Orvosi Hetilap, 1924. március (68. évfolyam, 9-13. szám)
1924-03-02 / 9. szám
130 ORVOST TTETTLAP vérszegények lesznek, leromlanak. Ezt bismutkezelésnél soha nem láttuk, ellenkezőleg az erőbeli állapot javulni szokott. Mindjárt itt említem meg, hogy sokszor szinte meglepő, hogy betegeink nagy része a bismutkúra befejezése után pár hétre milyen meghízva, megerősödve kerül szemünk elé. Ezt a jelenséget más szerzők is említik. Egészen kezdődő paralysis progressivánál Evrard remissiókat látott; a liquor elváltozásainak visszafejlődését, így a fehérvérsejtek számának csökkenését, a Wassermann-reactio gyengülését, negatívvá válását többen is tapasztalták. A kezelt betegek csekély menynyisége miatt azonban ezekből a tünetekből egyik szerző sem von le további következtetéseket. Veleszületett bujakórnál még aránylag kevesen alkalmazták a bismutkészítményeket. Legtöbb esetről és nagyon kedvező eredményekről számol be Török a szegedi gyermekklinika anyagából. Kiemeli különösen azt, hogy bismut sohasem okoz olyan katasztrofális súlycsökkenést, mint aminőket a salvarsan. Mi több esetben, a serdülő korban fellépő lues congenita tardánál alkalmaztuk a bismutot, főkép a parenchymás szaruhártyalábok kezelésére. E téren eredményeink semmivel sem állanak a higany-salvarsankezelés folytán elértek mögött. Úgy tudom, hogy a szemészeti klinikán hasonló megfigyeléseket tettek. Újabban mind sűrűbben jelennek meg közlemények higannyal és salvarsannal szemben ellenálló syphilis betegekről. Nekünk is volt az elmúlt évben 5 hasonló betegünk, 3 esetben folyton új kiütések léptek fel a Hg-salvarsan-kezelés közben, vagy közvetlen utána, másik két beteg bőr- és csonthártyagummái a kezelésre nem reagáltak. Mind az ötnél kismolytol adására a tünetek elmúltak és ezideig újak nem jelentek meg. Az egyik éppen a napokban értesített, hogy kilenc hó óta tünetmentes, makacs szájpapulái nem ismétlődtek, bár tanácsom ellenére két hó szünet elteltével nem kezdett új kúrát. Sajnos, ezt elég gyakran látjuk. Viszont van néhány adat az irodalomban oly betegekről, akik bismutáltak. Müller egy, Border két esetet említ. Kétségtelen, hogy ezeknek száma növekedni fog. Az eltelt két év tapasztalataiból azt is megtanultuk, hogy nagy valószínűséggel mikép kerülhetjük el a bismut mérgező tüneteit. Kiderült ugyanis, hogy a francia szerzők által kezdetben ajánlott adagolás igen túlságos. Az egyes adagok is magasak (0*2 g bismutsó) és a befecskendezések között levő idő is rövid. Ennek a körülménynek tulajdonítható az a sok ízben látott albuminuria és szájgyulladás (10—20°/o), amint ők közlik. A németek kezdettől fogva óvatosabban adagoltak, átlag 0-1 g bismutsót számítottak egy adagra és átlag négynaponként történtek a befecskendezések. A veseizgalmak, gyulladások elkerülése szempontjából nagy fontosságú Felkenek az az észlelete, hogy a fehérjevizelést epithelirra, hámsejteknek, esetleg hámhengereknek fellépése előzi meg. Ha ilyenkor nem viszünk be 10—12 napon át újabb bismutmennyiséget a szervezetbe, akkor nem lép fel fehérje a vizeletben és a vesegyulladást elkerüli betegünk. Felke szerint nem jelentkezik veseizgalom, ha hat hét alatt 10 g bismutnál többet nem adunk. Ez a mennyiség bismolitolra átszámítva 10X2 cm3-nek felel meg. Az első időben, mikor háromnaponként adva 12X2 cm3 bismolitolt vettünk egy kúrára, mi is több ízben láttunk epithel- és albuminuriát, sőt kétszer enyhe vesegyulladást is. Ezért lementünk 10 injectióra, négynaponkint adjuk s azonkívül szintén Felke ajánlatára az 5—6. befecskendezés után 8—10 napos szünetet tartunk. Felke szerint ilyformán bismutlökésekkel (Bismutstössen) dolgozunk és a bismut lassú kiválasztódása miatt a szünet alatt is elég bismut kerül a szervezetbe az izomközti depókból. Ezektől a depóktól tapasztalataink szerint nem kell félnünk. Kezdetben azt hittük, hogy depók nem is igen keletkeznek; később rájöttünk, hogy bizony a bismutemulsiók felszívódása nem mindig történik simán, aránylag gyorsan, hanem elég sokszor többé vagy kevésbbé gyulladásos depók