Orvosi Hetilap, 1930. február (74. évfolyam, 5-8. szám)

1930-02-08 / 5. szám

110 ORVOSI HETILAP injectio hatására stb. Ezzel szemben a fehérvérsejtek proto­­plasma elváltozása csak kóros körülmények között, toxikus ártalom hatására lép fel és annak mértéke betekintést enged a betegség súlyosságába is. Jelentőségét növeli az a körül­mény, hogy ezen változás valószínűleg csak peripheriásan keletkezik. A fehérvérsejt toxikus károsodása vonatkozik a magra, a protoplasmára és a granulatióra. A mag szerkezeti sajátságára Arneth-tel szemben Schil­ling irányította a figyelmet. Ezen az alapon osztályozta a neutrophil-sejteket. Kóros körülmények között továbbá a mag elvesztheti szerkezetét, szétfolyó, megnyúlt, pyknosisos lesz, sötéten festődik. A protoplasma elváltozáshoz tartozik: a basophilia, mely nem egynemű, mint a fiatal sejtben, hanem csak helyenként rögszerűen festődik kékesen a protoplasma, a vakuola képző­dés és a Döhle-test. A kóros granulatióra jellemző, hogy a rendes, egyenlete­sen elosztott rózsaszín-lila granula erősen basikusan, kékre festődik, különböző nagyságú és alakú, durva, egyenlőtlenül elosztott. Ezeket az elváltozásokat már a régi haematológusok is ismerték. Először Cesaris-Demel foglalkozott a fehérvérsejt protoplasma ártalmával és kóros körülmények között vitális festéssel fehérjés és zsíros elfajulást tudott kimutatni. Már ő is arra gondolt, hogy ez elváltozás peripheriásan keletkezik és a protoplasma vizsgálását éppen azért tartja fontosnak, mert esetleg helyi gyulladásos gócra hívja fel a figyelmet. A német szerzők közül Hirschfeld fertőző betegségekben ész­lelte, hogy a neutrophil granula basikusan festődik, egyenlőt­lenül elosztott, a mag körül halmozódik fel, míg környéki rész granulamentes. Ez a sajátságos jelenség néhány lázas nap után lép fel és a leláztalanodás után még napokig látható. Miután a csontvelőben ezen elváltozást csak a myelocytákban tudta kimutatni, arra következtetett, hogy a granula elvesz­tette azt a képességét, hogy tovább érjen neutrophil szem­csévé és a fiatalság jelének tartotta. Naegeli csatlakozott ehhez a felfogáshoz, de ma toxikus ártalomnak tulajdonítja. Türk könyvében a regresszív folyamatok közül a magon kívül a granulatio zavarát emeli ki, amely úgy elrendeződésben, mint festésben nyilvánul. Majd Alder, Naegeli tanítványa pontosan csoportosítja ezen jelenségeket és gyakorlati szem­pontból hívja fel rá a figyelmet. Naegeli 1923-ban írt könyvé­ben is foglalkozik a fehérvérsejt protoplasma elváltozásával. Fontosnak tartja nemcsak kórjelzési szempontból, hanem annak eldöntésére is, hogy a kórkép kifejlődésében toxikus ártalomnak van-e szerepe. Freifeld, majd Mommsen speciális eljárást dolgoztak ki a kóros granulatio festésére. Azóta itt­­ott találkozunk közleménnyel, mely hol egyik, hol másik betegségben mutat rá ezen elváltozások fontosságára vagy ta­gadja klinikai jelentőségét (Schulten, Heissen, Meyer, Arneth), Varga). Újabban Gloor, Naegeli tanítványa ez évben megje­lent monographiájában részletesen foglalkozik a fehérvérsejt toxikus károsodásával és nagy jelentőségét hangsúlyozza úgy a kórjelzés, mint a kórjóslat szempontjából. Vizsgálatait pneumoniában és sepsisben végezte. Kétféle toxikus granula­­tiót különböztet meg: a granula kicsiny, finom, kékespiros árnyalatú; a granula durva, nagy, szabálytalan alakú, erősen basophil, sötétkékre, gyakran csaknem feketére festődik. Feltűnő, hogy ezen régóta ismert elváltozásokat gyakor­lati szempontból eddig teljesen figyelmen kívül hagyták. Ennek oka kereshető abban, hogy a kóros granulatio viselke­dése az egyes betegségi csoportban, de még az egyes beteg­ség alatt is igen szeszélyes, vagy Schilling szerint a technikai nehézségben, mert a rendes festési eljárással nehezen ismer­hető fel, rosszul sikerült festésnél pedig tévedésre ad alkal­mat. A sok ellentmondás késztetett arra, hogy ezzel a klinikai szempontból igen fontos kérdéssel foglalkozzam. Vizsgálatai­mat