Orvosi Hetilap, 1920. november (64. évfolyam, 45-48. szám)
1920-11-07 / 45. szám
1920. 45. sz. ORVOSI HETILAP nyit többet, mint hogy hibás fejlődésü szövetből is nőhet ki új képlet épp úgy, a mint határozott tudomásunk szerint kinőhet fejlődésileg hibátlan szövetből is. Nem is azokban a szervekben leggyakoribb a neoplasma, ahol leggyakoribb szokott lenni a fejlődési rendellenesség ; ha pedig azt kérdezzük, hogy szükséges-e szövetfejlődési zavar, avagy nyilvánvalóan anélkül is támadhat-e új képlet, akkor eddigi megfigyelések feljogosítanak minket arra, hogy ez utóbbi kérdésre igenlőleg válaszoljunk. Több megbízható kísérletező tapasztalta, hogy egerek, patkányok rákjának továbboltogatása közben egy bizonyos számú oltás után a kezdetben kétségtelen rákos szövet beoltására sarkomás új képlet nőtt; minthogy pedig tudomásunk szerint a sarkomás szövet nem a beoltott rákrészlet, hanem az oltott állat kötőszövetének leszármazottja, ennélfogva azt kell mondanunk, hogy ez esetben a sarkoma ébrényi csíra nélkül nőtt, nyilván az oltás ingere folytán. Hasonló értelemben lehet érvelni a Röntgen-sugarak behatására előállott rákokkal és sarkomákkal, a Kangri-rákkal, amely börégésekből támad, vagy olyan új képletekkel, amelyek nem normális, hanem csak az extrauterinalis életben fejlődött szövetből, például sarj- vagy hegszövetből indulnak ki. Ezekből kifolyólag ma már eléggé általános az a felfogás, hogy nem lehet minden tumort szövetfejlődési zavarra visszavezetni; ezt az álláspontot foglalja el Herxheimer is, aki különben az ébrényi aberratiónak tág teret enged, de találóan mutat rá arra is, hogy különbséget kell tenni egyrészt az ébrényi aberration (embryonale string) alapuló tumorhajlamosság és másrészt az épp oly fontos kiváltó ok között. Lehetségesnek tartja egyébként, hogy oszlásban levő sejt még a normálisan kifejlett szervezetben is nyerjen oly tulajdonságokat, amelyek tumorképzésre hajlamosítják. Bizonyos tekintetben különleges álláspontot foglalt el Ribbert 8-10 az új képletek aetiológiájában; különösen azokkal szemben (Hansemann, Beneke), akik sejtek módosulásában látják a primaer mozzanatot, tagadja a sejteknek biológiai módosulását, ami szerinte teljesen hypothetikus és érthetetlen ; ellenben szöveti csíráknak önállóvá válása alkotja nézete szerint a lényegét a tumorképződésnek („Das Selbständigwerden von Gewebekeimen ist die Grundlage aller Geschwalstbildung“); a korlátlan növekedés oka: akár ébrényi, akár kifejlett sejteknek kirekesztése a rendes kötelékből, környezetből („Ausschaltung aus dem normalen Verbände“). A kifejlett normális szervezetben a sejtek további, illetve állandó burjánzásának gátat vet a belső szöveti feszülés, amelynek megszűnte kiváltja a sejtproliferatiót. Szöveti csíráknak ilyennemű önállósulása, kirekesztődése a környezetből történhet Ribbert szerint ébrényi lefűződés, különválás folytán, a Cohnheim-féle elmélet értelmében, avagy trauma vagy láb folytán egyaránt. A legtöbb új képletet kielégítő bizonyossággal lerepesztett csírákra („abgesprengte Keime“) lehet visszavezetni; a kirekesztésnek szükségképpen való következménye a tartós növekedés, mondja Ribbert. De utóbb Ribbert is engedett ezen egyoldalú állásfoglalásából, amennyiben ő is megengedi és feltételezi, hogy a tumorképző sejtek valamiképpen, úgy anyagcseréjük, mint alakjuk tekintetében megváltoznak. De bármint vélekedjünk is az újképletek genesise felől, az kétségtelen, hogy az újképletek keletkezésének kérdése sejtprobléma, mert a neoplasma kiindulása nem lehet más, mint egy vagy több olyan sejt, amely az őt környékező sejtektől eltérő életenergiával, más képességgel és tendentiával van felruházva. A soksejtű lények egyes szöveti sejtjeinek tanulmányozása nagy nehézségekbe ütközik, miért is bizonyos élettani jelenségek megvilágítása czéljából eddig is gyakran az egysejtű lényekhez folyamodtak, amelyek a búvárlatnak főleg azáltal nyújtanak nagy előnyöket, hogy tetszés szerint tenyészthetők és rövid időközökben szaporodnak, minélfogva a sejtek változóképessége rajtuk nagyobb eredménynyel