Orvosi Hetilap, 1916. február (60. évfolyam, 6-9. szám)
1916-02-06 / 6. szám
68 ORVOSI HETILAP 1916. 6. sz. nagy perifériás akadályt létesítvén, rendkívül fokozza a szív munkáját, ugyanezen okból a periferiás keringés áramlási sebességének csökkenése s a szövetek hiányos táplálása, mi a végtag kihűlését, a bőr cyanosisos-livid elszíneződését, a normális bőrturgor elveszését, a hangszalagok kiszáradásával a „vox cholericát" idézi elő. Ezen felsorolt s nem a cholerás virus specifikus hatása, hanem a virus okozta bélbeli folyamat következtében hirtelen veszített óriási folyadékmennyiség folytán kifejlődő tünetek a beoltott egyén megbetegedésekor is épp úgy kifejlődnek, mint a be nem oltott egyén betegségében. Az oltás nyújtotta védelem hasznossága egyedül az idegrendszer működésében nyilvánul meg. Míg a be nem oltott egyén e súlyos kórképében rendszerint idegrendszeri kiesési tünetek fejlődnek ki, a kórkép súlyosságának tetőfokán a légzőközpont hűdése idézi legtöbbnyire elő a halált, addig, ha a beoltott egyén ugyanoly súlyosságú kórképében kellő időben érkezik a segítség, mégpedig erősen hypertoniás konyhasóoldatnak intravénás infusiója alakjában, akkor a beteg meg van mentve. Ha a nagy különbség okának magyarázatát keressük, mely a typhus- és cholera-védőoltás hatásában megnyilvánul, a betegség pathogenesiséhez kell visszatérnünk. A typhus a nyirokszövetnek, elsősorban a hasár nyirokapparátusának betegsége, honnan azonban a kórokozó a nyirokkeringésbe, innen a ductus thoracicus útján a vérkeringésbe jut, bacteriaemiás állapotot létesít, a vérpályában azonban nem szaporodik el, sőt ellenkezően nagy mennyiségben pusztul el s a széteső testéből kiszabaduló endotoxinjával okozza a typhus abdominalis jellemző, sajátlagos klinikai tüneteit. Az oltott egyén typhusos betegségének substratuma ugyanily értelmű, csak tetemesen csökkentebb intensitású. A nyirokapparátusból a vérpályába átjutó vírus még gyorsabban pusztul el, mert a vérsavó baktériumölő képessége a védőoltás kiváltotta reactio hatására még energiásabb s eredményesebb. A kezdetben aránylag nagyobb mennyiségben a vérpályába jutó typhus bacillus tehát még rohamosabban pusztul el, miáltal a széteső testéből kiszabaduló endotoxin is nagyobb mennyiségű lesz. Ez a magyarázata annak, hogy a beoltott egyén typhusának kezdetén a betegség általános súlyos tünetei, mint a nagy láz, az öntudat zavara, a bradycardia gyakran még jelentősebb, mint a be nem oltott egyén betegségében. A betegség tovafejlődésével gyuladás fejlődik a nyirokszövetben dús hasi góczokban, a solitaer folliculusokban, a Peyerplaqueokban, a mesenterialis nyirokmirigyekben, szóval azon góczokban, hol a typhus bacillus szaporodik. A gyuladásos hyperaemiával nagyobb mennyiségű bactericid anyag jut e helyekre, melyeknek hatására a typhusbacillus e tulajdonképpeni fészkeiben hamarabb pusztul el — innen a betegség rövidebb tartama. E magyarázatot megerősíti a bakteriológiai vérvizsgálat eredménye. Míg be nem oltott egyén typhusának legelső lázas napjaiban a vena medianából venapunctióval nyert 1—2 cm3 vérből az epecsőben a legnagyobb biztossággal tenyészthető ki a typhus bacillusa, addig a beoltott egyén typhusában a bakteriológiai vérvizsgálat csak módosított technikával kecsegtet eredménynyel. Nagyobb mennyiségű vérvételre s nagyobb mértékű azonnali hígításra van szükségünk itt. Ezért legjobban úgy vált be a vizsgálat, ha 5 cm3 vért 100 cm3 epébe oltunk be. Nagyobb mennyiségű vérre azért van szükségünk, mert a vérsavó fokozott bactériumölő képessége miatt kevesebb ép, szaporodásra képes csíra van a keringésben, nagyobb fokú hígításra azért, hogy a vérpróba savójának bactericid hatása a lombikban se pusztítsa el a jelenvolt bacillusokat. Igen nagyszámú vérvizsgálat alapján nyert ezen tapasztalatunk jogosít a fenti magyarázatra. A 2. lázas hétben a bakteriológiai vérvizsgálat itt már csak a legritkább esetben vezetett positív eredményre, épp úgy, mint a be nem oltott typhusos 4. hetében. Egészen