Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)
1933-09-02 / 35. szám
772 ORVOSI HETILAP rheumás recidivált számát csökkenteni alig sikerült és a complicáló karditisek száma avval befolyásolható népi volt. De a prophylaxisosan végzett tonsillektomia úgy látszik az első rheumás infectióval szemben sem véd eléggé; egyes nagy tapasztalatokkal rendelkező szerzők kétségesnek tartják befolyását a myokarditisre. Kaiser határozottan több choreát látott tonsillektomizált gyermekeken kifejlődni. Mégis adott esetben a tonsillektomia tanácsos lehet, különösen akkor, ha a tonsilla állandóan chronikusan beteg és betegségének minden exacerbatiója rheumás jelenségekke, jár, nem említve e helyen természetesen a tonsillektomia számos más indicatióját. A tonsillák besugárzása, amellyel igen sok kísérlet történt, ma már alig kerül szóba. A beteg chronikusan gyulladt, tályogos tonsillát el kell távolítani. A tonsillák besugárzása csak hypertrophiás adenoid szövetű tonsillákon lehet eredményes, amennyiben a hypertrophiás tonsillák megkisebbedéséhez és a nem genyes chronikus gyulladás megszűntéhez vezethet; az irodalomban bizonyító értékű adatot arra nézve nem találok, hogy ezen eljárás segítségével a rheumás recidiva, avagy a rheumás karditis megakadályozható, vagy a számuk csökkenthető volna. Biztos támpontunk arra nézve, hogy gyógyszeres úton rheumás szívcomplicatio keletkezését megakadályozni sikerülne, eddig még nincsen. A salicyl, amely a rheumás beteg exsudativ gyulladásos jelenségeire nagyon jól hat, úgy látszik karditis ellen egyáltalában nem véd. De nem is tekinthető ma már általában sem a salicyl a rheumás betegségek specifikus gyógyszeréül; az a tapasztalat, hogy más antipyreticumoknak pl. a pyramidonnak (Schotmüller) hatása kellő adagban alkalmazva, nem marad semmivel sem a salicylkészítményeké mögött. Az újabban szokásos causyth sem specifikus; hatásmódja tapasztalataink szerint a pyramidonéhoz hasonló, elsősorban antipyretikus és hatásfoka a tapasztalatok szerint valószínűleg csak azért nagyobb, mert a pyramidonnál szokásos adag többszörösét szokás — szerintem talán nem is helyesen — ezen szerből adni. Semmi biztos adatunk arra nézve nincsen, mely szerint ezen szerek bármelyikével is lehetséges volna a szívbetegség keletkezését megakadályozni, avagy azt lefolyásában kedvezően befolyásolni. A trypaflavint régen ajánlották a polyarthritis rheumatica kezelésére. Murik több, mint 10 évvel ezelőtt ezt a szert a polyarthritis legjobb gyógyszerének minősítette. Kétségtelen, hogy az acut rheumatismus lefolyását kedvezően befolyásolhatja; a mi eseteinkben gyakran igen szép therapiás hatást láttunk, máskor jó hatása kétséges volt. A trypaflavin chemotherapiás szer, hatása semmikép sem hasonlítható a salicyléhoz, vagy a többi említett gyógyszeréhez és feltételezhető, hogy hatását az infectióval szemben fejti ki és nemcsak symptomásan. Véleményem szerint e szerrel, melynek mi mindig csak 12%-os oldatát adjuk, mert nagyobb concentratióban adva káros hatását tapasztaltuk (meningismus), további kísérletek volnának végzendők és lehetséges, hogy épen említett hatásmódja miatt rendszeres használat mellett, még ha csak recidivák esetében is, a szívbetegségek száma csökkenthető lesz. Megjegyzendő, hogy 1/2%-os oldatban nagyobb mennyiség (30—40 cem i. v.) sem szokott ártani és bizonyos, hogy kis adagok (10 cm3) adása nem elegendő. Végezetül meg kell emlékeznem arról a