Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)

1933-09-02 / 35. szám

1933. 35 sz. ORVOSI HETILAP rejt sem okoznak. Az ebben a szakban hallható systoles zörej sokszor relatív insufficientiának a jele, amelyet a myokarditis okozta dilatatio okoz; az ilyen zörej a beteg­ség további szakában a láz szintével, a myokarditis javu­lásával azután el is tűnhet. Az endokarditis diagnosisa te­hát az acut stádiumban alig lehetséges, mindig bizonyta­lan marad és a szív betegségére utaló tünetek nagyobb­részt myokarditises eredetűek. Az endokarditis diagnosisa csak akkor lesz lehetséges, amidőn a billentyű elégtelen­ségének, vagy a szájadék szűkületének biztos jelei fejlőd­nek ki a typusos hangtani jelenségekkel és a szív alakjá­nak jellemző megváltozásával. Mert, — mint említettem — a billentyű későbbi elégtelenségét és a szájadék szűkületét okozó folyamat a billentyűk mélyebb szövetében és a ros­tos gyűrűben lévő kötőszöveti specifikus gyulladás, mely­nek heges gyógyulása csak később, hónapok múlva követ­kezik be az evvel járó zsugorodással együtt, azért a bil­lentyűhiba kifejlődéséhez hoszabb idő szükséges; úgy lát­szik, hogy legalább 2 hónap kell ahhoz, hogy a kéthegyű billentyű elégtelensége biztosan kimutatható legyen, de sokszor még több is és különösen áll ez a szájadék szűkü­letére vonatkozólag, amelynek kifejlődéséhez sok szerző szerint akár esztendők is szükségesek (Cohn, Mackie, Sheldon). Ekkor már a billentyűhibák diagnosisa alig fog nehézséget okozni. A csúcson legjobban hallható, hango­sodó systolés zörej, a pulmonalis n. hangjának hangosab­bá válása, a szívtompulat balra növekedése, a typusos röntgenlelet stb. az elégtelenség diagnosisát lassanként biztossá teszik. A vénás szájadék stenosisának talán leg­koraibb jele a pulmonalis II. hangjának hangosabbá válá­sa, majd a systolés hang röviddé, dobbanóvá válik, evvel egyidejűleg, vagy valamivel későbben hallható lesz a prae­­systolés zörej is, hasadt, vagy kettőzött lesz a diastoles hang. Ilyen esetben a szív jellemző alakváltozása a rönt­gen átvilágítással nagyon korán mutatható ki, előbb a szívöböl kitöltöttsége, majd a pitvartágulat kifejezettebb volta lesz jelemző; különösen akkor értékes ez, mikor a jellemző hallgatózási tünetek nem elég kifejezettek, vagy hiányozhatnak, mint az a praesystolés zörej esetén gyak­ran előfordul. Warburg hívja fel a figyelmet arra, hogy ilyen betegeken igen gyakran és korán támad haemoptoe; hivatkozik Willner-re, aki ezt betegei 40%-ában észlelte gyakran előbb, semmint a stenosis ostii venosi sin. felis­merhető lett volna. Oka valószínűleg a vérnyomásnak a kisvérkörben korai növekedése. Az elmondottakból kitűnik, hogy bár a rheumatis­­mus acut rakában a szív betegségének megállapítása adott esetben népi fog gondot okozni, mégis nagyon nehéz lesz legtöbbször eldönteni azt, várjon a bal vénás szája­­dékon endokarditis van-e? A bicuspidalis endokarditis diagnosisa ilyenkor mindig bizonytalan és az esetek nagy részében nem is lehetséges. Ha ilyen acut rheumás bete­gen biztos billentyűhibát találtunk a szív jellemző alak­­változásával együtt, akkor még üres anamnesis mellett is biztosan repurrens endokarditissel van dolgunk. Az aorta endokarditisének diagnosisa kezdetben szintén nem lesz könnyű, de mégis hamarabb sike­rül, mert a diastolés zörej értékelése mindenkor sokkal könnyebb már csak azért is, mert accidentális diastolés zörej rendkívül ritka lévén, azt általában mindig organi­kusnak tekinthetjük. Aránylag gyakran hallunk elég korán systolés zörejt is az aorta felett, míg perifériás értünetek a tapasztalatok szerint is lassan fejlődnek ki, talán azért, mert az aorta rheumás betegsége zsugorodó természetű és inkább némi szűkületre hajlamosít, ellen­tétben az aorta lueses megbetegedésével, mely rendsze­rint aortatágulatra