Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)

1933-09-02 / 35. szám

770 lyarthritis rheumaticát az ízületek betegségével csak az esetek egy részében fogjuk látni, ilyenkor esetleg a clas­­sikus rheumás trias képében: polyarthritist myo- és en­­dokarditissel és polyserositissel együtt. Valószínű, hogy az esetek nagyobb részében a polyarthritis tünete hiány­zik és az „acut rheumatismusnak“, ahogy ma már a be­tegséget talán helyesen is nevezni szokás, a kórképe más. Egy csoportjában az eseteknek csak a kardiovascularis rendszer betegszik meg, lázas myokarditis, endokarditis, esetleg perikarditis támadhat izületi betegség nélkül. De előfordulhat láz, vagy csak subfebrilis temperatura mel­lett endokarditis, amelynek rheumás természete klinikai­­lag esetleg meg sem állapítható és csak a pathológusok számos tapasztalata jogosít arra, hogy ezek rheumás ter­mészetét feltételezzük. Lehetséges, hogy lázas állapot mel­lett csak rheumás myokarditis támad. Ez utóbbi esetben a klinikai diagnosis valóban csak akkor lehetséges, ha a szívelváltozás más rheumásnak ismert betegséggel társul, pl. choreával, erythema nodosummal, nodosus rheumával. Az acut rheumatismus mindezen typusában (Talala­­ien) tehát a szív, elsősorban a myokardium, de az esetek nagy részében az endokardium is beteg. Fontos tudni, hogy bármely alakban egyaránt súlyos szervi szívelváltozás tá­madhat — viszont minden typusban lehetséges a szív tel­jes klinikai gyógyulása. Nem lehet kétséges, hogy a klinikai munka irányát ezek a kórbonctani leletek és az abból levont tanulságok az utóbbi időben nagyon megváltoztatták. A diagnostikai kutatásnak feladatává vált a szív megbetegedésének felis­merését lehetőleg korán és az eddiginél nagyobb bizton­sággal lehetővé tenni, mert sajnos azelőtt az eseteknek va­lóban csak kis részében sikerült a szív betegségének korai diagnosisa. Elsősorban vonatkozik ez a rhetumás myokarditisre. Az acut lázas szakban támadó súlyos myokarditis, mely szerencsére aránylag ritka és főképen gyermekeken lát­juk, rendesen könnyen felismerhető a szívgyengeség sú­lyos tünetei és a gyakran jellemző lelet alapján: dyspnoe, kicsiny szapora pulsus, nagyobbodó szívtompulat, tompa szívhangok, esetleg galopprythmus, nagy máj, cyanosis stb. jellemzi a kórképet és különösen kifejezetten, ha a myokarditishez perikarditis is társul. Szerencsére a myo­karditis ilyen súlyos formája nem gyakori és statistikák szerint, a betegek (főképen gyermekek) csak mintegy 2— 4%-a pusztul el ebben az állapotban. Az enyhe lefolyású rheumás myokarditis diagnosisa, melynek prognosisa álta­lában jónak mondható — ezelőtt nagyon bizonytalan volt, ám az elektrokardiographia e tekintetben az utolsó 10 év folyamán sok értékes adat birtokába juttatott. — Az acut rheumás betegek rendszeres vizsgálata az E. K. G-n olyan elváltozásokat derített ki az esetek nagy részében, amelyek a szívizom betegségének biztos jeleként tekinthetők. War­burg és legutóbb Master és Jaffe állították össze az eddi­gi eredményeket és mindkét közlemény majdnem 100%-os pathologiás leletről számol be. Ezen leletek legtöbbször az ingervezetés zavarát mutatták ki, amely talán egyik leg­gyakoribb formája a myokarditises arythmiának ezen be­tegségben. A legtöbben komoly jelentőséget tulajdoníta­nak ennek a tünetnek, különösen akkor, ha teljes block képében jelentkezik. Ugyancsak súlyos jelentőségű az E. K. G. olyan elváltozása, amikor a kamracomplexum alak­ja változik meg és amely adott esetben súlyos myokardi­um elváltozásra jellemző alakot mutat, sőt előfordulhat, hogy a coronariák thrombosisára jellemző görbe támad. Tudván azt, hogy rheumás elváltozások az ereken nagyon gyakoriak, lehetséges, hogy ezek a lesetek valóban a coro­nariák betegségét, sőt elzáródását jelentik, mint azt csak­ugyan több esetben észlelték is és figyelmet érdemel töb­bek között