tanulmányozható, mint a metazoonok aránylag hosszú életű sejtjein. Kérdés tehát, ismeretesek-e egysejtű lényeken olyan jelenségek, amelyek a neoplasmák genesisére világot vetnek ? Úgy találom, hogy a bacteriumok világában vannak ilyen jelenségek és ezeket kívánom a következőkben ismertetni. Semmi sem tiltja, hogy bacteriumok tenyészeteit ne hasonlítsuk soksejtű lények szöveteihez, mert valamint a bacteriumtenyészet egy sejtnek sokszori oszlásából támadt, éppúgy keletkeztek a soksejtű lények szövetei a petesejt oszlása nyomán bekövetkező differencziálódás folytán kialakult bizonyos sejtek szaporodásából. A hasonlatosság bacteriumtenyészet és valamely szövet között alaktanilag is annál nagyobb, minél alsóbbrendű lénynek szövetét tekintjük és minél inkább olyan szövethez hasonlítjuk a bacteriumtenyészetet, amelynek sejtközi állománya kevés, avagy teljesen hiányzik. Akárhányszor láthatjuk azonban, hogy bacteriumtenyészetben a bacteriumsejtek benne fekszenek egy többnyire homogen intercellularis, a bacterium által termelt anyagban, ami által a kép nagyon hasonlíthat például porczszövethez, természetesen bacterium-kicsinységű sejtekkel. De jelen esetben a lényeges nem az, hogy meg van-e általában engedve ilyen hasonlat bacteriumtenyészet és szövet között, mert itt a hasonlatból csak azt a valóságot akarjuk kiemelni, hogy miként a bacteriumtenyészet, úgy az egyes szövetek is bizonyos, hasonló sejtekből keletkeztek és ilyenekből állanak. Ha pedig az új képletek genesise sejtprobléma, akkor fölmerül a kérdés, vájjon a bacteriumok tiszta tenyészeteinek egyes coloniáiban, amelyek kétségtelenül egy sejtnek a leszármazottjai, a sok millió sejt mind egyformán viselkedik-e, vagy vannak-e köztük ellenkezőleg oly kivételes sejtek, amelyek a többiek közül bizonyos tulajdonságok által kiválnak, és továbbá: mutatkozik-e a tenyészetekben egyes sejteknek olyan rendellenes, kivételes magatartása, amely a szövetekben előforduló neoplasmaképzéshez hasonlítható ? Mindét kérdésre igennel válaszolhatunk. Ha a normális, virulens lépfene-bacillus agartenyészeteit alkalmas módon mikroskoppal gondosan megvizsgáljuk, olykor feltűnik, hogy sok ezer és milliónyi egyforma és typusos bacillus között találkoznak olyanok, amelyek bő tokjuk által a többiektől meglepően különböznek. A látvány érdekességét fokozza, hogy az egy sejtből leszármazott bacillusok hosszú fonalak alakjában egymással még összefüggésben vannak és így még inkább feltűnik, ha a fonalat alkotó csupasz, azaz buroktalan bacillusok sorában éppen csak 1—2 tőlük elütő tokos bacillust látunk. Minden bacteriológus tudja, hogy a bacteriumtenyészetek mikroskop alatt nem mutatnak mindig alakilag homogén képet és hogy a typustól eltérő alakok nem ritkák; az ilyen atypusos alakokat kellő alap nélkül legtöbbször degeneratiós vagy involutiós alakoknak tekintik. A lépfenebacillus tenyészeteinek az imént leírt kivételes azaztokos individuumai azonban semmiképp sem tekinthetők elfajulási vagy involutiós alakoknak, mert ezek az alakok élnek és spórát termelnek, de még inkább azért nem, mert ismeretes, hogy bizonyos feltételek mellett való továbbtenyésztgetés folyamán keletkeznek ezen bacillusnak olyan varietásai, amelyekre éppen jellemző, hogy agaron burkot termelnek, az ilyen varietásnak aztán mindegyik bacillusa tokos. Tokot csak élő bacillus termel, ha tehát a bacillusok hosszú sorában csak egy tokos bacillust látunk, míg a többi — a közvetlen szomszédsejtek is — toktalanok, ezt másként nem értelmezhetjük, mint hogy az az egy sejt kivételes biológiai képességekkel van felruházva. Mellékes itt az a kérdés, vájjon a tok csak a sejthártyának (amely némelyek szerint tulajdonképpen ektoplasmája a bacillusnak) chemiai átalakulásából keletkezik-e, vagy pedig a bacillus protoplasmájának (entoplasma) a terméke. Bacteriumtenyészetek mutatnak azonban más jelenségeket is, amelyek szintén kétségtelenné teszik kivételes sejteknek előfordulását és amelyek neoplasmák fejlődésével analógiába állíthatók. A kilenczvenes évek közepe táján észleltem először, 435