Orvosi Hetilap, 1920. november (64. évfolyam, 45-48. szám)
1920-11-21 / 47. szám
450 ORVOSI HETILAP műtőnek. A műtétet közvetlenül követni szokott (esetleges maradékok után kutató) végigtapintása a sebfelületnek így feleslegessé válik, mely ellenőrző digitális vizsgálat — tekintve, hogy számtalan frissen megnyitott vérér és nyirokrés tátong az amúgy is gazdag bacteriumflórában bővelkedő műtéti területen — az általánosan elismert sebészi elvekkel szintén ellenkezik, tehát lehetőség szerint mellőzendő. A leírt módon számos adenotómiát végeztem, melyekből az itt rövid összefoglalásban következő, gyakorlati fontossággal bíró tapasztalatokat szűrtem még le. A nagyobb gyűrűkéssel végzett metszés után a garatmandulának mindig maradtak vissza részei, melyeknek káros jelentőségét még fokozta, hogy következetesen épp a dioanák mögött foglaltak helyet, aminek eleinte nem tudtam magyarázatát adni. Amennyiben eredetileg is csak körülírt adenoid vegetatiókról volt szó, melyek rendszerint szintén a dioanák táján szoktak elhelyezkedni, ezek meg sem voltak közelíthetők az általában használatos nagyobb gyűrükéssel. Ennek okát keresve, a garatboltozat gondos kitapintása révén kiderült, hogy a nagyobb gyűrűkés mélyebbre hatolásának egy bordaszerű lécz állja az útját, mely az orrsövény hátulsó élének folytatásában húzódik a garatboltozatra és a középsíkban elülrőlhátrafelé a hátulsó garatfalig követhető. A kis gyűrűkéssel azután könnyen sikerült a szem ellenőrzése mellett eltávolítani e retrocioanalis adenoid-tömegeket, miáltal a garatboltozatot két symmetriás árokra osztó csontlécz még kifejezettebbé vált. A garatboltozat kialakulásának ily értelmű leírásával sehol sem találkozván eddig, valósággal meglepett a viszonyok e behatóbb megismerése. Az egyetemi 1. számú boncztani intézetben Lenhossék Mihály dr. egyet. ny. r. tanár, igazgató szíves engedelmével koponyákon és hullafejeken kerestem az élen talált viszonyok boncztani magyarázatát, mely vizsgálatok révén meggyőződtem, hogy a nagyobb gyűrűkés bemélyesztését gátló lécz azáltal van feltételezve, hogy az orrsövény hátulsó szabad éle nem fekszik a choanák nagyjából homlokirányú síkjában, hanem a kemény szájpaddal .(orrfenékkel) 60°—45°-nyi szöget alkotva, abból élesen előugrik és bordaszerű csontlécz alakjában a garatboltozatra húzódik, azt két symmetriás oldalsó árokra osztva. Toldi ismert boncztani atlaszában a 709. számú ábrán — melynek fotográfiai másolatát az összes felírásokkal itt mellékelem — szintén megtaláltam e viszonyok érzékítését, anélkül azonban, hogy e fentebb említett lényeges tulajdonságai a garatboltozatnak akár e hű rajzban is méltánylásra találnának , a boncznokok és specialisták leírásaikban a garatboltozatnak e fontos, mert gyakorlati jelentőségű alaki tulajdonságait eddig teljesen elhanyagolták. Az idézett metszet közvetlenül a diornák mögötti homloksíkban készült és kifejezetten mutatja a szóban forgó, orrsebészi szempontból nagy gyakorlati fontossággal bíró csontléczet, valamint a garatboltozat két oldalsó tekintélyes bemélyedését, de azok az ábrán megjelölve, illetve megnevezve nincsenek, sőt az általam ismert speciális tan- és kézikönyvekben foglalt boncztani és műtéttani leírások sem emlékeznek meg létezésükről, a műtéti technikát irányító szerepükről. Pedig ismeretük és figyelembevételük nélkül a garatboltozatról, mint műtéti területről, helyes képet nem alkothatunk magunknak. Az egyszerűség és könnyebb megértés okából körülírások helyett az orrsövény hátulsó élének garatbeli előugró folytatását cristapharyngisnek, a garatboltozat két oldalsó mélyedését pedig fossae paramedianae pharyngisnek fogom a továbbiakban nevezni. A felnőttek adenoid vegetatiós e mélyedésekben — tehát épp a dioanák mögött — szoktak leginkább meghúzódni és így az orr átjárhatóságát kézenfekvő módon károsítják. E növedékeket biztonsággal és kétségtelen sikerrel csak úgy lehet eltávolítani, ha kicsiny, alig 1% cm2 felületű gyűrűkést mélyesztünk a fossa paramediana phar.