Orvosi Hetilap, 1937. október (81. évfolyam, 40-44. szám)

1937-10-02 / 40. szám

1002 tátták el klinikájáról. A kommün bukása után vissza­térve újjászervezte a klinikáját, amely a megelőző évek nyomasztó nehézségei után most valósággal új életre pezsdült. A tanítás mindenekfelett álló fontosságának elsősége mellett megindult az élénk tudományos munkál­kodás is és klinikájáról a hazai és külföldi folyóiratok­ban megjelent nagyszámú dolgozat között nem egy volt olyan, amely világviszonylatban is értékes s amelyet kül­földi egyetemek is elismeréssel méltattak. Tanítványai és munkatársai közül 12-en nyertek magántanári képesítést, sőt a tanítványok egyikét a Kar egyhangúan érdemesnek találta arra, hogy a rendkívüli tanári címmel kitüntessék. Kétly utolsó éveiben minduntalan készült arra, hogy leg­jelentősebb művét, Belgyógyászati Diagnostikáját — amelynek második kötetét a háborús és forradalmi évek nehézségei, két éves dékánságának nagymérvű elfoglalt­sága miatt megírni nem sikerült, s új kiadásban sajtó alá rendezze. Sajnos, e feladat még az ő roppant munka­bírását is meghaladta s egyre jobban elhatalmasodó be­tegsége, majd az egy év előtt bekövetkezett elhalálozása miatt tankönyvirodalmunk szegényebb maradt egy oly munkával, amely Kétly tollában a leghivatottabb tollat mondhatta volna magáénak.” Kinevezésemmel a II. Belklinikának új korszaka kez­dődik, mely — amidőn a jövő számára becsületes mun­kával igyekszik sikert aratni — nem fogja feledni a múltat sem és kegyelettel fogja őrizni a nagy elődök emlékét.* Első előadásomban a belorvosi tevékenység egyik legnehezebb problémájával fogok foglalkozni, a műtéti indicatióval, ezúttal csak egy betegségcsoport: a hyper­­thyreosis kapcsán. Amilyen fontos a belorvos és sebész együttműködése, éppen olyan rendkívüli nehéz problé­mákat is tud nyújtani. Minden szakma therápiás lehető­ségei nagyon is végesek és ha valamelyik szakma therá­piás nehézségekkel küzd, sokszor a többi szakmához kell segítségért fordulnia. Különösképen áll ez a két legna­gyobb szakmára. A belorvosi és sebészi therápia össze­kapcsolása számtalan esetben nemcsak elkerülhetetlenül szükséges, de a therápiás megoldásnak egyetlen lehető­ségét nyújtja. Ennek biztos tudatában van ma minden sebész és belorvos, mégis minduntalan felmerülnek két­ségek aziránt, hogy adott esetben hol végződik a belgyó­gyász munkája és hol kell kezdődnie a sebészi tevékeny­ségnek. A műtéti indicatio felállítása, a műtét idejének meghatározása nézetem szerint éppen annyira feladata a belorvosnak, mint a sebésznek és ezért a belorvosnak nemcsak a belorvosi gyógymódokban kell jártasnak lenni, hanem éppen olyan jól meg kell tudnia ítélni azt is, hogy mit és mikor kell operáltatni. Én még ennél tovább is mennék; a belorvosnak bizonyos fokig a műtéti techniká­val is tisztában kell lennie. Nem az operációs, technikai készséget értem ezalatt természetesen, hanem annyi el­méleti és tapasztalati ismeretet, mely lehetővé teszi, hogy a különböző műtéti beavatkozások súlyosságát megítél­hesse, mert amennyire lehet, tudnia kell, ha betegének műtétet ajánl, hogy milyen megterhelést jelent ez a be­teg szervezetének. Hiszen a belorvos az, aki a betege szervezetét jobban ismeri és a sebész is gyakran tesz fel nekünk az operálandó betegre vonatkozó hasonló kérdé­seket. A belorvosi és sebészi therápia óriási érintkező felü­letéről ez alkalommal csak egy esetet hasítok ki, a hyper­­thyreosist. E betegség minden alakjának igen nagy gya­korisága, a műtét szükségességének minduntalan meg­újuló problémája és az a körülmény, hogy a nézetek ta­pasztalatom szerint éppen