Orvosi Hetilap, 1924. augusztus (68. évfolyam, 31-35. szám)
1924-08-03 / 31. szám
492 ORVOSI HETILAP 1924. 31. sz. beteg oldalt sikerült jó collapsusba hozni. Ezek azok azt a sebészi beavatkozás azt a tényezőt, mely a gyógyulás esetek, melyekben a pneumothorax a másik oldali tüdőt útjában áll, midőn a collapsus létesítésével az anatómiai jól befolyásolja. Nyomatékosan kiemelem azonban, hogy az előbb említett némi optimismus nem annyit jelent, hogy activ góc az ú. m. ép oldalon, még ha még olyan kicsiny is, nem képezne contraindicatiót. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznék, kijelentem, hogy a contralateralis oldalon észlelt szörtyölés, dörzsölés esetében a megfigyelési időt hónapokkal meghoszszabbítottam. Az a vágy és igyekezet, hogy egy súlyos betegen actív therápiával segítsünk, ne tegyen elfogulttá, mert nem olyan betegről van szó, aki amúgy is rövidesen elpusztul és akit még esetleg a pneumothoraxszal meg lehet menteni. Nem szabad, hogy ilyen betegről legyen szó, mert a pneumothorax nem ultimum refugium és ezt többször is aláhúzom. A pneumothorax csak ott fejthet ki hatást, ahol a szervezet reactiós mechanismusa reparatiós erő felett rendelkezik. A phthisises kimerültségben szenvedő organismusban, ha még oly correct is az anatómiai diagnosis, műhiba a pneumothorax létesítése, mert felesleges, káros és ha lehet, még fokozza a beteg nyomorúságát a halálig. Ez a harmadik pontja az indicatio megtételének, melyre röviden rá akartam mutatni. Az indicatio egyéb részleteire még nem térek ki és ezeket is főleg azért említettem, mert 18 éves tapasztalatom legfontosabb momentuma közé tartoznak, amelyeket sokszor mellőzve látok. De kiemeltem azért is, mert a plastikai beavatkozások indicatiójában is szigorúan követendők. A mesterséges légmellel elért eredmények elbírálása az irodalmi közleményekben nem történik egységes nézőpontok szerint és ezért nehéz a kérdés elbírálása, főleg nehéz pedig az összehasonlítása saját eredményekkel. Tapasztalataim alapján a pneumothorax eredmény elbírálására két csoportba osztanám eseteinket. Az első csoportba osztanám azokat, melyekben a mesterséges légmellet saját elhatározásunkból azért hagytuk megszűnni, mert a beteg tüdőjél további collapsusát nem tartottuk szükségesnek, tehát végigkezeltük. Ezek az esetek mindkét évnél tovább állottak nitrogeninsufflatio alatt, a leghosszabb ideig kezelt betegem öt évig kapott töltéseket. A legrégebben végigkezelt betegem 8 éve van észlelésemben a pneumothorax megszűnése óta. Ezen csoport betegeiről azt mondhatom, hogy kivétel nélkül klinikailag meggyógyultak. Ha tekintetbe vesszük, hogy kivétel nélkül manifest, actív, nyílt, kiterjedt tüdőtuberculosisokról van szó, igen szép eredmény. A végigkezelt pneumothoraxos betegek azonban csak töredékét képezik azoknak, kiknél légmellet létesítettem. Ha összehasonlítom a pneumothorax indicatiójának az állását azokban az években, melyekben az első kezeléseket végeztem (8—13 év előtt) és tekintetbe veszem a Röntgen-diagnostika haladását a gümős tüdőfolyamatok bonctani jellegének megállapítása terén, akkor azt kell mondanom, hogy a pneumothoraxos gyógyítás értékét csak azon időtől kezdve van módunkban igazán látni, mióta Aschoff és iskolájának kutatásai alapján, továbbá Graeff és Küpferle Röntgendiagnostikája segítségével választjuk ki az eseteinket. Gyógyeredményeimet lényegesen befolyásolta a háborús évek gazdasági leromlása is. Sok oly légmellet nem lehetett fenntartani, mely békeévekben minden nehézség nélkül végigkezelhető lett volna. Különösen nehézségbe ütközött annak a követelménynek a megvalósítása, hogy a pneumothorax létesítése után a beteg minél hosszabb időt szanatóriumban töltsön. Ennek a követelménynek a fontossága nemcsak abban rejlik, hogy a kezelés technikai keresztülvitelét biztosítja, de főleg abban, hogy a gyógyeredményt a szervezet roborálása révén biztosítja. Lényegileg a tüdőtuberculosis sebészi kezelése alig különbözik a hygienés-diaetás kezeléstől, mert a beteg szervezet