Orvosi Hetilap, 1929. június (73. évfolyam, 22-26. szám)
1929-06-01 / 22. szám
514 ORVOSI HETILAP 1929. 22. sz TART Korányi Sándor: "f Bálint Rezső, 1874—1929. (513. oldal.) Fáykiss Ferenc: A sebdiphtheriáról. (514—517. oldal.) Szellő Ferenc: A méhen belül történt magzatelhalás kórismézése Röntgen-photographálás segítségével. (517—522. oldal.) Adler-Rácz Antal: A veseműtétek után fellépő gyomor bélatonákról. (522—524. oldal.) Bad György: Korai kürtterhesség intracolumnaris beágyazódással. (524—525. oldal.) Gsalgóczy Jenő, Kovács János és Oláh Gábor: A Kahn-reactio. (525—527. oldal.) Vándorfy József és Baráth Jenő: A gyomorsecretio befolyásolása pufferoldatokkal. (527—529. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat Kérdései. (85—88. oldal.) Lapszemle: Belorvostan. — Gyermekorvostani — Szemészet. — ALOM: Urológia. —• Sociális egészségügy. •— Elméleti tudományok köréből. (529—531. oldal.) Könyvismertetés. (531—532. oldal.) A Budapesti Kir. Orvosegyesület május 25-i ülése. (532—533. oldal.) A Közkórházi Orvostársulat május 22-i ülése. (533—534. oldal.) A budapesti Kir. Orvosegyesület orr- és gégegyógyászati szakosztályának május 14-i ülése. (534—535. oldal.) A Debreceni Orvosegyesület április 25-i ülése. (535. oldal.) Az Erzsébet Egyetemi Tudományos Egyesület orvosi szakosztályának május 6-i ülése. (535—536. oldal.) Salacz Pál: Külföldi tanulmányutam orvosi tapasztalatai. (536 — 539. oldal.) Vegyes hírek. (539—540. oldal.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Budapest székesfőváros Szent László-közkórházának (igazgató: Gerlóczy Zsigmond dr. egyetemi ny. rk. tanár) és Új Szent János-közkórháza güinős sebészeti osztályának közleménye. A sebdiphtheriáról.* Irta: Fáykiss Ferenc dr. közkórházi főorvos. Amikor 1923 tavaszán a Szent László-kórház betegeinek sebészi kezelését átvettem, rövid egymásutánban három egymáshoz teljesen hasonló, halálos eset ragadta meg figyelmemet. Skarlatinás gyermekekről volt szó, akiknek elgenyedt nyaki mirigyeit tártam fel, de míg rendesen ezek a feltárt mirigyek rövidesen meggyógyultak, e három betegnél a negyedik, ötödik napon a seben és környékén súlyos elváltozások léptek fel. A környezet deszkakeményen beszűrődött, a sebszélek alávájtak lettek, a seb alapját piszkos zöldes színű, alig levonható lepedékkel bevont sarjak borították, az addig sűrű genyes váladék piszkos savószerű lett. A seb napról-napra nagyobbodott, a műtéti seb körül, ahhoz teljesen hasonló fekélyek léptek fel, amelyek sem újabb feltárásra, kitakarításra, sem a legerélyesebb baktériumellenes kezelésre gyógyulni nem akartak, a folyamatot megállítani semmivel sem lehetett, a halál a második héten septikus tünetek között, egy esetben a nyaki nagy edények arrosiója folytán bekövetkezett. Eleinte kórházi üszőkre gondoltam, annál is inkább, mivel a háború utáni irodalom egyrészt megemlíti a kórházi üszköt, mint háborús megbetegedést, másrészt a sebdiphtheriáról, főleg az 1919. évtől 1922. évig, általánosságban mint könnyű, helyi jellegű, bár nehezen gyógyuló folyamatról beszél. Annál nagyobb volt meglepetésem, mikor néhány hónap elteltével ugyancsak skarlatinás nyaki mirigy hasonlóan elváltozott műtéti sebéből virulens diphteria-bacillus tenyészett ki. A beteg tekintve azt, hogy az előző esetek semmi helyi kezeléssel gyógyíthatók nem voltak, 3000 