Orvosi Hetilap, 1930. február (74. évfolyam, 5-8. szám)
1930-02-08 / 5. szám
110 ORVOSI HETILAP injectio hatására stb. Ezzel szemben a fehérvérsejtek protoplasma elváltozása csak kóros körülmények között, toxikus ártalom hatására lép fel és annak mértéke betekintést enged a betegség súlyosságába is. Jelentőségét növeli az a körülmény, hogy ezen változás valószínűleg csak peripheriásan keletkezik. A fehérvérsejt toxikus károsodása vonatkozik a magra, a protoplasmára és a granulatióra. A mag szerkezeti sajátságára Arneth-tel szemben Schilling irányította a figyelmet. Ezen az alapon osztályozta a neutrophil-sejteket. Kóros körülmények között továbbá a mag elvesztheti szerkezetét, szétfolyó, megnyúlt, pyknosisos lesz, sötéten festődik. A protoplasma elváltozáshoz tartozik: a basophilia, mely nem egynemű, mint a fiatal sejtben, hanem csak helyenként rögszerűen festődik kékesen a protoplasma, a vakuola képződés és a Döhle-test. A kóros granulatióra jellemző, hogy a rendes, egyenletesen elosztott rózsaszín-lila granula erősen basikusan, kékre festődik, különböző nagyságú és alakú, durva, egyenlőtlenül elosztott. Ezeket az elváltozásokat már a régi haematológusok is ismerték. Először Cesaris-Demel foglalkozott a fehérvérsejt protoplasma ártalmával és kóros körülmények között vitális festéssel fehérjés és zsíros elfajulást tudott kimutatni. Már ő is arra gondolt, hogy ez elváltozás peripheriásan keletkezik és a protoplasma vizsgálását éppen azért tartja fontosnak, mert esetleg helyi gyulladásos gócra hívja fel a figyelmet. A német szerzők közül Hirschfeld fertőző betegségekben észlelte, hogy a neutrophil granula basikusan festődik, egyenlőtlenül elosztott, a mag körül halmozódik fel, míg környéki rész granulamentes. Ez a sajátságos jelenség néhány lázas nap után lép fel és a leláztalanodás után még napokig látható. Miután a csontvelőben ezen elváltozást csak a myelocytákban tudta kimutatni, arra következtetett, hogy a granula elvesztette azt a képességét, hogy tovább érjen neutrophil szemcsévé és a fiatalság jelének tartotta. Naegeli csatlakozott ehhez a felfogáshoz, de ma toxikus ártalomnak tulajdonítja. Türk könyvében a regresszív folyamatok közül a magon kívül a granulatio zavarát emeli ki, amely úgy elrendeződésben, mint festésben nyilvánul. Majd Alder, Naegeli tanítványa pontosan csoportosítja ezen jelenségeket és gyakorlati szempontból hívja fel rá a figyelmet. Naegeli 1923-ban írt könyvében is foglalkozik a fehérvérsejt protoplasma elváltozásával. Fontosnak tartja nemcsak kórjelzési szempontból, hanem annak eldöntésére is, hogy a kórkép kifejlődésében toxikus ártalomnak van-e szerepe. Freifeld, majd Mommsen speciális eljárást dolgoztak ki a kóros granulatio festésére. Azóta ittott találkozunk közleménnyel, mely hol egyik, hol másik betegségben mutat rá ezen elváltozások fontosságára vagy tagadja klinikai jelentőségét (Schulten, Heissen, Meyer, Arneth), Varga). Újabban Gloor, Naegeli tanítványa ez évben megjelent monographiájában részletesen foglalkozik a fehérvérsejt toxikus károsodásával és nagy jelentőségét hangsúlyozza úgy a kórjelzés, mint a kórjóslat szempontjából. Vizsgálatait pneumoniában és sepsisben végezte. Kétféle toxikus granulatiót különböztet meg: a granula kicsiny, finom, kékespiros árnyalatú; a granula durva, nagy, szabálytalan alakú, erősen basophil, sötétkékre, gyakran csaknem feketére festődik. Feltűnő, hogy ezen régóta ismert elváltozásokat gyakorlati szempontból eddig teljesen figyelmen kívül hagyták. Ennek oka kereshető abban, hogy a kóros granulatio viselkedése az egyes betegségi csoportban, de még az egyes betegség alatt is igen szeszélyes, vagy Schilling szerint a technikai nehézségben, mert a rendes festési eljárással nehezen ismerhető fel, rosszul sikerült festésnél pedig tévedésre ad alkalmat. A sok ellentmondás késztetett arra, hogy ezzel a klinikai szempontból igen fontos kérdéssel foglalkozzam. Vizsgálataimat