ezen esetben nagyon eltérőek, késztettek engem arra, hogy a belorvosi és sebészi therá­pia összekapcsolásának kérdésével evvel a betegséggel kapcsolatban foglalkozzam. Amidőn egyszerűen hyperthyreosisról beszélek, ér­tem alatta általában annak valamennyi formáját, a többé­­kevésb­vé classikus Basedow-betegséget, éppen úgy, mint a toxikus adenomát, stb. és az egyes alakok közötti különbségekre csak a szükséghez mérten fogok kitérni. A hyperthyreosis problémája az utolsó évek folyamán nagyon sokat fejlődött és az érdem főképen amerikai kutatóké. Azt várhattuk volna, hogy a belsősecretiós correlatiók ismeretének és a hyperthyreosis klinikájá­nak fejlődése a belgyógyászati therápiás lehetőségeket is lényegesen bővíteni fogja, ám sajnos ez eddig csak kismértékben következett be. Ismereteink leglényegesebb bővülését egyrészt a jódanyagcsere tisztázásában, más­részt a hypophysis thyreotrop működésének megismeré­sében látom. Az előbbi lehetővé tette egy sokkal ratio­­nálisabb jódtherápia alkalmazását, míg utóbbi módot nyújtott azokra a kísérletekre, melyek a betegséget a hypophysisen keresztül próbálják befolyásolni. A hyperthyreosis gyógyításának arra kell töreked­nie, hogy a pajzsmirigy fokozott működését a normálisra csökkentse. Kérdés, vájjon belorvosi therapia képes-e erre? Biztos az, hogy minden conservativ, gyógyszeres vagy klimatotherapiás stb. gyógymód csak szerény ered­ményeket mutathat fel. Kétségtelen, hogy esetre válogatja és sokszor látunk enyhe eseteket, melyek sedativumok, magaslaton való tartózkodás, reborálás, fekvőkúra, ab­solut psychés kikapcsolódás és nyugalom mellett nagyon szépen megjavulnak, sőt meg is gyógyulhatnak hosszabb időre, vagy véglegesen is,­­— sajnos azonban ez utóbbit nem nagyon gyakran látjuk. Súlyosabb esetekben csak mérsékelt és ideiglenes javulás az, amit elérhetünk. A leg­nagyobb akadálya az ilyen conservatív gyógymódnak a kö­vetkezetlenség a betegség lefolyásában: sohasem tudjuk azt, vajjon — bármilyen enyhének látszik is a betegség — az ilyen gyógymód hasznos lesz-e, mert sokszor látjuk, hogy a therápia ellenére egészen könnyűnek látszó esetünk is a magaslatról rosszabbodva tér vissza, máskor súlyosabb betegünk várakozáson felül javulhat. A prognosis bizony­talansága — úgy gondolom — a Basedow-betegség jel­lemző sajátossága; nincsen kellő előzetes támpontunk — ha szabad magamat így kifejezni — a betegség maligni­­tásának várható változásaira nézve. Mindebből követke­zik, hogy csak olyan gyógymódnak van létjogosultsága, mellyel biztosan, tartósan és lényegesen tudjuk a pajzs­mirigy kórosan fokozott működését csökkenteni. A jódanyagcseréről tudjuk, hogy szoros kapcsolat­ban van a pajzsmirigyműködéssel. Biztos az, hogy a parenchymás hyperfunctiós jódszegény struma fokozott működése jódadással csökkenthető. A jódnak ez a ha­tása, különösen a típusos Basedow eseteiben, sokkal kö­vetkezetesebb, mint azt eddig hittük; újabb nagy ame­rikai statisztikák szerint Basedow-kórban legalább 97 %-ban ez a hatás szabályszerűen bekövetkezik úgy, hogy Basedow-strumára a kedvező jódhatás jellemzőnek mond­ható. Különös ez azért, mert tudjuk számos tapasz­talatból, hogy más esetben, például endemiás struma esetében is és túladagolva a jód a pajzsmirigyre serken­tőleg is hathat és „jódbasedow” fejlődhetik ki. De a jód a belorvosi therapia céljainak mégsem felelhet meg azért, mert említett kedvező hatása csak bizonyos fo­kig terjed, teljes gyógyuláshoz nem vezet, de a jódhatás a jód huzamosabb adása mellett egyszercsak véget ér és dacára a további adásnak, inkább rosszabbodás áll be ORVOSI HETILAP 1937.40. sz.

Next