másképpen áll a helyzet a cholerában. A cholera teljesen helybeli pathologiai processus, a cholera vibriója csakis a béltractusban marad s nem jut el a keringésbe, távolhatása részben a nagy folyadékveszteség előidézte vérbesűrűsödés következménye, részben a bélcsatornában elpusztult vibrio szétesett testéből kiszabadult s felszívódott endotoxinjának hatása. A beoltott egyén cholerás megbetegedésekor tehát a kórokozó vírussal a védőoltás kiváltotta reactio hatására termelt bactériumölő anyagnak csak azon része juthat érintkezésbe, mely a bél falában volt jelen. Ennek következtében sokkal csekélyebb az érintkezési felület; typhusban az egész keringési pálya, itt csak a bél lumene. A védőoltásnak a betegség klinikai kórképében és lefolyásában fentebb vázolt hasznossága főként a vírus mérgének, a choleravibrio endotoxinjának távolhatását akadályozza meg. Ez nem gondolható, hogy a védőoltás kiváltotta reactio a vérsavóban valóban olyan anyagtermelést idéz elő, mely az endotoxint megkötné (serológiai értelemben tehát antiendotoxintermelést jelentene), ez nem hihető, valódi antiendotoxin termelése, létezése nagyon is vitás lévén, de igen nagyszámú eset észleléséből meggyőződésem, hogy a védőoltásnak a cholera vírusának e távolhatása szempontjából kedvező hatása van. A két betegség pathogenesisének különbözőségéből kell magyaráznunk a védőoltás hatásosságának időbeli különbségét is. A typhus-védőoltás hatására termelt védőanyag hosszú hónapokig — tapasztalásunk szerint bizton legalább is 8 hónapig — elégséges a fentebb vázolt védőhatás kifejtésére. A cholera-védőoltás ezzel szemben a vázolt okokból jóval rövidebb, kb. 3 hónapig tartó védelmet nyújt. A belső szervek érzékenysége.* Irta: Neumann Alfréd dr., segédorvos (Edlach, Alsó-Ausztria). A belső szervek érzékenysége oly fejezete az élettannak, amelylyel jóval többet foglalkoztak a klinikusok, mint a physiologusok. Egyáltalában kevés figyelemben részesült hosszú időn át az élettan ezen fejezete. Ha számba vesszük, mennyi szorgalmmal tanulmányozták a bőr, az izmok és az ízületek érzékenységét, szinte érthetetlen, milyen későre ébredt fel az érdeklődés a belső szervek érzékenységének tanulmányozása iránt. A század elején itt-ott találkozunk sebészek és nőgyógyászok esetleges megfigyeléseivel, de rendszeres tanulmányozásával a kérdésnek sehol. Újabban a svéd sebész Lennander vetette fel a kérdést munkáiban, amelyek élénk vitára adtak okot. E vitát itt nem részletezhetem, csak azon momentumokat emelem ki, amelyek a kérdést előbbre vitték. Mindjárt most hangsúlyoznom kell, hogy a kérdés: váljon a belső szervek sajátosan érzékenyek-e, más szóval, vájjon a sympathicus idegek és a vagus érző rostokkal bírnak-e, nem csupán theoretikus érdekű, hanem praktikus szempontokból is fontos. A megfigyelések nagyrészt az emberen, részben állatokon történtek. Emberen vagy műtét közben történtek, vagy klinikai megfigyelések voltak megfelelő eszközök segélyével vagy azok nélkül. A sebészek megfigyeléseit lehetővé tette, hogy Schleicher érzéstelenítéssel hasműtétek is végezhetők, amikor is a nem narkotizált beteg felelhet a műtő kérdéseire. Lennander úgy végezte megfigyeléseit, hogy műtét közben az egyik segéde a beteg minden reactióját feljegyezte. Feljegyzett minden metszést, leszorítást, tágítást stb. és egyszersmind azt is, érezte-e a beavatkozást a beteg? Hasonló eljárást követett Wilms, Ritter, Propping stb. Lennander megfigyelései azt mutatták, hogy az összes a vagus és sympathicus által beidegzett szervek érzéstelenek minden műtéti beavatkozással szemben. A gyomor, a belek,a máj, az epehólyag, a vesék érzéstelenek a műtéti beavatkozásokkal szemben, nem érzik a metszést, a varrást, a pincetta szorítását. A paquelinezést a beteg nem veszi észre. A betegek sem * Előadás a nagyszebeni helyőrség katonaorvosainak II. tudományos összejövetelén 1915 okt. 23.-án. 1 Alfred Neumann: Ueber die Sensibilität der inneren Organe. Zentralbl. f. d. Grenzg. d. Med. u. Chir., 1910.