kímélése és erősítése közvetve a szervezetben lévő gyógyerőket támogatja és előmozdítja a reparatiós mechanismust azzal, hogy a káros tényezőket kikapcsolja. Épp így szünteti meg gyógyulást előmozdítja. A sebészeti kezelés mellett tehát a hygienés-diaetás kezelés különösen az első időben nélkülözhetetlen. Kiemelem ezt a körülményt, mert a siker első feltétele. A városban fekvő kórházban a siker sokkal kisebb kilátásával indul meg a kezelés és az ambuláns folytatása a töltéseknek csupán a kezelés előrehaladottabb szakában jár kár nélkül. A végigkezelt eseteink mellett a nagyobb részét képviselik azok a betegek, akiknél a töltést abba kellett hagyni a klinikai gyógyulás beállta előtt valamely szándékunkon kívül fekvő okból. Ezeket az idő előtt megszakított vagy abbahagyott pneumothoraxoknak nevezném. A kezelés megszakításának több oka lehet és rendesen ez az ok befolyásolja az eredményt. Az abbahagyott pneumothoraxnál a kezelés megszakításának oka lehet: 1. a szervezet általános fokozódó leromlása, a szív működésének elégtelenné válása, más szervek gümős vagy egyéb megbetegedése. Ez a csoport aránylag kis számmal szerepel és az eredménytelen kezelések rovatába kerül. 2. Sokkal gyakoribb oka a kezelés megszakításának a mellhártyaűr fokozódott beszűkülése a mellhártya-összenövések kiterjedése miatt. Az incomplet pneumothoraxok folyamán az utántöltések elkésése miatt szokott bekövetkezni s annál inkább befolyásolja a gyógyeredményt, minél korábban következik be. Ezen csoportból még számos klinikai gyógyulást látunk. Lényegileg a második csoportba tartoznak azok a betegeink is, kiket a harmadik csoportba sorolok: az exsudatumos esetek. Az izzadmány a leggyakoribb oka annak, hogy a pneumothoraxot abba kell hagyni. Ha nem sikerül szárazon végigkezelni a pneumothoraxot, akkor az izzadmány alatt, ha lassan is, de mégis kitágul az alsó lebeny, többrekeszes izzadmánynál a megfelelő tüdőrészek is. Gyógyeredmény nézőpontjából ez a csoport a legkülönbözőbb eredményeket adja, aszerint is, hogy az izzadmány, a pneumothorax fennállási idejének megrövidítésén kívül, milyen természetű. A 4. csoportba sorolom azokat a betegeket, kiknél a pneumothorax fennállása alatt a másik tüdőfélben actív góc keletkezik. Ezen betegeknél a töltéseket megszakítottuk és ezen esetekben azt tapasztaltuk, hogy a másik oldali góc befolyásában nem állapítható meg különbség oly esetekkel szemben, melyeknél a pneumothorax nélkül képződik a másik tüdőben aktív elváltozás. Az említett négy csoport a gyakorlat tapasztalatait tükrözi és ha gyógyeredményeinket eszerint hasonlítjuk össze, meg fogjuk érteni egymást. Ha még megállapodunk abban is, hogy mit nevezünk gyógyeredménynek. A specifikus, gyógyszeres és minden egyéb gyógyítási mód legkimagaslóbb eredményeként néhány tünetet szoktak említeni, melyek kb. a következők: súlygyarapodás, jó arcszín, jó közérzet, a köhögés, köpet és láz elmaradása. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy ezek kedvező jelei az állapot javulásának, de csak akkor igazán értékesek, ha a tüdőbeli folyamat objectív megállapítható javulásával párhuzamosan haladnak. Közismert tény, hogy erősen meghízhat a beteg, mialatt a tüdeje romlik és ezalatt a subjectív panaszok is megszűnhetnek. Minden további részletezés nélkül kiemelem, hogy az előbb említett javulási tünetek a pneumothorax első idejében majdnem kivétel nélkül jelentkeznek, tehát a kezdeti eredményt az esetek túlnyomó egységében igen kedvezőnek mondhatjuk. Ez az eredmény azonban semilyen gyógyítási módnál sem számottevő. Pneumothoraxnál gyógyeredménynek csak azt tekinthetjük, ha a pneumothorax alatt a beteg tüdőrész collapsusa a kötőszövetképződést megállapíthatóvá teszi, a váladékképződés megszűnik és a pneumothorax abbahagyása után a tüdő felett a gyógyulás jelei megállapíthatók. És ezt kívánhatjuk is, hisz a pneumothorax oly physicalis viszonyokat teremt, melyek mellett a focalis elváltozások gyógyulásának nevezett tünetei kifejezésre juthatnak. A pneumothorax