Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)

1933-09-02 / 35. szám

772 ORVOSI HETILAP rheumás recidivált számát csökkenteni alig sikerült és a complicáló karditisek száma avval befolyásolható népi volt. De a prophylaxisosan végzett tonsillektomia úgy látszik az első rheumás infectióval szemben sem véd eléggé; egyes nagy tapasztalatokkal rendelkező szerzők kétségesnek tartják befolyását a myokarditisre. Kai­ser határozottan több choreát látott tonsillektomizált gyermekeken kifejlődni. Mégis adott esetben a tonsillek­tomia tanácsos lehet, különösen akkor, ha a tonsilla ál­landóan chronikusan beteg és betegségének minden ex­­acerbatiója rheumás jelenségekke,­ jár, nem említve e helyen természetesen a tonsillektomia számos más indi­­catióját. A tonsillák besugárzása, amellyel igen sok kísérlet történt, ma már alig kerül szóba. A beteg chronikusan gyulladt, tályogos tonsillát el kell távolítani. A tonsillák besugárzása csak hypertrophiás adenoid szövetű tonsil­­lákon lehet eredményes, amennyiben a hypertrophiás tonsillák megkisebbedéséhez és a nem genyes chronikus gyulladás megszűntéhez vezethet; az irodalomban bizonyító értékű adatot arra nézve nem találok, hogy ezen eljárás segítségével a rheumás recidiva, avagy a rheumás karditis megakadályozható, vagy a számuk csökkenthető volna. Biztos támpontunk arra nézve, hogy gyógyszeres úton rheumás szívcomplicatio keletkezését megakadályozni si­kerülne, eddig még nincsen. A salicyl, amely a rheumás beteg exsudativ gyulladásos jelenségeire nagyon jól hat, úgy látszik karditis ellen egyáltalában nem véd. De nem is tekinthető ma már általában sem a salicyl a rheumás betegségek specifikus gyógyszeréül; az a tapasztalat, hogy más antipyre­ticumoknak pl. a pyramidonnak (Schotmüller) hatása kellő adagban alkalmazva, nem marad semmivel sem a salicylkészítményeké mögött. Az újabban szokásos causyth sem specifikus; hatásmódja tapasztalataink szerint a pyramidonéhoz hasonló, elsősor­ban antipyretikus és hatásfoka a tapasztalatok szerint valószínűleg csak azért nagyobb, mert a pyramidonnál szokásos adag többszörösét szokás — szerintem talán nem is helyesen — ezen szerből adni. Semmi biztos ada­tunk arra nézve nincsen, mely szerint ezen szerek bárme­lyikével is lehetséges volna a szívbetegség keletkezését megakadályozni, avagy azt lefolyásában kedvezően be­folyásolni. A trypaflavint régen ajánlották a polyarthritis rheumatica kezelésére. Murik több, mint 10 évvel ezelőtt ezt a szert a polyarthritis legjobb gyógyszerének minő­sítette. Kétségtelen, hogy az acut rheumatismus lefolyá­sát kedvezően befolyásolhatja; a mi eseteinkben gyakran igen szép therapiás hatást láttunk, máskor jó hatása két­séges volt. A trypaflavin chemotherapiás szer, hatása semmikép sem hasonlítható a salicyléhoz, vagy a többi említett gyógyszeréhez és feltételezhető, hogy hatását az infectióval szemben fejti ki és nemcsak symptomásan. Véleményem szerint e szerrel, melynek mi mindig csak 12­%-os oldatát adjuk, mert nagyobb concentratióban adva káros hatását tapasztaltuk (meningismus), további kísérletek volnának végzendők és lehetséges, hogy épen említett hatásmódja miatt rendszeres használat mellett, még ha csak recidivák esetében is, a szívbetegségek szá­ma csökkenthető lesz. Megjegyzendő, hogy 1/2%-os oldat­ban nagyobb mennyiség (30—40 cem i. v.) sem szokott ártani és bizonyos, hogy kis adagok (10 cm3) adása nem elegendő. Végezetül meg kell emlékeznem arról a felfogásról, mely