Szafer-nek idetartozó, pontosan észlelt 3 esete. Az acut rheumatismus lázas szakában az arythmiák majd­nem minden fajtája támadhat és ezek keletkezésében nagy­részt a myokarditis okolható, bár valószínű, hogy aryth­­mia toxinhatás következtében is támadhat a szív idegeire irányuló hatás útján. Megjegyzendő, hogy nagyjában va­lamennyi szerző hangsúlyozza azt, hogy az ekg-s elválto­zások éppen a rheumás, lázas betegeken támadnak, míg más eredetű ú. n. rheumatoid lázas sepsises állapotokban a myokarditisnek ez a jele ritkán található. Master és Jaffé az elektrokardiographiát alkalmasnak tarják arra, hogy differential-diagnostikában mint segítőeszköz hasz­náltassák rheumatoid infectiós arthritis és acut rheuma­tismus elkülönítésére. Az E. K. G. mellett alig van más diagnostikai mód­szerünk, amellyel az enyhe oligosymptomás rheumás myo­­karditist felismerhetnénk. Warburg felhívja a figyelmet arra, hogy a röntgenátvilágítással történő kontrollja a szív nagyságának néha kisfokú, gyakran csak átmeneti szívnagyobbodást tud kimutatni, amelyet a diagnosisban értékesíthetünk; egyébként az orvos teljesen a betegágy melletti észlelésre van utalva. Az E. K. G-s leletek tehát feltűnően igazolni látsza­nak a pathológusoknak említett felfogását, amely szerint a szív ritka kivétellel, úgyszólván 100%-ig betegszik meg acut rheumatismus kapcsán és jogossá teszik azt a felfo­gást, mely az acut rheumatismus középpontjába a kardio­vascularis megbetegedést teszi. A klinikus szempontjából azonban hangsúlyozni kell, hogy ez a myokarditis enyhe lefolyású szokott lenni és legtöbbször jó prognosisa, úgy, hogy legtöbbször klinikailag teljesen gyógyul. Az erek megbetegedésére vonatkozólag azonban megjegyzendő, hogy hegesen gyógyult rheumás érmegbetegedés a későbbi korban olyan szövettani képet mutathat, mely az arte­rio­­sklerosis képéhez nagyon hasonló (Kiinge). Nem kevésbbé fontos kérdés az acut rheumás bete­gek endokarditisének a diagnosisa. A billentyűk megbete­gedése tudnivalóan rendkívül gyakori complicatiója az acut rheumatismusnak és az ezzel foglalkozó statistikák némelyike feltűnően nagy számokat mutat. Amerikai statistikák a 40 éven aluli billentyűhibák aetiológiáját 75 %-ban rheumás eredetűnek tartják s ha ehhez az ismeret­len aetrológiájú vitlumokat (tonsillitis, „megfázás“) hoz­zászámítjuk, mint valószínűen rheumásokat, ez a szám 85 %. (Wyckhoff és Linge). Viszont a statistikákból az is ki­tűnik, hogy rheumás betegeknek legalább fele, de egyes statistikák szerint 70—75%-a később billentyűhibában szenved. Nagyon szomorúak Coombs adatai, aki többszáz biztosan rheumás beteg (főképen gyermekek) sorsát kí­sérte figyelemmel és azt tapasztalta, hogy ezeknek 10%-a 20., 20%-a a 30. életévéig, 30%-a pedg a 40. életéve betöl­tése előtt szívbajban meghalt, 10%-a szívbajjal túléli a 40 évet és csak 30% azoknak a száma, akik acut rheumatis­­muson maradandó szívbaj nélkül estek át. Az említett adatok kellőképen indokolják a rhe­umás endokarditis korai diagnosisának szükségességét, ám saj­nos ez a legtöbb esetben igen nehéz. Legnehezebb a bicus­­pidalis billentyű endokarditisének diagnosisa. A systolés zörej nehezen értékesíthető hangjelenség; tudnivalóan egészséges szívű embereken is gyakran hallható, annélkül, hogy ennek bárminő organikus szívbetegség volna az oka. Warburg többszáz egészséges szívű katona 20%-ában ta­lált puha és 8%-ában hangos érdes systolés zörejt és hangsúlyozza, hogy ez a szám nem kisebb, mint az, amely lázas betegek úgynevezett accidentalis zörejére vonatko­zik, ahol kb. hasonló százalékben hallhatók a systolés zö­rejek, melyek végeredményben hasonlóan nem organikus eredetűek. A bicuspidalis billentyű elégtelenségét, tökélet­len záródását egyébként is rendesen nem a rárakodó kis verrucák okozzák és valószínű, hogy ezek gyakran még 76­ ORVOSI HETILAP 1933. 35. sz

Next