Orvosi Hetilap, 1930. augusztus (74. évfolyam, 30-34. szám)

1930-08-02 / 30. szám

?50 ORVOSI HETILAP 1936. 30. sz. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A magánalk. bizt. Ferencz József kórház és rendelőint. IV. sz. belosztályának (intézeti főorvos: Szaszovszky László dr.) közleménye. A tuberculosis gyógyítása saját vérsavóval és vérrel* Irta: vitéz Jancsó István dr. A tuberculózis gyógyításának kérdésével 1928. ápri­lis óta foglalkozom. Engem erre tulajdonképen, bár tuda­tában vagyok a tuberculózis általános és óriási pusztí­tásának, mégis az a közvetlenül elémbetáruló igen szo­morú látvány sarkall, amit havi 5000 betegforgalmat számláló rendelőintézeti belosztályom beteganyaga tart elém. Mert ezt a magántisztviselők és kereskedőkből álló társadalmi réteget azért sújtja oly kegyetlenül e vesze­delmes betegség, mert a nehéz viszonyokkal való küzde­lemben az eddig rendelkezésére álló kezelési lehetőségek mellett, sem ideje, sem anyagi ereje nincs arra, hogy ma­gát kezeltethesse. Mi köztük élő orvosok éreztük tehetet­­lenségünkben leginkább hiányát egy olyan gyógymódnak, amellyel a lázzal küzdő, munkaerejében folyton csökkenő betegeken lehetőleg gyorsan, rövid idő alatt segíthessünk és ezáltal elhárítsuk a veszélyt, amely a soká tartó mun­kaképtelenség, állásvesztés útján, a kenyértelenség két­ségbeejtő helyzetébe sodor egy egész családot, még job­ban utat nyitva ezáltal a tuberculózis pusztításának. A tuberculózis gyógyításának ez új módja lehetősé­get ad arra, hogy a beteg aránylag rövid idő alatt fel­épülve, megerősödve, pár hónap után meggyógyulva, — már amennyire a gyógyulás lehetősége anatómiailag is adva van — térhessen vissza munkahelyére. Meg­van a lehetőség erre, mert néhány kezelés után csökken a láz, eltűnik az izzadás, majd a láz fokozatos megszűnésével visszatér az étvágy, beáll a súlygyarapodás, megszűnik a hátfájás, csökken, vagy teljesen eltűnik a köhögéssel együtt a váladékelválasztás, normális értékre száll, illetve ezt megközelíti a vérsejtsülyedés, végeredményben meg­javul a közérzet és a legtöbb esetben negatívvá válik a köpet. Miután nekem csak azóta van alkalmam a tuberculó­zis kérdéssel behatóbban foglalkozni, amióta a Ferencz József kórház és rendelőintézet kötelékébe tartozom, ma­gam is ott kezdtem, ahol már annyi más és sorra próbál­tam az eddig ajánlott chemoterápiás és immunbiológiai módszereket. Három év után azonban azzal a tapaszta­lattal zártam megfigyeléseimet, hogy e szerekre nézve előszeretettel használt „specificus“ szó csak reklámot szolgál, mert ha nem az egyes, hanem az összeredményt vesszük bírálat alá, meg kell állapítanunk, hogy speci­ficus hatásról szó sincs. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy vájjon a sok sikertelen kezelésnek nem abban rejlik-e az oka, hogy az inficiált Organismus a maga antitest készletét nem tudja kellően felhasználni, avagy ez erős szerek éppen megakadályozzák abban, hogy kellő mennyiségű antites­tet termeljen. Nem valószínű, hogy az első feltevésem bizonyuljon helyesnek, mert nem a már képzett antitestek felhaszná­lása, hanem éppen ezeknek képzése ró a szervezetre mun­kát. Cél tehát az volna, hogy a szervezetet az antitest termelés fokozására hangoljuk. Ezt legideálisabban ke­resztülvihetőnek úgy vélem, ha e célra a szervezet által már szelídített kórokozót, illetve annak mérgét — anti­génjét — használom fel. Miután az egyéni vaccina készí­tés, illetve vaccina kezelés már a fentiek alapján kilátás­talan volt, támadt az a gondolatom, hogy ehelyett a be­teg saját vérsavóját használjam fel, amely nyilván tartal­mazza a kórokozó antigénjét. Heteken