Orvosi Hetilap, 1920. május (64. évfolyam, 18-22. szám)

1920-05-02 / 18. szám

1920. 18. sz. ORVOSI HETILAP szünk, hogy meredek Trendelenburg-féle lejtősikon kiemelve a beleket, azokat a rekesz felé tereljük s 3—4 nagy gazetörlővel patkó alakban kitamponálva a nagy hasűr felé vezető űrt, a hasűrt mintegy két részre osztjuk s a műtéti tért elkülönítjük a hasűr többi részétől s a beleket a műtét egész tartamára a rekesz kúpjába szorítva visszatartjuk, miáltal óvjuk a lehűléstől, kíméljük a mechanikai káros hatásoktól s elkerüljük, hogy a szennyezett területre nyomuljanak s így a hashártya nagy területen szennyeződjék. Fontos ez kivált rákműtéteknél s az adnexumok lobos betegségeinél, ahol genyzsákok pukkadhatnak meg. Tanít erre egyébiránt az a tapasztalat is, melynél fogva azt látjuk, hogy a laparotomia veszélyessége általában véve egyenes arányban nő azzal, amint a kis medencétől a rekesz felé közeledünk. A hasűremez elzárását a medenczétől legjobban egészen meredek lejtősíkon tudjuk megcsinálni. Ha ezt a czélt már elértük, a továbbiakban mérsékeljük a lejtő hajlását, hogy viszont elkerüljük utóbbinak ismert hátrányait (káros hatás a szívre, agyvérbőség stb.), amelyek hosszabb tartam után jönnek létre. Mindehhez járul a műtét végén a czélszerű peritonizálás, a felsebzett kötőszöveti felületek hashártyával való fedése, továbbá vérszivárgás és szennyezés esetén a drainezés, a kétes tisztaságú vagy szakgatott, zúzott területek kiiktatása a hasürből, amire tulajdonképpen a természet ujjmutatását használjuk fel. A hashártya leghatalmasabb védekező berendezése ugyanis valamely fertőzéses támadással szemben a gyors felszívóképességen kívül, amelylyel ebből a nyirokzsákból úgyszólván órák alatt nagymennyiségű folyadékot tud eltüntetni, éppen a hashártyafelületek gyors összetapadó képességében rejlik. A támadás helyét a természet is úgyszólván kiiktatni törekszik azáltal, hogy azt adhaesiókkal veszi körül s letokolja. Ennek az utánzásaképpen, az összetapadást elősegítendő, varratokkal kapcsolhatjuk össze a szomszédos felületeket. E czélra felhasználhatjuk az összes mobilizálható szerveket, a hólyagot, az S romanumot, appendices epiploicae-it, a vakbelet, a csepleszt, a méhet, a hasfalat, szóval a kis medencze feletti összes képleteket, így például totalexstirpatio után néhány csomós catgatöltéssel összekapcsoljuk a drainezésre szolgáló hüvely felett a hólyagot a végbéllel, ügyelve természetesen arra, hogy a bél átjárhatósága megtörés, csavarás által ne szenvedjen. Szennyezés esetén, kivált haparenchymásan vérző felületek, vagy bacteriumokat magukba záró izzadmánykérgek maradtak vissza, a kiiktatást még azonfelül drainezéssel kötjük össze. E szempontból a kis medencében, tehát a nőgyógyászati laparotomiák legtöbbjénél, előnyös helyzetben vagyunk, amennyiben a hashártyazsák legmélyebb pontján, a Douglas-tasakon át a hüvelycső mindenkor rendelkezésre áll a sebváladék levezetésére, és pedig úgy az intra-, mint a retroperitonealis űrök, sőt az intraligamentosus daganatok agyának drainezésére is. A Douglas-drainaget a következő módon végzem: Amikor ennek az ideje elérkezett (többnyire a műtét végén), anélkül, hogy a beteg elhelyeztetésén változtatnánk, felfelé tartott nyéllel keskeny lapocsot vezetünk a hüvelyben, s megemeljük az elülső hüvelyfalat. Ez megkönnyíti a görbe magfogó felvezetését a hüvelyboltozatba s egyszersmind biztosít a felől, hogy a magfogó nem téved a húgycsőbe Ezután a műtő balkézzel előretolja a magfogót a lapocz mentén, miközben a jobbal a Douglasba nyúlva, kitapintja a magfogó csúcsát a hátulsó hüvelyboltozatban s azt ellennyomás mellett a magfogóval tompán átböki. A rést azután a magfogó kinyitásával tágítja. A tompa áthatolás vérzést nem okoz, külön körülöltésekre tehát nincs szükség. Végül a befogott gazepamatot áthúzza a hüvelyen, azután keztyűt váltva folytatja a műtétet. Világos, hogy ha a végbél rögzítve volt a hüvelyboltozathoz, akkor azt előbb le kellett tolni. A drainezésre többnyire gazét használok, amelyet legfeljebb 