Orvosi Hetilap, 1930. augusztus (74. évfolyam, 30-34. szám)
1930-08-02 / 30. szám
?50 ORVOSI HETILAP 1936. 30. sz. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A magánalk. bizt. Ferencz József kórház és rendelőint. IV. sz. belosztályának (intézeti főorvos: Szaszovszky László dr.) közleménye. A tuberculosis gyógyítása saját vérsavóval és vérrel* Irta: vitéz Jancsó István dr. A tuberculózis gyógyításának kérdésével 1928. április óta foglalkozom. Engem erre tulajdonképen, bár tudatában vagyok a tuberculózis általános és óriási pusztításának, mégis az a közvetlenül elémbetáruló igen szomorú látvány sarkall, amit havi 5000 betegforgalmat számláló rendelőintézeti belosztályom beteganyaga tart elém. Mert ezt a magántisztviselők és kereskedőkből álló társadalmi réteget azért sújtja oly kegyetlenül e veszedelmes betegség, mert a nehéz viszonyokkal való küzdelemben az eddig rendelkezésére álló kezelési lehetőségek mellett, sem ideje, sem anyagi ereje nincs arra, hogy magát kezeltethesse. Mi köztük élő orvosok éreztük tehetetlenségünkben leginkább hiányát egy olyan gyógymódnak, amellyel a lázzal küzdő, munkaerejében folyton csökkenő betegeken lehetőleg gyorsan, rövid idő alatt segíthessünk és ezáltal elhárítsuk a veszélyt, amely a soká tartó munkaképtelenség, állásvesztés útján, a kenyértelenség kétségbeejtő helyzetébe sodor egy egész családot, még jobban utat nyitva ezáltal a tuberculózis pusztításának. A tuberculózis gyógyításának ez új módja lehetőséget ad arra, hogy a beteg aránylag rövid idő alatt felépülve, megerősödve, pár hónap után meggyógyulva, — már amennyire a gyógyulás lehetősége anatómiailag is adva van — térhessen vissza munkahelyére. Megvan a lehetőség erre, mert néhány kezelés után csökken a láz, eltűnik az izzadás, majd a láz fokozatos megszűnésével visszatér az étvágy, beáll a súlygyarapodás, megszűnik a hátfájás, csökken, vagy teljesen eltűnik a köhögéssel együtt a váladékelválasztás, normális értékre száll, illetve ezt megközelíti a vérsejtsülyedés, végeredményben megjavul a közérzet és a legtöbb esetben negatívvá válik a köpet. Miután nekem csak azóta van alkalmam a tuberculózis kérdéssel behatóbban foglalkozni, amióta a Ferencz József kórház és rendelőintézet kötelékébe tartozom, magam is ott kezdtem, ahol már annyi más és sorra próbáltam az eddig ajánlott chemoterápiás és immunbiológiai módszereket. Három év után azonban azzal a tapasztalattal zártam megfigyeléseimet, hogy e szerekre nézve előszeretettel használt „specificus“ szó csak reklámot szolgál, mert ha nem az egyes, hanem az összeredményt vesszük bírálat alá, meg kell állapítanunk, hogy specificus hatásról szó sincs. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy vájjon a sok sikertelen kezelésnek nem abban rejlik-e az oka, hogy az inficiált Organismus a maga antitest készletét nem tudja kellően felhasználni, avagy ez erős szerek éppen megakadályozzák abban, hogy kellő mennyiségű antitestet termeljen. Nem valószínű, hogy az első feltevésem bizonyuljon helyesnek, mert nem a már képzett antitestek felhasználása, hanem éppen ezeknek képzése ró a szervezetre munkát. Cél tehát az volna, hogy a szervezetet az antitest termelés fokozására hangoljuk. Ezt legideálisabban keresztülvihetőnek úgy vélem, ha e célra a szervezet által már szelídített kórokozót, illetve annak mérgét — antigénjét — használom fel. Miután az egyéni vaccina készítés, illetve vaccina kezelés már a fentiek alapján kilátástalan volt, támadt az a gondolatom, hogy ehelyett a beteg saját vérsavóját használjam fel, amely nyilván tartalmazza a kórokozó