Orvosi Hetilap, 1922. április (66. évfolyam, 14-18. szám)

1922-04-02 / 14. szám

132 / nem lehet elvitatni, hogy a görcsös rohamok megjelenésére és azok intensitására kedvező hatású; hogy ez a kedvező hatás nem bizonyult állandónak, az nem döntheti meg teljesen azt a suppositiót, hogy a mellékveséknek a Fischer által nekik tulajdonított hatása a görcsök mechanizmusában valóban megvan. Hogy az epilepsiás betegek rohamai sokszor minden kimutatható ok nélkül hosszabb ideig kimaradnak, hogy a legkülönbözőbb műtétek után szintén bekövetkezhet hosszabb szünet, az közismert tény. Azonban a Brüning­­műtét után az esetek egy részében a műtét nem azonnal szünteti meg a rohamokat, hanem csak hosszabb idő múlva és a rohamok fokozatos enyhülése állapítható meg. Ha a műtét hatása nem volna specifikus, hanem akár a narcosis, akár a vérveszteség következménye volna, mint azt Cordua állítja, akár psychés vagy suggestív okokra volna vissza­vezethető , akkor a hatásnak, a rohamok megszűnésének azonnal kellene mutatkoznia. A műtét teljes eredménytelensé­gének, illetőleg a kezdeti kedvező eredmények megrosszab­­bodásának az oka ezek szerint vagy a mellékveseállomány megkisebbítésének mérvében, vagy az érintetlenül megmaradt állomány nagyságában keresendő. És ez a pont az, a­mi eddig tisztázva nincs. Brüning az egyik oldali mellékvese teljes eltávolítását javasolta, azonban műtétkor találomra az egyik oldalit eltá­volítjuk, a­nélkül, hogy tudomásunk lenne a másik oldalinak állapotáról, nagyságáról vagy arról, hogy az eltávolított mel­lékvese nem hypop­asiás-e, vagy hogy nincsenek-e véletlenül jelen szétszórt mellékvesecsírák. Annál is inkább jogosult ez a kérdés, mert Simmonds-nak 200 bonczolás alkalmával tett pontos megfigyelései alapján tudjuk, hogy a mellékvesék álta­lában igen különböző súlyúak és nagyságúak lehetnek és hogy egy és ugyanazon egyén kétoldali mellékveséje között jelentős különbségek fordulhatnak elő; a járulékos mellékvesék, illetőleg mellékvesecsírák sem éppen ritkák; jelenlétük a heré­nek leszállási útja mentén és elszórtan a vese kéregállományá­ban a pathológusok előtt már régen ismeretes. Peiper jelen­létüket 90%-ra teszi. Kellő gyakorlattal nem bíró sebészszel az is megtörténhetik, hogy nem az egész mellékvesét távolítja el, hanem annak csak egy részét. Nincs kizárva, hogy a teljes sikertelenség oka ezen körülményekben van. Hogy az esetleg kedvező kezdeti eredmény nem marad tartós, az a visszamaradt mellékveseállomány későbbi com­pensates hypertophiájában nyerheti magyarázatát. Specht-nek állatkísérletei, valamint Simmonds-nak és Ressie-nek vizsgá­latai a mellett szólnak, hogy állatokon a mellékvesék egyikének eltávolítását a másiknak kimutatható megnagyob­bodása és ezzel együtt feltételezhető működési többlete csak­hamar követi. Mostanáig általánosan elfogadott nézet volt az, hogy az embernél a dolog ugyanígy áll és azért nem lehet­nek állandóak a mellékvese állományának megkisebbítésével elért eredmények. Ezért állapította meg Brüning 30 évben az operabilitás alsó korhatárát, a­mely korban a visszamaradt mellékvese gyors és lényeges compensatiós megnövekedése még nem oly valószínű, mint a fiatalabb korban. Peiper-nek és Sultan-nak egy-egy esete azonban határozottan rác­áfol ezen felvételre. Peiper esetében ugyanis a 23 éves nőbeteg 10 hónappal az egyik mellékvese eltávolítása után typhusban meghalt; a bonczoláskor a visszahagyott mellékvesében semmiféle compensatiós hypertrophiát kimutatni nem lehetett, pedig úgy a műtét útján eltávolított, mint a visszahagyott mellékvese pontosan meg lett mérve és makroskopos meg mikroskopos vizsgálatnak vettetett alá. Sultan esetében a 19 éves beteg állapota a műtét utáni javulás után ismét rosszabbodott. 