az acut rheumatismus gyulladásos jelenségeit aller­giás­­anaphylaxiás jelenségnek fogja fel (Chvostek, Weintraud). Az evvel foglalkozó hosszas irodalmi vitá­val nem foglalkozhatom, de valóban úgy van, hogy e fel­fogás sok érvet tud felsorakoztatni helyessége mellett, mely Kiinge kísérleteivel experimentális alapot is nyert. Ha a gyulladásos jelenségeket tehát, ideértve a szív be­tegségét is, nem egyszerű baktériumos gyulladásnak, ha­nem valamely toxinnal szemben támadó allergiás reac­­tiónak fogjuk fel, akkor mindenféle therapia, melyet a már kifejlődött betegségben végzünk, más megítélést kö­vetel és nagyrészt már csak symptomásnak minősíthető. Ha az említett felfogás valónak bizonyulna, mivel speci­fikus kórokozó ismerete nélkül immunizálásról egyelőre szó nem lehet, a jövő therápiájának szempontjából szóba jöhetne az idejében végzett desensibilizálás, mely azon­ban — sajnos — tudnivalóan más betegségekben is csak nagyon szerény eredményekkel dicsekedhetik. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.­Egyetem bőr- és nemibeteg klinikájának közleménye (igazgató: Neuber Ede ny. r. tanár). Adatok az erysipelas immunbiológiai kérdéseihez, különös tekintettel fajlagos therapiájára. Irta: Neuber Ede dr., egyet. ny. r. tanár. A fertőző betegségek therapiájában az utóbbi években lényeges áthangolódás történt, amennyiben a gyógyszeres, sugaras s egyéb, többnyire tüneti kezelést szolgáló gyógy­módok nagyobbára háttérbe szorultak, hogy a fajlagos therapiának adjanak helyet. Mindinkább az a felfogás alakult ki, hogy a helyesen megválasztott és beállított faj­lagos gyógymód egyrészt gyorsabban és biztosabban vezet célhoz, másrészt kevésbbé van ártalmára a szervezetnek, mert a kórokozók dőlésére, vagy gyengítésére használt chemo­therapiás gyógyszerek — bármilyen elactive has­sanak is — elsősorban az életfontosságú szervek sejtjeit támadják meg. Az immuntherápiában semmi esetre sem sabtonizálha­tunk; talán nem is tévedek, amikor azt mondom, hogy a különböző fertőző betegségeket okozó pathogén baktériu­mok megkívánják, hogy a szervezetben megsemmisíté­sükre, illetve gyengítésükre megfelelő stratégiával vonul­junk fel, mert igazi sikert csak akkor érhetünk el, ha a fajlagos therápia a kórokozókat védett állásaikban is el tudja érni és őket ott meg is semmisíti. E szempontok­nak elhanyagolásával történő immuntherapia a fajlagos therapiát rendszerint discreditálja s ebből származnak az irodalomban bőségesen található eltérő, sőt ellentétes vé­lemények. Az erysipelas aetiologiája és pathogenesise még ko­rántsem tisztázott, főleg a fertőzés mechanismusának is­meretétől vagyunk távol. Nem kelthet csodálatot tehát, hogy gyógyítása is a még megoldandó feladatok közé tar­tozik. Nagyobbára megegyezés történt már aziránt, hogy az erysipelast elsősorban streptococcusok okozzák, hal­lunk azonban olyan hangokat is, hogy e kórkép kiváltá­­sábban a staphylococcusok (Jordan, Felsenthal és Joch­mann), pneumococcusok (Leube, Reiche) is szerepelnek s még egyéb kórokozók is. Még a közelmúltban a strepto­­coccus-törzseket morphológiai, biológiai stb. tulajdonsá­gaik alapján igen mereven különböző csoportokba osz­tották s rendkívül eltérőek voltak a vélemények abban a tekintetben, hogy ezek közül melyek az erysipelas valódi kórokozói. Ma inkább az a felfogás alakult ki, hogy a streptococcus-törzsek morphologiai és biológiai stb. tulaj­donságaik alapján korántsem differentiálhatók ilyen éle- 1933. 35. sz.

Next