antigénjét. Heteken át küzdöttem, tépelődtem ezzel a gondolattal, vitatva magamban gyakorlati értékét, de kivitelre nem tudtam elhatározni magamat, amikor egy közbejött véletlen a gyakorlati kivitelre kényszerített. Ugyanis egy súlyosan beteg, lázas, két hét óta vért köpő 17 éves fiú került kezelésem alá, akinél minden eddig ismert eljárás eredménytelennek bizonyult. Én ezt a beteget saját vérsavójával intravénásan beoltottam. A láz csekély emelkedés után krízissel esett, a haemoptoe megszűnt. A váratlan eredmény annál is inkább zavarba hozott, mert a láz hirtelen zuhanása az amúgy is gyenge — villamos — szívet sem hagyta érintetlenül. A kezelést egyelőre beszüntettem, csak miután a láz ismét emelkedett és a haemoptoe is jelentkezett, kezdtem el újból. A beteg végül láztalan lett, meghízott, köpete negatívvá vált. (L. 1. ábr.) Több kezelés folytán azt tapasztaltam, hogy az intravénás kezelést a szigorúan keresztülvitt sterilitás annyira megnehezíti, hogy jóformán intézetbe kényszeríti. Megpróbáltam tehát nem savóval, hanem saját vérrel az intramuscularis kezelést. Igaz, hogy az fájdalmasabb, az esetleges infectio nem oly veszélyes és a kezelés ambulanter bárhol, falun is nehézség nélkül keresztülvihető. Az eredmény pedig jó, csak türelmet igényel, mert lassúbb. Ennélfogva a betegek egyik csoportját saját savóval intravénásan és a másik csoporját saját vérrel intramusculárisan kezeltem. Kétségtelen, hogy a hatás mechanismusa mindkét esetben ugyanaz, csakhogy a savóval koncentráltabb mennyiségben kapja a beteg a védőanyagot, mint a vérrel és ezáltal gyorsabb és jobb is az eredmény. Ez kétségtelen előnye a savókezelésnek, de használhatóságát kötötté teszi a szigorú sterilitás. Egy másik hátránya a savókezelésnek, hogy elgyengült, vérszegény betegek nem bírták meg az ismétlődő, nagyobb vérveszteségeket. Eleinte ugyanis úgy jártam el, hogy a betegektől hetenként 100—150 cm3 vért vettem és 24 órára bőrmoszatba helyeztem. Azután a vérlepénytől elválasztott és jégszekrényben tartott savót 10—15 cm f-ként másod- vagy harmadnaponként a könyökárok vénájába befecskendeztem. Időközben azt vettem észre, hogy sokkal jobb eredményt mutatnak azok a betegek, akiknek savóját nem jégen, hanem szobahőmérsékleten tartják, így szükségtelen esetenként nagyobb mennyiségű vért venni, mert 70—80 cm3 vérből elválasztott 25—30 cm3 savó 5— 6 napig romlás nélkül eltartható és ilyen mennyiségű vérveszteséget 8—9 naponként még a gyengébb betegek sem sinylik meg. Karbolsavval konzerválást az esetleg bekövetkező lázas reactiók megítélése szempontjából nem vezettem be. Az intramuscularis kezelés ennek a therapiának csak kisegítő formája. Ahol az intravénás kezelés előfeltételei nincsnek meg, ott kétségtelenül jó szolgálatokat tesz s a vele való bánásmód egyszerű. Hetenként kétszer, súlyosabb esetekben háromszor, a fecskendőbe megfelelő menynyiségű, előre felszívott steril fiziológiás nátriumcitrat oldathoz a cubitalis vénából 20%-nyit, azaz 10, illetve 20 cm3 vért pungálunk és azt a gluteusba fecskendezzük. A kezelésnek e módja azonban súlyosabb, kiterjedtebb, confluáló infiltratiók esetében nem bizonyult elegendőnek. Régi fellángolt fibrosus folyamatok, vagy csak egy lebenyre szorítkozó exsudativ folyamatok esetében magában is biztosan eredményre vezet. A kezelést módosítottam, mégpedig az elgyengült, anaemiás betegeket előbb saját vérükkel intramuscularisan kezelem, s csak miután étvágyuk, közérzetük javul, kezdem el az intravénás kezelést. Több esetben tapasztaltam, hogy oly betegek, akik * A kir. magy. Orvos Egyesületben tartott előadás.