Orvosi Hetilap, 1929. június (73. évfolyam, 22-26. szám)

1929-06-01 / 22. szám

514 ORVOSI HETILAP 1929. 22. sz TART Korányi Sándor: "f Bálint Rezső, 1874—1929. (513. oldal.) Fáykiss Ferenc: A sebdiphtheriáról. (514—517. oldal.) Szellő Ferenc: A méhen belül történt magzatelhalás kórismézése Röntgen-photographálás segítségével. (517—522. oldal.) Adler-Rácz Antal: A veseműtétek után fellépő gyomor bélaton­ák­­ról. (522—524. oldal.) Bad György: Korai kürtterhesség intracolumnaris beágyazódás­sal. (524—525. oldal.) Gsalgóczy Jenő, Kovács János és Oláh Gábor: A Kahn-reactio. (525—527. oldal.) Vándorfy József és Baráth Jenő: A gyomorsecretio befolyásolása pufferoldatokkal. (527—529. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat Kérdései. (85­—88. oldal.) Lapszemle: Belorvostan. — Gyermekorvostani — Szemészet. — A­LOM: Urológia. —• Sociális egészségügy. •— Elméleti tudományok köréből. (529—531. oldal.) Könyvismertetés. (531—532. oldal.) A Budapesti Kir. Orvosegyesület május 25-i ülése. (532—533. oldal.) A Közkórházi Orvostársulat május 22-i ülése. (533—534. oldal.) A budapesti Kir. Orvosegyesü­let orr- és gégegyógyászati szakosz­tályának május 14-i ülése. (534—535. oldal.) A Debreceni Orvosegyesület április 25-i ülése. (535. oldal.) Az Erzsébet Egyetemi Tudományos Egyesület orvosi szakosztá­lyának május 6-i ülése. (535—536. oldal.) Salacz Pál: Külföldi tanulmányutam orvosi tapasztalatai. (536 — 539. oldal.) Vegyes hírek. (539—540. oldal.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Budapest székesfőváros Szent László-közkórházának (igazgató: Gerlóczy Zsigmond dr. egyetemi ny. rk. tanár) és Új Szent János-közkórháza güinős sebészeti osztályának közleménye. A sebdiphtheriáról.* Irta: Fáykiss Ferenc dr. közkórházi főorvos. Amikor 1923 tavaszán a Szent László-kórház bete­geinek sebészi kezelését átvettem, rövid egymásutánban három egymáshoz teljesen hasonló, halálos eset ragadta meg figyelmemet. Skarlatinás gyermekekről volt szó, akiknek elgenyedt nyaki mirigyeit tártam fel, de míg rendesen ezek a feltárt mirigyek rövidesen meggyó­gyultak, e három betegnél a negyedik, ötödik napon a seben és környékén súlyos elváltozások léptek fel. A környezet deszkakeményen beszűrődött, a sebszélek alávájtak lettek, a seb alapját piszkos zöldes színű, alig levonható lepedékkel bevont sarjak borították, az addig sűrű genyes váladék piszkos savószerű lett. A seb nap­­ról-napra nagyobbodott, a műtéti seb körül, ahhoz tel­jesen hasonló fekélyek léptek fel, amelyek sem újabb feltárásra, kitakarításra, sem a legerélyesebb baktérium­ellenes kezelésre gyógyulni nem akartak, a folyamatot megállítani semmivel sem lehetett, a halál a második héten septikus tünetek között, egy esetben a nyaki nagy edények arrosiója folytán bekövetkezett. Eleinte kór­házi üszőkre gondoltam, annál is inkább, mivel a há­ború utáni irodalom egyrészt megemlíti a kórházi üsz­­köt, mint háborús megbetegedést, másrészt a sebdiph­theriáról, főleg az 1919. évtől 1922. évig, általánosságban mint könnyű, helyi jellegű, bár nehezen gyógyuló folya­matról beszél. Annál nagyobb volt meglepetésem, mikor néhány hónap elteltével ugyancsak skarlatinás nyaki mirigy hasonlóan elváltozott műtéti sebéből virulens diphteria-bacillus tenyészett ki. A beteg tekintve azt, hogy az előző esetek semmi helyi kezeléssel gyógyít­hatók nem voltak, 3000 T. E. serumot