át küzdöttem, té­­pelődtem ezzel a gondolattal, vitatva magamban gyakor­lati értékét, de kivitelre nem tudtam elhatározni maga­mat, amikor egy közbejött véletlen a gyakorlati kivitelre kényszerített. Ugyanis egy súlyosan beteg, lázas, két hét óta vért köpő 17 éves fiú került kezelésem alá, akinél minden eddig ismert eljárás eredménytelennek bizonyult. Én ezt a beteget saját vérsavójával intravénásan beoltottam. A láz csekély emelkedés után krízissel esett, a haemoptoe megszűnt. A váratlan eredmény annál is inkább zavarba hozott, mert a láz hirtelen zuhanása az amúgy is gyenge — villamos — szívet sem hagyta érintetlenül. A kezelést egyelőre beszüntettem, csak miután a láz ismét emelke­dett és a haemoptoe is jelentkezett, kezdtem el újból. A beteg végül láztalan lett, meghízott, köpete negatívvá vált. (L. 1. ábr.) Több kezelés folytán azt tapasztaltam, hogy az intra­vénás kezelést a szigorúan keresztülvitt sterilitás annyir­a megnehezíti, hogy jóformán intézetbe kényszeríti. Meg­próbáltam tehát nem savóval, hanem saját vérrel az intra­­muscularis kezelést. Igaz, hogy az fájdalmasabb, az eset­leges infectio nem oly veszélyes és a kezelés ambulanter bárhol, falun is nehézség nélkül keresztülvihető. Az ered­mény pedig jó, csak türelmet igényel, mert lassúbb. Ennélfogva a betegek egyik csoportját saját savóval intravénásan és a másik csoporját saját vérrel intramuscu­­lárisan kezeltem. Kétségtelen, hogy a hatás mechanis­­musa mindkét esetben ugyanaz, csakhogy a savóval kon­­centráltabb mennyiségben kapja a beteg a védőanyagot, mint a vérrel és ezáltal gyorsabb és jobb is az eredmény. Ez kétségtelen előnye a savókezelésnek, de használható­ságát kötötté teszi a szigorú sterilitás. Egy másik hát­ránya a savó­kezelésnek, hogy elgyengült, vérszegény betegek nem bírták meg az ismétlődő, nagyobb vérvesz­teségeket. Eleinte ugyanis úgy jártam el, hogy a bete­gektől hetenként 100—150 cm3 vért vettem és 24 órára b­őrmoszatba helyeztem. Azután a vérlepénytől elválasz­tott és jégszekrényben tartott savót 10—15 cm­ f-ként má­sod- vagy harmadnaponként a könyökárok vénájába be­fecskendeztem. Időközben azt vettem észre, hogy sokkal jobb eredményt mutatnak azok a betegek, akiknek savó­ját nem jégen, hanem szobahőmérsékleten tartják, így szükségtelen esetenként nagyobb mennyiségű vért venni, mert 70—80 cm3 vérből elválasztott 25—30 cm3 savó 5— 6 napig romlás nélkül eltartható és ilyen mennyiségű vér­­veszteséget 8—9 naponként még a gyengébb betegek sem sinylik meg. Karbolsavval konzerválást az esetleg bekö­vetkező lázas reactiók megítélése szempontjából nem ve­zettem be. Az intramuscularis kezelés ennek a therapiának csak­ kisegítő formája. Ahol az intravénás kezelés előfeltételei nincsnek meg, ott kétségtelenül jó szolgálatokat tesz s a vele való bánásmód egyszerű. Hetenként kétszer, súlyo­sabb esetekben háromszor, a fecskendőbe megfelelő meny­­nyiségű, előre felszívott steril fiziológiás nátriumcitrat ol­dathoz a cubitalis vénából 20%-nyit, azaz 10, illetve 20 cm3­ vért pungálunk és azt a gluteusba fecskendezzük. A kezelésnek e módja azonban súlyosabb, kiterjedtebb, con­­fluáló infiltratiók esetében nem bizonyult elegendőnek. Régi fellángolt fibrosus folyamatok, vagy csak egy le­benyre szorítkozó exsudativ folyamatok esetében magá­ban is biztosan eredményre vezet. A kezelést módosítot­tam, még­pedig az elgyengült, anaemiás betegeket előbb saját vérükkel intramuscularisan kezelem, s csak miután étvágyuk, közérzetük javul, kezdem el az intravénás keze­lést. Több esetben tapasztaltam, hogy oly betegek, akik * A kir. magy. Orvos Egyesületben tartott előadás.

Next