a füis-klinikán, Schilling professor laboratóriumában végeztem. Figyeltem úgy állatkísérletben, mint kinikai anyagon fertőző betegségekben a kóros fehérvérsejt elvározás keletkezését, nagyságát és lefolyását, hogy következtetést vonhassak úgy kórjelzés, mint kórjóslati jelentőségére. Különösen szem előtt tartottam, hogy a toxikus granulatio milyen arányban van a betegség súlyosságával és milyen vonatkozás állapítható meg a haemogrammal. A fehérvérsejt qualitativ elváltozása kétségtelenül felismerhető a Giemsa- vagy még jobban a combinált May-Grünwald-Giensa-eljárással. Elengedhetetlen azonban a leggondosabb kivitel és a jól sikerült festés. Elég kiemelnem, hogy az egyik betegen combinált festéssel nagyfokú kóros elváltozást találtunk és speciális festéssel toxikus jelenséget nem tudtunk kimutatni. A Freifeld carbolfuchsin-methylenkék eljárással a mag kék, a protoplasma halvány rózsaszín, az ép granulatio nem festődik, a toxikus finom, kékes szemcsék alakjában látható. Nagy hátránya, hogy megbízhatatlan. Míg Freifeld granulatióját azonosítja az Alder-Naegeli toxikus granulával, addig Schilling spongioplasmás elváltozásnak tulajdonítja. Matis, Schilling tanítványa szerint a Döhle-test azonos a Freifeldgranulával. Ezt nem tudtam megerősíteni, úgy scarlátban, mint a többi fertőző betegségben tömegesen látható kisebb - nagyobb, szabálytalan alakú fehérvérsejt zárvány, mely a Freier-eljárással methylenkék színre festődik, míg a granulatio kisebb és sötétkék színű. Továbbá a Döhle-test már a betegség kezdetén, a kóros granulatio csak később mutatható ki. Mommsen eljárásának lényege, hogy a Giemsa-oldat pufferozása által pH 5.4-re csak a kóros granulatio festődik. Előnye, hogy megbízható, a mag szerkezete jól látható, a protoplasma rózsaszín, a kóros részeken rögszerűen basikusan festődik, a toxikus granulatio szabálytalanul elrendeződő sötétkék szemcsék alakjában látható. Sorozatos vizsgálataimat ez utóbbi eljárással végeztem. Elsősorban azokat a heveny fertőző betegségeket vizsgáltam, amelyekben gyulladásos elváltozás található: pneumonia, erysipelas, diphtheria, ezenkívül appendicitis, majd scarlatina és sepsis. Tíz-tíz betegnél a vérképet kezdetben egy-két naponként, később nagyobb időközökben vizsgáltam. Természetesen a kóros fehérvérsejt elváltozáson kívül a fehérvérsejtszámot, a qualitatív vérképet, a mageltolódást, a monocyta és az eosinophil sejtek absolut számát is figyelemmel kísértem. A klinikai adatokat nem közlöm, az egyes betegségben kimutatható elváltozást nem részletezem, mert messze vezetne, hanem utalok a Z. für KI. Med.-ben megjelenő dolgozatomra. Itt igyekszem röviden összefoglalni az egyes kórképben létrejövő elváltozásokat klinikai szempontból. 1. Pneumonia crouposa. A fehérvérsejt görbe a lázgörbéhez hasonlít. A hidegrázás után felszökik a fehérvérsejtszám és a kicsis után egykét nap múlva visszatér a rendes értékre. A neutrophilián és nagyfokú mageltolódáson kívül jellemző az eosinophil sejtek eltűnése és a monocyta számának csökkenése. Láztalanodás után a mageltolódás rövidesen megszűnik, az átmeneti monocytosist gyorsan követi a lymphocyták szaporodása. Ez tehát a biológiás fehérvérsejt változás legjellegzetesebb példája. Sajátságos módon folyik le a protoplasma elváltozás, már az első napokban feltűnnek a kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú DöWe-testek. A rendesen orthochromasiásan festődő, halvány rózsaszínű protoplasma helyenként kékes, helyenként színtelen, általában szürkés, hasonlít a monocyta protoplasmához. Némelyik sejt egy vagy több vakuolát is tartalmaz. A legfeltűnőbb a granulatio, amely részben finom, lila, részben nagy, szabálytalan alakú, sötéten, csaknem feketére festődő és számos átmenetet mutató csomókban elrendeződő képletek alakjában látható. A lassan növekvő elváltozás a kicsis után egy-két nap múlva éri el 100%-ot és a leláztalanodás után még sokáig 1930. 5. sz.