Orvosi Hetilap, 1937. október (81. évfolyam, 40-44. szám)
1937-10-02 / 40. szám
1002 tátták el klinikájáról. A kommün bukása után visszatérve újjászervezte a klinikáját, amely a megelőző évek nyomasztó nehézségei után most valósággal új életre pezsdült. A tanítás mindenekfelett álló fontosságának elsősége mellett megindult az élénk tudományos munkálkodás is és klinikájáról a hazai és külföldi folyóiratokban megjelent nagyszámú dolgozat között nem egy volt olyan, amely világviszonylatban is értékes s amelyet külföldi egyetemek is elismeréssel méltattak. Tanítványai és munkatársai közül 12-en nyertek magántanári képesítést, sőt a tanítványok egyikét a Kar egyhangúan érdemesnek találta arra, hogy a rendkívüli tanári címmel kitüntessék. Kétly utolsó éveiben minduntalan készült arra, hogy legjelentősebb művét, Belgyógyászati Diagnostikáját — amelynek második kötetét a háborús és forradalmi évek nehézségei, két éves dékánságának nagymérvű elfoglaltsága miatt megírni nem sikerült, s új kiadásban sajtó alá rendezze. Sajnos, e feladat még az ő roppant munkabírását is meghaladta s egyre jobban elhatalmasodó betegsége, majd az egy év előtt bekövetkezett elhalálozása miatt tankönyvirodalmunk szegényebb maradt egy oly munkával, amely Kétly tollában a leghivatottabb tollat mondhatta volna magáénak.” Kinevezésemmel a II. Belklinikának új korszaka kezdődik, mely — amidőn a jövő számára becsületes munkával igyekszik sikert aratni — nem fogja feledni a múltat sem és kegyelettel fogja őrizni a nagy elődök emlékét.* Első előadásomban a belorvosi tevékenység egyik legnehezebb problémájával fogok foglalkozni, a műtéti indicatióval, ezúttal csak egy betegségcsoport: a hyperthyreosis kapcsán. Amilyen fontos a belorvos és sebész együttműködése, éppen olyan rendkívüli nehéz problémákat is tud nyújtani. Minden szakma therápiás lehetőségei nagyon is végesek és ha valamelyik szakma therápiás nehézségekkel küzd, sokszor a többi szakmához kell segítségért fordulnia. Különösképen áll ez a két legnagyobb szakmára. A belorvosi és sebészi therápia összekapcsolása számtalan esetben nemcsak elkerülhetetlenül szükséges, de a therápiás megoldásnak egyetlen lehetőségét nyújtja. Ennek biztos tudatában van ma minden sebész és belorvos, mégis minduntalan felmerülnek kétségek aziránt, hogy adott esetben hol végződik a belgyógyász munkája és hol kell kezdődnie a sebészi tevékenységnek. A műtéti indicatio felállítása, a műtét idejének meghatározása nézetem szerint éppen annyira feladata a belorvosnak, mint a sebésznek és ezért a belorvosnak nemcsak a belorvosi gyógymódokban kell jártasnak lenni, hanem éppen olyan jól meg kell tudnia ítélni azt is, hogy mit és mikor kell operáltatni. Én még ennél tovább is mennék; a belorvosnak bizonyos fokig a műtéti technikával is tisztában kell lennie. Nem az operációs, technikai készséget értem ezalatt természetesen, hanem annyi elméleti és tapasztalati ismeretet, mely lehetővé teszi, hogy a különböző műtéti beavatkozások súlyosságát megítélhesse, mert amennyire lehet, tudnia kell, ha betegének műtétet ajánl, hogy milyen megterhelést jelent ez a beteg szervezetének. Hiszen a belorvos az, aki a betege szervezetét jobban ismeri és a sebész is gyakran tesz fel nekünk az operálandó betegre vonatkozó hasonló kérdéseket. A belorvosi és sebészi therápia óriási érintkező felületéről ez alkalommal csak egy esetet hasítok ki, a hyperthyreosist. E betegség minden alakjának igen nagy gyakorisága, a műtét szükségességének minduntalan megújuló problémája és az a körülmény, hogy a nézetek tapasztalatom szerint éppen