a füis-klinikán, Schilling professor laboratóriumában végeztem. Figyeltem úgy állatkísérletben, mint kinikai anya­gon fertőző betegségekben a kóros fehérvérsejt elvározás keletkezését, nagyságát és lefolyását, hogy következtetést vonhassak úgy kórjelzés, mint kórjóslati jelentőségére. Külö­nösen szem előtt tartottam, hogy a toxikus granulatio milyen arányban van a betegség súlyosságával és milyen vonatkozás állapítható meg a haemogrammal. A fehérvérsejt qualitativ elváltozása kétségtelenül felis­merhető a Giemsa- vagy még jobban a combinált May-Grün­­wald-Giensa-el­járással. Elengedhetetlen azonban a leggon­dosabb kivitel és a jól sikerült festés. Elég kiemelnem, hogy az egyik betegen combinált festéssel nagyfokú kóros elválto­zást találtunk és speciális festéssel toxikus jelenséget nem tudtunk kimutatni. A Freifeld carbolfuchsin-methylenkék eljárással a mag kék, a protoplasma halvány rózsaszín, az ép granulatio nem festődik, a toxikus finom, kékes szemcsék alakjában látható. Nagy hátránya, hogy megbízhatatlan. Míg Freifeld granu­­latióját azonosítja az Alder-Naegeli toxikus granulával, addig Schilling spongioplasmás elváltozásnak tulajdonítja. Matis, Schilling tanítványa szerint a Döhle-test azonos a Freifeld­­granulával. Ezt nem tudtam megerősíteni, úgy scarlátban, mint a többi fertőző betegségben tömegesen látható kisebb - nagyobb, szabálytalan alakú fehérvérsejt zárvány, mely a­ Frei­er-eljárással methylenkék színre festődik, míg a gra­nulatio kisebb és sötétkék színű. Továbbá a Döhle-test már a betegség kezdetén, a kóros granulatio csak később mutat­ható ki. Mommsen eljárásának lényege, hogy a Giemsa-oldat puf­­ferozása által pH 5.4-re csak a kóros granulatio festődik. Előnye, hogy megbízható, a mag szerkezete jól látható, a protoplasma rózsaszín, a kóros részeken rögszerűen basikusan festődik, a toxikus granulatio szabálytalanul elrendeződő sötétkék szemcsék alakjában látható. Sorozatos vizsgálatai­mat ez utóbbi eljárással végeztem. Elsősorban azokat a heveny fertőző betegségeket vizs­gáltam, amelyekben gyulladásos elváltozás található: pneu­monia, erysipelas, diphtheria, ezenkívül appendicitis, majd scarlatina és sepsis. Tíz-tíz betegnél a vérképet kezdetben egy-két naponként, később nagyobb időközökben vizsgáltam. Természetesen a kóros fehérvérsejt elváltozáson kívül a fehér­vérsejtszámot, a qualitatív vérképet, a mageltolódást, a mono­­cyta és az eosinophil sejtek absolut számát is figyelemmel kísértem. A klinikai adatokat nem közlöm, az egyes betegség­ben kimutatható elváltozást nem részletezem, mert messze vezetne, hanem utalok a Z. für KI. Med.-ben megjelenő dolgo­zatomra. Itt igyekszem röviden összefoglalni az egyes kór­képben létrejövő elváltozásokat klinikai szempontból. 1. Pneumonia crouposa. A fehérvérsejt görbe a lázgörbéhez hasonlít. A hideg­rázás után felszökik a fehérvérsejtszám és a kicsis után egy­két nap múlva visszatér a rendes értékre. A neutrophilián és nagyfokú mageltolódáson kívül jellemző az eosinophil sej­tek eltűnése és a monocyta számának csökkenése. Láztalano­­dás után a mageltolódás rövidesen megszűnik, az átmeneti monocytosist gyorsan követi a lymphocyták szaporodása. Ez tehát a biológiás fehérvérsejt változás legjellegzetesebb pél­dája. Sajátságos módon folyik le a protoplasma elváltozás, már az első napokban feltűnnek a kisebb-nagyobb, szabály­talan alakú DöWe-testek. A rendesen orthochromasiásan fes­­tődő, halvány rózsaszínű protoplasma helyenként kékes, helyenként színtelen, általában szürkés, hasonlít a monocyta protoplasmához. Némelyik sejt egy vagy több vakuolát is tartalmaz. A legfeltűnőbb a granulatio, amely részben finom, lila, részben nagy, szabálytalan alakú, sötéten, csaknem feke­tére festődő és számos átmenetet mutató csomókban elrende­ződő képletek alakjában látható. A lassan növekvő elváltozás a kicsis után egy-két nap múlva éri el 100%-ot és a leláztalanodás után még sokáig 1930. 5. sz.

Next