T. E. serumot kap intra muscularisan, mire a harmadik napon a lepedék és környi beszüremkedés teljesen eltűnik, a sebüreg két hét alatt teljesen begyógyul. E négy eset kettős tanulsággal járt és pedig elsősorban meggyőződtem arról, hogy a diphtheria bacillus önmaga is idézhet elő súlyos phlegmonosus folyamatot, ehhez nincs szükség társfertőzésre, főleg streptococcusra, mint azt az irodalomban kialakult nézet vallja; másodsorban, hogy az ilyen súlyos megbetegedés is gyógyulhat diphtheria serumra, jóllehet az irodalomban kialakult vélemény itt is az ellenkezőt állítja. Ezen észlelés alapján érdemesnek látszott tapasztalataimat más szerzők megfigyeléseivel összehasonlítani. A sebhiphteriát hosszú időn keresztül a kórházi üszőkkel azonos folyamatnak tartották és még a nyolcvanas években is szenvedélyes viták folytak a fölött, hogy azonos-e a kórházi üszök a torokdiptheriával. Conrad Brunner (1893) kísérleti alapon állapítja meg először, hogy sebdiphtheriáról csak akkor lehet beszélni, ha a diphtheria bacillust a sebben ki tudjuk mutatni, mert lepedéket a seben streptococcus, staphylococcus, pneumococcus, pyocyaneus, coli és egyéb baktériumok is okozhatnak. Ugyancsak ő állapította meg azt is, hogy a sebben lévő diphtheria-bacillus lehet virulens és avirulens (pseudodiphtheria-bacillus); amenynyiben pedig a lepedéket más bacillus idézi elő, sebdiphtheroidról beszélt. Brunner után számos kutató figyelme a sebdiphtheriára irányult, 1912-ben Deutschländer még egyenként tudta tárgyalni az irodalomban ismertetett eseteket és pedig 38-at, melyek közül 12 meghalt. Wieting 1918-ban háborús tapasztalatai alapján a diphtheriát elég ritka sebszövődménynek mondja, a közvetlenül utána következő számos közlemény azonban a régi irodalommal ellentétben, most már nemcsak egyes eseteket tárgyal, hanem sebdiphtheria-járványról beszél. Anschütz és Kisskalt Kielben, Weinert Magdeburgban, Laewen és Reinhardt Leipzigban az elsők, akik nagyobb sorozatban végzik megfigyeléseiket és ennek alapján figyelmeztetnek a diphtheria-bacillusnak a sebekben való gyakori előfordulására. A közleményekből mindinkább elődomborodik az, hogy nem is annyira a klinikai tünetekre, mint inkább a diphtheria-bacillusoknak a sebben való jelenlétére helyezik a fősúlyt, s válogatás nélkül minden sebben, még azokban is, amelyek lepedékmentesek, keresik és találják a diphtheria-bacillust és sebdiphtheria-járványról beszélnek csupán a bacillusok jelenléte alapján. A legellentétesebb vélemény jut kifejezésre a közleményekben úgy klinikai, mint bakteriológiai, therápiai, valamint epidemiológiai szempontokból. Míg az újabb irodalom kezdetén (Anschütz, Weinert) a sebdiphtheriát igen súlyos és veszélyes sebfertőzésnek tüntetik fel, mivel az járványokhoz, bénulásokhoz, sőt halálhoz is vezethet, a későbbi szerzők ártatlan megbetegedésnek mondják (Donges és Ehlfeld, Rhode, Grossmann 1924), sőt kétségesnek tartják azt, hogy a diphtheria bacillus a sebben önmagában előidézhet halált, s a halálos eseteket a társfertőzésnek, rendesen streptococcusnak tulajdonítják (Hoffmann). A kórkép csoportosítását is különféleképen végzik. A legjobb a Hoffmann-féle beosztás, amely szerint vannak: 1. Jellegzetes sebek a) alcerosusak, b) phlegmonosusak, c) csak lepedékes sarjakkal. * Előadta a Közkórházi Orvostársaság 1928 december 12-i ülésén.