-ba és a körülírt vegetatiót a szem ellenőrzése mellett fogjuk a késbe és távolítjuk el. A műtevésnek csakis e distinct módja vezethet czélra a szóban forgó esetekben, mert nagy kés pengéje a cristapharyngis miatt egyáltalán nem férkőzhet a fossa paramedianában meghúzódó adenoid vegetatióhoz, kis kés pedig — ha nem illesztjük öntudatosan a kívánt helyre — könnyen eltéved a tág garatürben, miáltal csak nem-kívánatos sérüléseket okozunk (a nyálkahártya, esetleg a torus tubarius sérülését), de legjobb esetben is a vak szerencsére van bízva a beavatkozás sikere. Ilyen esetekben tehát az adenotomiának kizárólag ez „endoskopos“ módosítása felel meg a sebészi alapelveknek, valamint a gyakorlati követelményeknek is, mert csak ez biztosítja a céltudatos műtevést és ennek révén az elérni kívánt műtéti eredményt. Az érzéstelenítésre nézve még felemlítem, hogy az általában használatos felületi anaesthesia (cocain-ecsetelés) mellett még infiltrative is érzéstelenítek, az eltávolítandó szövet tömegébe és alapjára fecskendezve 2%-os novocain-suprareninoldatot az orron át bevezetett, könyökalakban hajlított hosszú canule segélyével és természetesen szintén a szem ellenőrzése mellett. Ily módon a műtét teljesen fájdalmatlanul és vértelenül vihető keresztül, különösen mivel az endoskopos adenotomia által minden erősebb nyomás — mire a műtőt általában a vaktában végzett beavatkozás bizonytalansága készteti — is fölöslegessé válik, s így a beteg még annak kellemetlen érzését sem kénytelen elviselni. Utóvérzést egy esetemben sem tapasztaltam, ami legalább részben szintén a leirt kíméletes műtéti eljárás folyományának tekintendő. 1920. 47. sz. Az új képletek keletkezéséről analogia kapcsán. Balassa-előadás, tartotta a Budapesti Kir. Orvosegyesület 1920. évi nagygyűlésén Preisz Hugó dr., egyetemi tanár. (Folytatás) Hogy az újképletek genesise sejtváltozásos probléma, azt hathatósan támogatja az újképleti sejteknek a normálisaktól való eltérő volta nemcsak alaki, hanem biológiai tekintetben is. Abnormis szövetszaporulatot a legkülönfélébb formában gyakran láthatunk, ilyen a sarj, a callus, a chronikus gyuladásos vagy pangásos szövettúltengés; de ezek sem szövetileg, sem növésük módjára nem felelnek meg újképleteknek; ha ellenben bennük vagy belőlük kiindulva újképlet nő, akkor ennek sejtjei és növésének jellege is megváltoznak. Az a felfogás, amely egyrészt a különböző kötőszöveti és sarkomasejtek, másrészt a ráksejt és hámsejtek között tapasztalható különbségeket egyszerűen egy alacsonyabb, azaz korábbi fejlődési fokra való visszaesésre (indifferencziálódásra) vezeti vissza, egyáltalában nem látszik kielégítőnek. A bőr hámjából lerepesztett, vagyis a bőr kötőszövetébe került hámsejtekből nem lesz feltétlenül rák, hanem válhat belőle ártalmatlan hámsejtcsoport vagy hámcysta is. Mert nem a lerepesztés, különválás, hanem bizonyos hámsejteknek fokozott szaporodási energiája és előhatolási tendentiája az, amely eldönti, hogy rák lesz-e egy bizonyos, akár lerepesztett, akár még helyben levő hámsejtből. Számottevő rákvizsgálatai alapján Krompecher15 is arra a meggyőződésre jutott, hogy a hám fajlagosan fokozott burjánzó képességét, rákos activitását elsődleges, megadott valaminek kell tekintenünk. Helytelen volna, ha a tumor-probléma megvilágításakor figyelmen kívül hagynók, amire a mikrobiológia a mikrobák virulentiája tekintetében tanított, mert virulens bacteriumoknak élő szövetekben való szaporodása, előnyomulása és tumorsejtek hasonló képessége között sok közös vonást lehet felismerni. A hasonlatosság egyebek között megnyilvánul abban is, hogy például állatokba továbboltogatva, a ráksejtek számos kutató tapasztalásai szerint fokozódó növekedési energiát tanúsítanak; itt még a mikrobavirulentiára vonatkozólag gyakran tapasztalt az a jelenség is mutatkozott, hogy állatpassage által a rák csak az illető állatfajra vált veszélyesebbé, más fajra ellenben azalatt gyengült, így Straudh16 egérrákkal nyulakon kezdetben csak 50%, passage után 100% sikeres oltást tudott elérni, de egérre a visszaoltás már nem sikerült. Hasonlóképpen Hegner-nek 17 a szemtekébe oltott egértumorai (rák és sarkoma) kezdetben csak 5, de 2—3 passage után már 100°/0-ában az oltásoknak eredtek meg.