kap intra mus­­cularisan, mire a harmadik napon a lepedék és környi beszüremkedés teljesen eltűnik, a sebüreg két hét alatt teljesen begyógyul. E négy eset kettős tanulsággal járt és pedig első­sorban meggyőződtem arról, hogy a diphtheria­ bacillus önmaga is idézhet elő súlyos phlegmonosus folyamatot, ehhez nincs szükség társfertőzésre, főleg streptococ­­cusra, mint azt az irodalomban kialakult nézet vallja; másodsorban, hogy az ilyen súlyos megbetegedés is gyógyulhat diphtheria­ serumra, jóllehet az irodalom­ban kialakult vélemény itt is az ellenkezőt állítja. Ezen észlelés alapján érdemesnek látszott tapasztalataimat más szerzők megfigyeléseivel összehasonlítani. A sebhiphteriát hosszú időn keresztül a kórházi üszőkkel azonos folyamatnak tartották és még a nyolc­vanas években is szenvedélyes viták folytak a fölött, hogy azonos-e a kórházi üszök a torokdiptheriával. Conrad Brunner (1893) kísérleti alapon állapítja meg először, hogy sebdiphtheriáról csak akkor lehet be­szélni, ha a diphtheria­ bacillust a sebben ki tudjuk mu­tatni, mert lepedéket a seben streptococcus, staphylo­coccus, pneumococcus, pyocyaneus, coli és egyéb bak­tériumok is okozhatnak. Ugyancsak ő állapította meg azt is, hogy a sebben lévő diphtheria-bacillus lehet vi­rulens és avirulens (pseudodiphtheria-bacillus); ameny­­nyiben pedig a lepedéket más bacillus idézi elő, seb­­diphtheroidról beszélt. Brunner után számos kutató figyelme a sebdiph­­theriára irányult, 1912-ben Deutschländer még egyen­­ként tudta tárgyalni az irodalomban ismertetett esete­ket és pedig 38-at, melyek közül 12 meghalt. Wieting 1918-ban háborús tapasztalatai alapján a diphtheriát elég ritka sebszövődménynek mondja, a közvetlenül utána következő számos közlemény azonban a régi iro­dalommal ellentétben, most már nemcsak egyes eseteket tárgyal, hanem sebdiphtheria-járványról beszél. An­­schütz és Kisskalt Kielben, Weinert Magdeburgban, Laewen és Reinhardt Leipzigban az elsők, akik nagyobb sorozatban végzik megfigyeléseiket és ennek alapján figyelmeztetnek a diphtheria-bacillusnak a sebekben való gyakori előfordulására. A közleményekből mind­inkább elődomborodik az, hogy nem is annyira a kl­i­nikai tünetekre, mint inkább a diphtheria-bacillusoknak a sebben való jelenlétére helyezik a fősúlyt, s válogatás nélkül minden sebben, még azokban is, amelyek lepedék­­mentesek, keresik és találják a diphtheria-bacillust és sebdiphtheria-járványról beszélnek csupán a bacillusok jelenléte alapján. A legellentétesebb vélemény jut kifejezésre a köz­leményekben úgy klinikai, mint bakteriológiai, therá­­piai, valamint epidemiológiai szempontokból. Míg az újabb irodalom kezdetén (Anschütz, Weinert) a sebdiphtheriát igen súlyos és veszélyes sebfertőzésnek tüntetik fel, mivel az járványokhoz, bénulásokhoz, sőt halálhoz is vezethet, a későbbi szerzők ártatlan meg­betegedésnek mondják (Donges és Ehlfeld, Rhode, Grossmann 1924), sőt kétségesnek tartják azt, hogy a diphtheria­ bacillus a sebben önmagában előidézhet halált, s a halálos eseteket a társfertőzésnek, rendesen streptococcusnak tulajdonítják (Hoffmann). A kórkép csoportosítását is különféleképen végzik. A legjobb a Hoffmann-féle beosztás, amely szerint van­­nak: 1. Jellegzetes sebek a) alcerosusak, b) phlegm­ono­­susak, c) csak lepedékes sarjakkal. * Előadta a Közkórházi Orvostársaság 1928 decem­ber 12-i ülésén.

Next