedvek termelésében és levezeté­sében. Talán a glaukomával lehetne némiképpen összehason­lítást tennünk. Itt is zárt tömlőt alkot a szemteke, melyben keringési zavarok folytán tensiofokozódás jön létre, mely a chronikus glaukomában éveken át fennáll. A nyomásfokozó­dás következménye, mint consecutiv folyamat, az idegvég­készüléknek progressive fokozódó sérülése. A középfülben a resorptiós hatás folytán bekövetkező felszívódások ezen úton mindenesetre lehetnek, sőt kétség­telenül vannak is hatással a labyrinthusra a keringési viszo­nyok megjavulása útján. Még egy esetről kívánok megemlékezni, melyet a közel­múltban volt alkalmam észlelni s mely annyiban bír különö­sen érdekkel, hogy a vestibularis részéről is állottak fenn tünetek. A beteg azzal jelentkezett, hogy egy hónap óta hallása megromlott, s e romlás annyira fokozódott, hogy a rendes beszéd­del való érintkezés lehetetlenné vált részére. Ehhez még sú­lyos szédülés társult, úgyannyira, hogy egyedül, kiséret nél­kül járni sem tudott. Felvételkor hallása mindkét oldalt hangos conversatiós beszéd ad condiam volt. Hangvillák: Weber jobbra, csont­vezetés A hangvillával i. o. 7", Rinne —, A 5" CIV. 9" b. o. csontv. 10", Rinne —, A 5" Qv. 11". A dobhártyák mindkét oldalt retraháltak, a tubákban át­­fúváskor szörtyögés hallható. Befúvásra hallása változatlan. 10 pilocarpin-injectio után hallása jobboldalt súgott beszédre 5—6 m., baloldalt 4 m., csv. j. o. 12—13", b. o. 15", Rinne mindkét oldalt +, A j. o. 28", b. o. 25", j. o. Civ. 30", b. o. Civ. 20". Baloldalt a dobhártya retrahált, a tuba kissé nehezebben átjárható, befúvásra hallása itt is 5—6 m.-re javul. Tehát újból mit látunk? Objective középfülhurutnak a képét, a functionális vizsgálat alkalmával pedig oly sokat a hallás­zavarnak, melyet ez a kép absolute nem fed, mely hallás-zavar középfülkezelésre nem változik, mely hal­lás-zavar ezenfelül súlyos szédüléstől kisértetik. Resorptiós kezelésre a hallás napokon belül közel normálisra javul, a szédülés pedig elmarad. Igazán a legkevesebb, a­mit mondhatok, képtelenség volna jelen esetben holmi dobüreg­beli lerakódások felszívódására hivatkozni, sőt talán merész­ség volna az inactivitásos atrophiák theoriájába kalandozni. Kétségtelen, hogy másról, mint a hurutos dobüregbán­­talom által indukált labyrinthusbeli elváltozásról, tensiofoko­­zódásról, itt nem lehet beszélnünk. S ez volt döbbent czikkemnek tulajdonképpeni lé­nyege, mit Rejtő dr. teljesen félreértett. Nem a pilocarpin­­kúráról van ott szó, hiszen az teljesen mellékes, vájjon a resorptiót minő segédeszközzel idézem elő, sőt még a laby­rinthitis serosa is csak plausibilis magyarázata kívánt lenni annak, hogy milyen módon gondoltam ezen elváltozásnak keletkezését. A fősúlyt arra helyeztem, hogy az endolabyrin­­thalis nyomásnak kell valami úton-módon fokozódnia, mely azután a hallásnak romlására vezet. Csodálatosnak tartom, hogy Rejtő dr. a kísérleti anyag­nak kiragadja egy részét, a többit teljesen negligálja s ezen egy résznek alapján kritikát gyakorol az egész felett s e mel­lett véletlenségből éppen a lényeges részt hagyja ki. Rejtő dr. a régebbi keletű eseteket nem tartja hurutok­nak, csak hurutos elváltozásoknak, melyek resorbeálódnak, a­mi ugyan nem sokat változtat a dolgon, ha a keringési zava­rokat veszszük a tensiofokozódás okának magyarázatául. Nehezen érthető ugyan, miért ne lehetne valakinek éve­ken át tartó hurutja. Éppen a dobüreg nyálkahártyája volna ez alól kivétel ? Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy számtalan esetben hurutra való hajlandóság mellett idősza­konként kiújulhat valakinek a hurutja s a hurut utáni elvál­tozások, az esetleg indukált következmények fenmaradhatnak a szembetűnő hurutos tünetek lezajlása után is. Azt mondja továbbá, hogy hurut okozta középfülelváltozá­sok csakis úgy okozhatnak labyrinthusbántalmat, hogy a középfül functióját csökkentve, megakadályozzák az ingerek tovább­jutását s ezáltal a felfogókészülék tétlenségi degeneratióját okozzák. Hát elképzelhető, hogy egy tétlenségi degeneratio okozta hallás­zavar 8—10 napon belül resorptióra gyógyuljon vagy feltűnően javuljon? Ehhez igazán merész phantásia kell.

Next