ezen esetben nagyon eltérőek, késztettek engem arra, hogy a belorvosi és sebészi therápia összekapcsolásának kérdésével evvel a betegséggel kapcsolatban foglalkozzam. Amidőn egyszerűen hyperthyreosisról beszélek, értem alatta általában annak valamennyi formáját, a többékevésbvé classikus Basedow-betegséget, éppen úgy, mint a toxikus adenomát, stb. és az egyes alakok közötti különbségekre csak a szükséghez mérten fogok kitérni. A hyperthyreosis problémája az utolsó évek folyamán nagyon sokat fejlődött és az érdem főképen amerikai kutatóké. Azt várhattuk volna, hogy a belsősecretiós correlatiók ismeretének és a hyperthyreosis klinikájának fejlődése a belgyógyászati therápiás lehetőségeket is lényegesen bővíteni fogja, ám sajnos ez eddig csak kismértékben következett be. Ismereteink leglényegesebb bővülését egyrészt a jódanyagcsere tisztázásában, másrészt a hypophysis thyreotrop működésének megismerésében látom. Az előbbi lehetővé tette egy sokkal rationálisabb jódtherápia alkalmazását, míg utóbbi módot nyújtott azokra a kísérletekre, melyek a betegséget a hypophysisen keresztül próbálják befolyásolni. A hyperthyreosis gyógyításának arra kell törekednie, hogy a pajzsmirigy fokozott működését a normálisra csökkentse. Kérdés, vájjon belorvosi therapia képes-e erre? Biztos az, hogy minden conservativ, gyógyszeres vagy klimatotherapiás stb. gyógymód csak szerény eredményeket mutathat fel. Kétségtelen, hogy esetre válogatja és sokszor látunk enyhe eseteket, melyek sedativumok, magaslaton való tartózkodás, reborálás, fekvőkúra, absolut psychés kikapcsolódás és nyugalom mellett nagyon szépen megjavulnak, sőt meg is gyógyulhatnak hosszabb időre, vagy véglegesen is,— sajnos azonban ez utóbbit nem nagyon gyakran látjuk. Súlyosabb esetekben csak mérsékelt és ideiglenes javulás az, amit elérhetünk. A legnagyobb akadálya az ilyen conservatív gyógymódnak a következetlenség a betegség lefolyásában: sohasem tudjuk azt, vajjon — bármilyen enyhének látszik is a betegség — az ilyen gyógymód hasznos lesz-e, mert sokszor látjuk, hogy a therápia ellenére egészen könnyűnek látszó esetünk is a magaslatról rosszabbodva tér vissza, máskor súlyosabb betegünk várakozáson felül javulhat. A prognosis bizonytalansága — úgy gondolom — a Basedow-betegség jellemző sajátossága; nincsen kellő előzetes támpontunk — ha szabad magamat így kifejezni — a betegség malignitásának várható változásaira nézve. Mindebből következik, hogy csak olyan gyógymódnak van létjogosultsága, mellyel biztosan, tartósan és lényegesen tudjuk a pajzsmirigy kórosan fokozott működését csökkenteni. A jódanyagcseréről tudjuk, hogy szoros kapcsolatban van a pajzsmirigyműködéssel. Biztos az, hogy a parenchymás hyperfunctiós jódszegény struma fokozott működése jódadással csökkenthető. A jódnak ez a hatása, különösen a típusos Basedow eseteiben, sokkal következetesebb, mint azt eddig hittük; újabb nagy amerikai statisztikák szerint Basedow-kórban legalább 97 %-ban ez a hatás szabályszerűen bekövetkezik úgy, hogy Basedow-strumára a kedvező jódhatás jellemzőnek mondható. Különös ez azért, mert tudjuk számos tapasztalatból, hogy más esetben, például endemiás struma esetében is és túladagolva a jód a pajzsmirigyre serkentőleg is hathat és „jódbasedow” fejlődhetik ki. De a jód a belorvosi therapia céljainak mégsem felelhet meg azért, mert említett kedvező hatása csak bizonyos fokig terjed, teljes gyógyuláshoz nem vezet, de a jódhatás a jód huzamosabb adása mellett egyszercsak véget ér és dacára a további adásnak, inkább rosszabbodás áll be ORVOSI HETILAP 1937.40. sz.