fejlődnek ki a befecskendezések helyén. Ekkor félni kezdtünk attól, hogy vájjon nem lesznek-e betegeink annak a veszedelemnek kitéve, hogy az eltákolódott bismut valamely okból egyszerre hirtelen nagy mennyiségben felszívódásra kerül és ilyformán súlyos mérgezés keletkezik, amint ezt higanykúráknál, különösen szürkeolaj-befecskendezések után több esetben észlelték. Ebben az irányban megnyugtatóan hat, hogy eddigelé ilyesmi nem fordult elő sok ezer bismutinjectio után sem. Ezenkívül egy véletlen túladagolásból is láthatjuk, hogy a bismutemulsiók befecskendezése mégis veszélytelenebb, mint a higanyoké. Prater tudósít egy betegről, aki 3 nap alatt 2X10 cm3 bismogenolt kapott, tehát kétszer annyit, mint amennyit egy egész kúrára szokás adni és a beteg középsúlyos szájgyulladás, kisfokú fehérjevizelés árán szabadult komolyabb következményektől. Hasonló adag higany-salicyl bizonnyal súlyosabb, esetleges végzetes mérgezést okozott volna. Tehát nemcsak hogy nem kell félnünk a bismutdepók képződésétől, hanem a hatás tartóssága szempontjából még bizonyos mértékben kívánatosnak is tarthatjuk őket. Említettem fentebb, hogy mi két betegnél láttuk a vesegyulladás fellépését. Mindkettőnél régi fertőzés volt. Egyiknél állkapocsperiostitis, másiknál agysyphilis volt a kórisménk. A bismut kihagyása után diaetás kezelésre nem csökkent náluk a fehérje mennyisége és nem találva az üledékben vörösvértesteket, a lueses tünetek súlyossága miatt kis adagokkal kezdve neosalvarsant adtam. Mindkettő kifogástalanul elviselte; a fehérje egyiknél eltűnt a vizeletből, a másiknál alig kimutathatóvá vált. Felvetődött bennem az a gondolat, hogy vájjon nem volt-e ennél a két betegnél vesesyphilis és a fehérje megjelenését a vizeletben nem foghatjuk-e fel Jarisch-Herxheimer-féle tünetnek. Ezt a tünetet ugyanis a bőrön elég gyakran láthatjuk, ha nem is olyan kifejezett formában, mint a salvarsannál. Tabeses betegeinknél is fokozódik kezdetben a lancináló fájdalmak, ami talán szintén ilyenformán könyvelhető el. Még csak azt kívánom ennél a kérdésnél megjegyezni, hogy mikor a vizelet üledékében vesealakelemek, hámsejtek után kutatunk, ne felejtsük el, hogy nagyon sok egyénnél találunk kankó nélkül is kisfokú húgycsőhurutot, ami aztán bőven okozhat az üledékben hámsejteket, melyeket vesehámnak foghat fel, aki nem rendelkezik elég gyakorlattal. Ezért, ha alapos gyanúnk van epithelumiára, vegyük kathéterrel a vizeletet, vagy előzetesen öblítsük ki a húgycsövet. Igaz ugyan, hogy e célra csak annak elülső részét tudjuk kimosni. A bismutmérgezés tünetcsoportjához tartoznak azok a bőrjelenségek, amelyeket vörhenyszerű kivirágzás, csalánkiütés, pruritus alakjában egyes szerzők észleltek. Ritkán lépnek fel és sokkal jobbindulatúak, mint a salvarsan okozta exanthemák. Ilyen jelenségek fellépését mi sem észleltük ezideig. A bismoluolnál is kevesebb helyi kellemetlenséget okoz a bismosálvan, amely jodchininbismuttartarat. Ezt a készítményt a közelmúltban méltatta Guszman. Mi is alkalmaztuk, igaz csak 12 betegnél ezideig, de máris az a benyomásunk, hogy ki fogja szorítani a bismoluolt a használatból. Befecskendezése nem fájdalmas a legkisebb mértékben sem, épp oly hatásos és ezideig semmiféle mérgezési tünetet utána fellépni nem láttunk. Teljes mértékben csatlakozunk Guszman véleményéhez ezt a készítményt illetőleg. Annak megállapítása után, hogy a különböző bismutkészítményekkel képesek vagyunk a bujakor majdnem minden megjelenési formáját kedvezően befolyásolni, felmerül az a kérdés, vájjon ez a hatás tartós-e. Eddigi tapasztalataink alapján mondhatjuk, hogy a hatás tartóssága mindenesetre eléri a higany-salvarsankúráink hatásának tartósságát. Nem osztom ebben a kérdésben francia és spanyol szerzők optimizmusát és nem merném magamra vállalni azt a felelősséget, hogy betegeinket egyetlen bismutkúrában részesítsem és várják, amíg serológiai vagy klinikai recidiva nem jelentkezik. Ilyen irányú megfigyelésekre úgyis bőven akadnak hanyag, könnyelmű betegek, akik szót nem fogad- 1024. 9. sz.