Orvosi Hetilap, 1920. november (64. évfolyam, 45-48. szám)

1920-11-07 / 45. szám

1920. 45. sz. ORVOSI HETILAP nyit többet, mint hogy hibás fejlődésü szövetből is nőhet ki új képlet épp úgy, a mint határozott tudomásunk szerint ki­nőhet fejlődésileg hibátlan szövetből is. Nem is azokban a szervekben leggyakoribb a neo­plasma, a­hol leggyakoribb szokott lenni a fejlődési rend­ellenesség ; ha pedig azt kérdezzük, hogy szükséges-e szövet­fejlődési zavar, avagy nyilvánvalóan anélkül is támadhat-e új képlet, akkor eddigi megfigyelések feljogosítanak minket arra, hogy ez utóbbi kérdésre igenlőleg válaszoljunk. Több megbízható kísérletező tapasztalta, hogy egerek, patkányok rákjának továbboltogatása közben egy bizonyos számú oltás után a kezdetben kétségtelen rákos szövet beoltására sarkomás új képlet nőtt; minthogy pedig tudomásunk szerint a sarkomás szövet nem a beoltott rákrészlet, hanem az oltott állat kötő­szövetének leszármazottja, ennélfogva azt kell mondanunk, hogy ez esetben a sarkoma ébrényi csíra nélkül nőtt, nyilván az oltás ingere folytán. Hasonló értelemben lehet érvelni a Röntgen-sugarak behatására előállott rákokkal és sarkomákkal, a Kangri-rákkal, a­mely börégésekből támad, vagy olyan új képletekkel, a­melyek nem normális, hanem csak az extra­­uterinalis életben fejlődött szövetből, például sarj- vagy heg­­szövetből indulnak ki. Ezekből kifolyólag ma már eléggé általános az a fel­fogás, hogy nem lehet minden tumort szövetfejlődési zavarra visszavezetni; ezt az álláspontot foglalja el Herxheimer is, a­ki különben az ébrényi aberratiónak tág teret enged, de találóan mutat rá arra is, hogy különbséget kell tenni egy­részt az ébrényi aberration (embryonale string) alapuló tumor­hajlamosság és másrészt az épp oly fontos kiváltó ok között. Lehetségesnek tartja egyébként, hogy oszlásban levő sejt még a normálisan kifejlett szervezetben is nyerjen oly tulajdon­ságokat, a­melyek tumorképzésre hajlamosítják. Bizonyos tekintetben különleges álláspontot foglalt el Ribbert 8-10 az új képletek aetiológiájában;­­ különösen azokkal szemben (Hansemann, Beneke), a­kik sejtek módosulásában látják a primaer mozzanatot, tagadja a sejteknek biológiai módosulását, a­mi szerinte teljesen hypothetikus és érthetetlen ; ellenben szöveti csíráknak önállóvá válása alkotja nézete sze­rint a lényegét a tumorképződésnek („Das Selbständigwerden von Gewebekeimen ist die Grundlage aller Geschwalstbil­dung“); a korlátlan növekedés oka: akár ébrényi, akár ki­fejlett sejteknek kirekesztése a rendes kötelékből, környezetből („Ausschaltung aus dem normalen Verbände“). A kifejlett normális szervezetben a sejtek további, illetve állandó bur­jánzásának gátat vet a belső szöveti feszülés, a­melynek meg­szűnte kiváltja a sejtproliferatiót. Szöveti csíráknak ilyennemű önállósulása, kirekesztődése a környezetből történhet Ribbert szerint ébrényi lefűződés, különválás folytán, a Cohnheim-féle elmélet értelmében, avagy trauma vagy láb folytán egyaránt. A legtöbb új képletet kielégítő bizonyossággal lerepesztett csí­rákra („abgesprengte Keime“) lehet visszavezetni; a kirekesz­tésnek szükségképpen való következménye a tartós növekedés, mondja Ribbert. De utóbb Ribbert is engedett ezen egyoldalú állásfog­lalásából, a­mennyiben ő is megengedi és feltételezi, hogy a tumorképző sejtek valamiképpen, úgy anyagcseréjük, mint alakjuk tekintetében megváltoznak. De bármint vélekedjünk is az újképletek genesise felől, az kétségtelen, hogy az újképletek keletkezésének kérdése sejtprobléma, mert a neoplasma kiindulása nem lehet más, mint egy vagy több olyan sejt, a­mely az őt környékező sejtektől eltérő életenergiával, más képességgel és tendentiával van felruházva. A soksejtű lények egyes szöveti sejtjeinek tanulmányo­zása nagy nehézségekbe ütközik, miért is bizonyos élettani jelenségek megvilágítása czéljából eddig is gyakran az egy­sejtű lényekhez folyamodtak, a­melyek a búvárlatnak főleg azáltal nyújtanak nagy előnyöket, hogy tetszés szerint te­nyészthetők és rövid időközökben szaporodnak, minélfogva a sejtek változó­képessége rajtuk nagyobb eredménynyel