vezet. A zsugorodás bizonyos fokig gátat szab az insufficientia fokozódásának. A perikarditis korai complicatio, a betegség első he­teiben fejlődik ki és zajlik le. A gyakoriságára az egyes statistikák nagyon különböző adatokat szolgáltatnak; 6— 30%-ig minden szám feltalálható. Perikarditisben, vagy annak következményeiben (adhaesiv perikarditis) a rheu­más betegek mintegy 4%-a pusztul el (legtöbbször gyer­mekek), de legnagyobb részük, mintegy 90%-uk abból teljesen gyógyul, úgy, hogy általában jóindulatú compli­­catiónak látszik. Diagnosisa adott esetben nem lesz ne­héz, de gyakran alig lesz lehetséges, mert exsudatióval és így jellemző tompulatváltozással néha nem jár, máskor a jellemző dörzszörej, amely a diagnostikának legjobb kritériuma, nem hallható. Cabot sectiós anyagában az acut perikarditis eseteknek csak egyötöde volt élőben felismerve. Könnyű a diagnosis, ha a dörzszörej jellem­zően hármas rythmusa, ugyanakkor, amikor az absolut szívtompulat a relatívhoz viszonyítva aránytalanul meg­nő. Ha a folyadék részben elől is helyezkedik el, úgy a lüktetés hiánya, a szívhangok tompává válása, vagy nem hallható volta, a nagy absolut tompulat jellemző alakja könyvvé teszik a felismerést, de a hallgatózás és ko­pogtatás cserben hagyhat, ha a folyadék hátul helyez­kedik el. Nem kell külön hangsúlyozni a röntgen-diagnos­­tika értékes voltát. Az elmondottakból a klinikus számára nézetem sze­rint az a tanulság vonható le, hogy acut rhe­umás bete­gen, vagy lázas recidivában a szívet sokkal inkább, mint azt eddig tettük, veszélyeztetettnek kell tekintenünk és talán jogos az az álláspont is, hogy a beteget, vagy hoz­zátartozóit erre figyelmeztessük. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt, ami fontos akkor, amikor a prognosis kérdése szóba kerül, hogy az acut stádiumban a szívmegbetegedés, különösen ami a myo- és perikardi­­tist illeti, nagyon sokszor teljesen gyógyul. A későbbi prognosis tekintetében azonban, ami tehát a maradandó szívhibára (billentyűhiba, perikardiális összenövések) vonatkozik, ismét óvatosság szükséges. Nem szabad elfe­lejtenünk, hogy a billentyűhiba gyakran csak akkor vá­lik nyilvánvalóvá, amikor a beteg már régen iskolába, vagy munkája után jár, amiért a reconvalescentiát na­gyon hosszúnak kell tekintenünk és a beteget hónapok alatt sem szabad megfigyelésünk alól elbocsátani. Meg kell említenem, hogy az acut rheumatismus és az endokarditis lenta (viridans sepsis) között egyesek szoros kapcsolatot látnak. Valóban igaz, hogy rheumás szívbetegek egy része — szerencsére kevés ezeknek a száma — később lenta sepsisben ihal meg. Azt hiszem, hogy ezidőszerint még nem fogadhatjuk el azt a nézetet, mely szerint a rheumás fertőzés és az endokarditis lenta (viridans sepsis) között netiológiai összefüggés van, ám ismeretes, hogy az endokarditis lenta rendesen olyan szívben keletkezik, melyben előző­leg rheumás fertőzésből billentyűhiba maradt vissza és azért a billentyűhibák egyetemes prognostikájának szem­pontjából azt a lehetőséget is tekintetbe kell venni. Sze­rencsére az endokarditis lepta gyakorisága az utolsó években lényegesen csökkent. Ami az acut rheumatismus szívbajának therápiáját illeti, nem sok mondanivalóm van, mert e tekintetben sajnos érdemlegeset tenni alig tudunk. Első cél volna az, hogy a rheumás karditis kifejlődését megakadályozzuk, így a későbbi szívbajt megelőzni igyekezzünk. Tény az, hogy az acut rheumatismus kb. 80%-ában tonsillitissel kezdődik, mely a lázas betegséget (polyarthritis, poly­serositis) átlagban mintegy 8 nappal szokta megelőzni. Azon feltevés alapján, hogy talán a rheumás recidiva tonsillektomia útján elkerülhető lehet, a tonsillektomia általánosan szokássá vált. Sajnos, ehhez az eljáráshoz fűzött remények nem váltak valóra. Tonsillektomiával a 771

Next