1—2 napig hagyok benn, sőt hőemelkedés esetén már az első 24 óra múlva eltávolítom. Ezt tehát ventil-drainagenak nevezném, mely biztosítószelepként működik, levezeti a vért, a sebváladékot, amely közvetlenül a műtét után felgyülemlett s a legjobb táptalaja a bacteriumoknak. A nyílás addig vezet, amig van váladék, ha nincs, önként záródik, viszont kóros váladék-felhalmozódás esetén át van előkészítve az utólagos áttöréshez is. A hüvely mint természetes draincső működik, csak tisztán kell tartani, amit a műtét után naponta 1—2-szer Nélaton-kathéteren át a hüvelybe fecskendezett 5—10 cm3 hydrogénsuperoxyd szolgál a legkönnyebben s az irrigátor alkalmazásának veszélye nélkül. S ez ismét nagyon fontos! A hüvelylyel közlekedő sebet óvni kell a másodlagos fertőzés ellen, amit kis adag, de relative concentrált, amellett ártatlan desinficienssel érhetünk el legczélszerűbben. Gazedrain hosszabb időn át való bennhagyásának azért nincs értelme, mert az átivódott gaze dugasszá tömörül s nem vezet eléggé, a bacteriumok pedig mérhetetlenül elszaporodnak benne. Minden 24 órán túl a hüvelyben fekvő gaze bűzös s így secundaer infectio forrása lehet. Ugyanez áll a gummi- vagy más csővel való drainezésre is, mint azt Adams11 kísérletei bizonyították, aki azt találta, hogy minden draincső nyílásait 24 óra múlva már frissen képződött sarjszövet zár el. A hashártya-felületek is gyorsan összetapadnak a drain körül. Ezért az egész hashártyaűr drainezése mindenkor illustrius fog maradni, valamint hogy a hasűr magasabb szakaszának drainezése a távoli hüvelycső felé szintén hiábavaló. Ezeket a helyeket csakis a szomszédos hasseben át, vagy a hasfal legközelebbi területén keresztül lehet eredményesen drainezni s ez is csak a legközelebbi néhány 24 órára szól. Egyébiránt drainezéssel éppen a peritonealis űrben általában ritkán élek. (Folytatása következik). 11 A hüvelyt minden laparotomia előtt hydrogensuperoxyddal desinficiáljuk s jodtincturával kenjük be. 203 Reflexiók Lorenz Hugó dr. „A nervus vestibularis élettani működése“ czímű tanulmányára. Irta: Udvarhelyi Károly dr., fülorvos. Mindenekelőtt megemlítendőnek tartom, hogy a vestibularis ideg élettani működését kísérletekkel demonstrálni nagyon nehéz dolog; a labyrinthusban, névszerint a pitvarhólyagokban és az ívjáratokban elrejtett idegvégződések működésük alatt láthatatlanok, sőt azt sem tudjuk biztosan, hogy a macula acustica és az ívjáratok idegvégződései (a hajszálsejtek) fölött levő, a hullában kocsonyaszerű anyag, az élőben milyen halmazállapotú. Amellett a szerv maga oly kicsiny és oly nehezen hozzáférhető, hogy hibátlan és finomabb kísérleteket végezni rajta majdnem lehetetlen. Éppen ezért a labyrinthus működésének, illetve a benne keletkezett ingerületek keletkezésének a módjáról csupán feltevésekkel, hypothesisekkel dolgozhatunk. Ezen elméletek közül az áll a valósághoz legközelebb, amelynek segítségével a labyrinthusból származó minden tünetet megmagyarázhatunk. Különösen sok vita volt amiatt, hogy az ívjáratok izgalmai milyen módon keletkeznek. Már Goltz azt mondja, hogy az ívjáratokban (melyekről azt tartja, hogy „Sie sind sozusagen Sinnesorgane für das Gleichgewicht“) a functio mechanismusát nyomás, és pedig a lympha nyomása indítja meg, ezt percipiálja az agyvelő, hogy azután megfelelő mozgást indítson meg. Breuer szerint a labyrinthusban nyomásváltozásról szó sem lehet. Szerinte az endolympha a fejmozgások alkalmával tehetetlenségénél fogva áramlik, mégpedig a fejmozgások irányával és intensitásával arányosan. Az ampullák idegvégkészülékei teljesen arra vannak hivatva, hogy az endolympha áramlása által jelzett fejmozgások perceptióját közvetítsék. Mach viszont az ívjáratok alakjának és nagyságának megfelelő csövecskéket készítve és azokat forgatva, sohasem látta a bennök lévő folyadékot mozogni, s ezért azt állítja, hogy az endolympha csupán az ampullák falára gyakorolt nyomás által izgat. S mivel ez a nyomás csak a mozgás gyorsulása vagy lassúbbodása alkalmával érvényesül, ‘2 Lancet 1913. 6630.