ta­nulmányozható, mint a metazoonok aránylag hosszú életű sejtjein. Kérdés tehát, ismeretesek-e egysejtű lényeken olyan je­lenségek, a­melyek a neoplasmák genesisére világot vetnek ? Úgy találom, hogy a bacteriumok világában vannak ilyen jelen­ségek és ezeket kívánom a következőkben ismertetni. Semmi sem tiltja, hogy bacteriumok tenyészeteit ne hasonlítsuk soksejtű lények szöveteihez, mert valamint a bacteriumtenyészet egy sejtnek sokszori oszlásából támadt, éppúgy keletkeztek a soksejtű lények szövetei a petesejt osz­lása nyomán bekövetkező differencziálódás folytán kialakult bizonyos sejtek szaporodásából. A hasonlatosság bacterium­tenyészet és valamely szövet között alaktanilag is annál nagyobb, minél alsóbbrendű lénynek szövetét tekintjük és minél inkább olyan szövethez hasonlítjuk a bacterium­­tenyészetet, a­melynek sejtközi állománya kevés, avagy teljesen hiányzik. Akárhányszor láthatjuk azonban, hogy bacterium­­tenyészetben a bacteriumsejtek benne fekszenek egy többnyire homogen intercellularis, a bacterium által termelt anyagban, a­mi által a kép nagyon hasonlíthat például porczszövethez, természetesen bacterium-kicsinységű sejtekkel. De jelen esetben a lényeges nem az, hogy meg van-e általában engedve ilyen hasonlat bacteriumtenyészet és szövet között, mert itt a hasonlatból csak azt a valóságot akarjuk kiemelni, hogy miként a bacteriumtenyészet, úgy az egyes szövetek is bizonyos, hasonló sejtekből keletkeztek és ilye­nekből állanak. Ha pedig az új képletek genesise sejtprobléma, akkor fölmerül a kérdés, vájjon a bacteriumok tiszta tenyészeteinek egyes coloniáiban, a­melyek kétségtelenül egy sejtnek a le­származottjai, a sok millió sejt mind egyformán viselkedik-e, vagy vannak-e köztük ellenkezőleg oly kivételes sejtek,­ a­melyek a többiek közül bizonyos tulajdonságok által kivál­nak, és továbbá: mutatkozik-e a tenyészetekben egyes sejtek­nek olyan rendellenes, kivételes magatartása, a­mely a szö­vetekben előforduló neoplasmaképzéshez hasonlítható ? Mindét kérdésre igennel válaszolhatunk. Ha a normális, virulens lépfene-bacillus agartenyésze­­teit alkalmas módon mikroskoppal gondosan megvizsgáljuk, olykor feltűnik, hogy sok ezer és milliónyi egyforma és typusos bacillus között találkoznak olyanok, a­melyek bő tokjuk által a többiektől meglepően különböznek. A látvány érdekességét fokozza, hogy az egy sejtből leszármazott bacil­­lusok hosszú fonalak alakjában egymással még összefüggés­ben vannak és így még inkább feltűnik, ha a fonalat alkotó csupasz, azaz buroktalan bacillusok sorában éppen csak 1—2 tőlük elütő tokos bacillust látunk. Minden bacteriológus tudja, hogy a bacteriumtenyészetek mikroskop alatt nem mutatnak mindig alakilag homogén képet és hogy a typustól eltérő alakok nem ritkák; az ilyen atypusos alakokat kellő alap nélkül legtöbbször degeneratiós vagy involutiós alakoknak tekintik. A lépfenebacillus tenyé­szeteinek az imént leírt kivételes azaz­tokos individuumai azonban semmiképp sem tekinthetők elfajulási vagy involutiós alakoknak, mert ezek az alakok élnek és spórát termelnek, de még inkább azért nem, mert ismeretes, hogy bizonyos felté­telek mellett való továbbtenyésztgetés folyamán keletkeznek ezen bacillusnak olyan varietásai, a­melyekre éppen jellemző, hogy agaron burkot termelnek, az ilyen varietásnak aztán mindegyik bacillusa tokos. Tokot csak élő bacillus termel, ha tehát a bacillusok hosszú sorában csak egy tokos bacillust látunk, míg a többi — a közvetlen szomszédsejtek is — toktalanok, ezt másként nem értelmezhetjük, mint hogy az az egy sejt kivételes biológiai képességekkel van felruházva. Mellékes itt az a kérdés, vájjon a tok csak a sejthártyának (a­mely némelyek szerint tulajdonképpen ektoplasmája a bacillusnak) chemiai átalakulásából keletkezik-e, vagy pedig a bacillus proto­­plasmájának (entoplasma) a terméke. Bacteriumtenyészetek mutatnak azonban más jelenségeket is, a­melyek szintén kétségtelenné teszik kivételes sejteknek előfordulását és a­melyek neoplasmák fejlődésével analógiába állíthatók. A kilenczvenes évek közepe táján észleltem először, 435

Next