felfogásról, mely az acut rheumatismus gyulladásos jelenségeit allergiásanaphylaxiás jelenségnek fogja fel (Chvostek, Weintraud). Az evvel foglalkozó hosszas irodalmi vitával nem foglalkozhatom, de valóban úgy van, hogy e felfogás sok érvet tud felsorakoztatni helyessége mellett, mely Kiinge kísérleteivel experimentális alapot is nyert. Ha a gyulladásos jelenségeket tehát, ideértve a szív betegségét is, nem egyszerű baktériumos gyulladásnak, hanem valamely toxinnal szemben támadó allergiás reactiónak fogjuk fel, akkor mindenféle therapia, melyet a már kifejlődött betegségben végzünk, más megítélést követel és nagyrészt már csak symptomásnak minősíthető. Ha az említett felfogás valónak bizonyulna, mivel specifikus kórokozó ismerete nélkül immunizálásról egyelőre szó nem lehet, a jövő therápiájának szempontjából szóba jöhetne az idejében végzett desensibilizálás, mely azonban — sajnos — tudnivalóan más betegségekben is csak nagyon szerény eredményekkel dicsekedhetik. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.Egyetem bőr- és nemibeteg klinikájának közleménye (igazgató: Neuber Ede ny. r. tanár). Adatok az erysipelas immunbiológiai kérdéseihez, különös tekintettel fajlagos therapiájára. Irta: Neuber Ede dr., egyet. ny. r. tanár. A fertőző betegségek therapiájában az utóbbi években lényeges áthangolódás történt, amennyiben a gyógyszeres, sugaras s egyéb, többnyire tüneti kezelést szolgáló gyógymódok nagyobbára háttérbe szorultak, hogy a fajlagos therapiának adjanak helyet. Mindinkább az a felfogás alakult ki, hogy a helyesen megválasztott és beállított fajlagos gyógymód egyrészt gyorsabban és biztosabban vezet célhoz, másrészt kevésbbé van ártalmára a szervezetnek, mert a kórokozók dőlésére, vagy gyengítésére használt chemotherapiás gyógyszerek — bármilyen elactive hassanak is — elsősorban az életfontosságú szervek sejtjeit támadják meg. Az immuntherápiában semmi esetre sem sabtonizálhatunk; talán nem is tévedek, amikor azt mondom, hogy a különböző fertőző betegségeket okozó pathogén baktériumok megkívánják, hogy a szervezetben megsemmisítésükre, illetve gyengítésükre megfelelő stratégiával vonuljunk fel, mert igazi sikert csak akkor érhetünk el, ha a fajlagos therápia a kórokozókat védett állásaikban is el tudja érni és őket ott meg is semmisíti. E szempontoknak elhanyagolásával történő immuntherapia a fajlagos therapiát rendszerint discreditálja s ebből származnak az irodalomban bőségesen található eltérő, sőt ellentétes vélemények. Az erysipelas aetiologiája és pathogenesise még korántsem tisztázott, főleg a fertőzés mechanismusának ismeretétől vagyunk távol. Nem kelthet csodálatot tehát, hogy gyógyítása is a még megoldandó feladatok közé tartozik. Nagyobbára megegyezés történt már aziránt, hogy az erysipelast elsősorban streptococcusok okozzák, hallunk azonban olyan hangokat is, hogy e kórkép kiváltásábban a staphylococcusok (Jordan, Felsenthal és Jochmann), pneumococcusok (Leube, Reiche) is szerepelnek s még egyéb kórokozók is. Még a közelmúltban a streptococcus-törzseket morphológiai, biológiai stb. tulajdonságaik alapján igen mereven különböző csoportokba osztották s rendkívül eltérőek voltak a vélemények abban a tekintetben, hogy ezek közül melyek az erysipelas valódi kórokozói. Ma inkább az a felfogás alakult ki, hogy a streptococcus-törzsek morphologiai és biológiai stb. tulajdonságaik alapján korántsem differentiálhatók ilyen éle- 1933. 35. sz.