6 hónappal a műtét után a beteg pneumoniá­­ban meghalt és a visszahagyott mellékvesében szintén nem lehetett compensatiós hypertrophiát kimutatni. Ha pedig 6 és 10 hónap alatt egy 19, illetve 23 éves egyénben nem követke­zett be ez a feltételezett hypertrophia, akkor az idősebb egyénekben vagy rövidebb idő alatt sem igen következik be. Ezért Peiper és Sultan eseteiben is, valamint a többi hasonló esetben a kezdeti kedvező eredmények megromlásá­nak oka valószínűleg valami más körülményben keresendő, tudniillik egy más belső secretiós szerv inkariáló működésé­ben, a­mely belső secretiós szerv a megkisebbedett mellék­vese működését lassanként átveszi és azt helyettesíteni tudja. Hogy melyik ez a belső secretiós szerv, hogy minden eset­ben, férfiben és nőben egyaránt ugyanaz-e, ma még nem tudjuk. Az irodalomban közölt esetekben, valamint az én ope­rált­­ esetemben is az egyik mellékvese eltávolításának semmiféle káros következményét sem lehetett megállapítani, a­mi azt mutatja, hogy a visszamaradt mellékvese-állomány működése a szervezet háztartásában elegendő. Steinthal­l operált esetében pontos vizsgálatokkal megállapította, hogy a műtét után sem a vérnyomásban, sem a gyomornedv­­elválasztásban, sem a szénhydrát-tolerantiában, sem a vérsavó c­ukor- és bilirubin-tartalmában semmiféle változás nem követ­kezett be; mindössze a műtét előtti hyperaciditás csökkenését észlelte. Sultan 5 operált esete közül egyben a vérsavó czukor­­tartalmának csekély emelkedését észlelte. A Brüning által leírt elváltozását a műtét előtti vérképnek én is észleltem; a vér­nyomás változását én sem találtam. Feltűnő volt két betegem­nek jelentékeny testsúlygyarapodása a műtét után. A mellék­­veseműködés megváltozásával esetleg összefüggésbe hozható tünetet mindössze két ízben észleltem egy operált betegemen (2. számú eset), a­kinek a műtét utáni 4. napon megindult az orra vére és ugyanazon a napon megkapta a menstruatióját, a­mely a rendes időnél 9 nappal hamarább jelentkezett. Az eltávolított mellékvesék makro- és mikroskópos vizsgá­latairól Seiffert és Peiper tesz említést; az előbbi egy operált ese­tében ugyanis az eltávolított mellékvese tyúktojásnyi nagy­ságú lágyulásos cystává volt átalakulva; a cysta tartalma lakkvörös folyadék volt, finoman eloszlott zsírszemcsékkel. Peiper esetében az eltávolított mellékvese velőállományának igen csekély adrenalin-tartalmán kívül, a­melyet a hosszú idő óta fennálló görcsök okozta kimerüléses állapot következmé­nyének tart, semmi elváltozást sem tudott kimutatni. Saját operált eseteim kiirtott mellékveséit Johan Béla tanár úr volt szí­ves megvizsgálni; ezen vizsgálatok szerint azok súlya 3—8 5 gr. között változott; kettő volt csak 8’5 gr.-os, a többi súlya jóval alacsonyabb, az 55 gr. súlyt átlag nem haladta túl; az egyik mellékvesében (1. számú eset) mogyorónyi ade­noma volt, a­mely körülmény érthetővé teszi ezen mellék­vese nagyobb súlyát; a másiknak 8­5 gr.-os súlya (7. számú eset) az átlagos súlynál jóval magasabbnak mondható. A különböző methodusokkal vizsgált mellékvesék histológiai képe semmi különöset sem mutatott. Johan ezen vizsgálatai szerint tehát a kiirtott mellék­vesék sem makro-, sem mikroskopice elváltozást nem mutat­tak; az átlagos súlynál jóval nagyobb súlyú egyik mel­lékvese azon betegtől származik, a­kin az összes esetek közül a műtéttel elért eredmény a legszembetűnőbb volt (1. számú eset); a másik esetben, a­melyben a mellékvese súlya szintén nagyobb volt az átlagosnál, a műtét sikere nem mondható kielégítőnek. Ezen leletekből tehát a műtét eredménye és a kiirtott mellékvese nagysága között valamelyes összefüggést megállapítani nem lehet. 1921 október 1.-éig összesen 9 esetet volt alkalmam operálni; a betegeket Moravcsik és Jendrassik professorok, vala­mint Ángyán, Bencze és Reusz tanár urak voltak szívesek áten­gedni. Mind a 9 eset kivétel nélkül évek óta fennálló olyan genuin epilepsiában szenvedő beteg volt, a­kiken a rendszeres klinikai vagy kórházi kezelés teljesen eredménytelen maradt; a rohamok oly súlyos formában és oly gyakran jelentkeztek, hogy a bete­gek teljesen munkaképtelenek voltak. Közöttük voltak (5., 3. és 1. eset), a­kiknek nyelve és feje tele volt hegekkel és friss zúzódásokkal, a rohamok alkalmával elszenvedett sérü­lések nyomaival. A 9 eset közül egyetlen egyben sem voltak a rohamok gyógyszerrel befolyásolhatók. Operáltjaim 15 és 51 év között voltak; az azóta szerzett tapasztalatok alapján és Brüning­nek azóta körülírt indicatiója szerint ma csak a 30 éven felüli eseteket tartom a műtétre alkalmasnak. Brüning eredetileg a mellékvese eltávolítását transperi­­tonealis úton ajánlotta; tekintve azonban ezen behatolási mód ORVOSI HETILAP 1922. 14. sz

Next