Orvosi Hetilap, 1952. június (93. évfolyam, 22-26. szám)
1952-06-01 / 22. szám - Hetényi Géza: A fekélybetegség ú.n. aktivitásáról
ORVOSI HETILAP 1952. 22. Ez ma is a helyzet és hogy idáig jutott, az nézetem szerint egy fogalomzavarnak tulajdonítható. Más ugyanis a fekélybetegség aktivitása — és más a fekély »aktivitása«. Az előbbi az általános betegségnek szubjektív tünetekben és objektív jelekben való megnyilvánulása, míg az utóbbi a fekélybetegségnek — nem is obligát — helyi kifejezője. A fent említett példák mutatják, hogy a kettőnek egyáltalán nem kell együttjárnia. a) A fekély betegség aktív szaka nagyjában a fenti séma 2. és 3. szakába esik, de ezek egyikével sem azonosítható, így a 3. stádiumban rendesen azt látjuk, hogy a fekély keletkezése mindig az aktív szakbe esik ugyan, de a fekély gyógyulási folyamata jóval túlhaladja az aktív szak tartamát; b) a fekély aktivitásáról tulajdonképpen helytelen beszélni. Szólhatunk friss és régi, fennálló és gyógyult fekélyről, de hogyan lehet »inaktív« fekélyről beszélni? Helyesen járunk el tehát, ha az aktivitás kifejezést csak a fekély betegségre alkalmazzuk. Felmerülhet a kérdés, van-e szükség e fogalom megtartására. Nézetünk szerint: igen — és nézetünket két érvvel támasztanak alá. a) Nem tudjuk mi az, ami a betegséget aktív szakába viszi bele. Ez az átmenet, mint ismeretes, órák alatt bekövetkezhetik és az aktív szak ugyanilyen gyorsasággal szűnhetik is, anélkül, hogy a betegség helyi jeleiben valamiféle döntő változás volna kimutatható. Hasonlót látunk pl. a keringési elégtelenség bekövetkeztében is. Miként újabban (Halmágyi, Burch—Ray stb.) ez utóbbiban, úgy a fekélybetegség aktívvá válásában is elsősorban neuroendokrin behatások szerepére gondolunk (Hetényi). Bizonyos, hogy ha tisztázni tudnók, mik ezek a behatások, ezzel közelebb jutnánk a fekélybetegség — és ezzel a vegetatív betegségek — keletkezésének megértéséhez. b) A másik érv gyakorlati: a fekélybetegség tünetei javarészt szubjektívek és az a beteg, aki már egyszer átélte a betegség aktivitásának korszakát, tisztában van azzal a lehetőséggel, hogy a tünetek bármikor visszatérhetnek és akkor újból pihenésre számíthat — ezzel visszaélhet és amikor valamilyen érdeke megkívánja, orvosánál a régi panaszokkal jelentkezik. Mi orvosok — és az itt jellemzett betegek — egyformán tisztában vagyunk azzal, hogy a fekélybetegség aktivitásának biztos megállapítása mai eszközeinkkel sokszor alig lehetséges. SZTK- orvosolvasóimnak nem kell sokat e kérdésről szólnom: ha a röntgenes friss fekélyt mutat, vagy a beteg vérzik, úgy a kérdés könnyen eldönthető, de mit tegyen az orvos, ha a röntgenes gyógyult fekély nyomát jelzi, vagy lelete negatív. Nagy jelentőségű volna tehát, ha olyan jelek vagy laboratóriumi vizsgálatok állnának rendelkezésünkre,, amelyek révén e kérdés teljes biztonsággal — tehát szubjektív megítélésünktől függetlenül — volna eldönthető. Milyen lehetőségeink vannak ma e téren? Melyek mai tudásunk alapján a fekélybetegség aktivitásának a kritériumai? 1. A »typusos« fekélyfájdalmak (reggel hiányzik, délelőtt megjelenik, ebéd előtt megszűnik, délután erős, estére megszűnik, vacsora után 2—3 órával ismét megjelenik; szódás oldat ivására vagy tápfelvételre szűnik). Persze ez »kitanulható«. 2. Vérzés friss fekély keletkezését követi és így: aktivitási jel. 3. A röntgenvizsgálat eredménye. A fekélybetegség aktivitására az eddig indirektnek nevezett röntgenjelek (tartós — lokalizált izomgörcs, fokozott peristaltika) utalnak. Kimutatható fekély mindig a betegség aktív szakában keletkezik ugyan, de — mint mondottuk — tovább áll fenn, az aktivitás megszűnte után is. Itt utalok Erdélyi nemrég megjelent cikkére, amely a röntgenológus szempontjából helyes beállítottsággal tárgyalja a kérdést. Persze a fekélybetegség diagnosisát nem kell okvetlenül kimutatható fekélyhez kötni. 4. Novoszel tanársegédem 1951 novemberében Pécsett tartott előadásában számolt be azon próbálkozásokról, amelyeket klinikámon két éven át folytattunk és amelyekben olyan jeleit kutattuk az aktivitásnak, amelyek a betegágy mellett vagy kórházi laboratórium segítségével aránylag könnyen volnának kimutathatók. A következő vizsgálatokat végeztük el minden, klinikánkon ápolt fekélybetegen a betegség aktív és inaktív szakában: 1. Frakcionált próbareggeli. 2. Phys. NaCl okoz-e fájdalmat? 3. n/10 HC1 okoz-e fájdalmat? 4. Neutralizációs próba. 5. A vérsavó cholesterinszintje. 6. Vörösvérsejtsüllyedés. 7. Intrakután próba aktív fekélybetegek vérsavójával. Az eredmény, sajnos, nemleges volt. Ha voltak is olyan eljárások (így pl. a 2. és 3. sz. próbák), amelyeknek a kimenetele nagy valószínűséggel aktivitás vagy inaktivitás mellett szól, kivételek mindig adódtak és így a felsorolt próbák eredményét csak egyéb jelekkel együtt, mint valószínűségi jeleket értékelhetjük. 5. Klinikámon Borbola, Bikich és Hetényi a gyomornyálkahártya histaminháztartásának tanulmányozása közben arra a meglepő tényre jutottak, hogy fekélybetegek gyomornedvének histamintartalma a betegség aktív szakában jelentősen megfogy, 200 liternyi érték alá süllyed és az inaktív szakba való átmenet után újból normalizálódik. E viselkedés egyöntetűsége annál figyelemreméltóbb, mert az aktivitás kritériumaként csak az 1. és 2. pontokban felsorolt adatok állottak rendelkezésre. Sajnos, a próba gyakorlati értékét erősen csökkenti a vizsgálat körülményes volta, amely megfelelő laboratórium támogatását igényli. 6. Ugyancsak klinikámon Novaszel, Füredin és Hetényi azt is kimutatták — Sandweisszel ellentétben —, hogy aktív szakban lévő fekélybetegek általában subnormális mennyiségű 17-ketasteroidot ürítenek vizeletükben. Az inaktív szakban az értékek emelkednek, ha legtöbbször nem is érik el a normális szintet. Az 5. pontban ismertetett eljárás érzékenyebbnek mutatkozott emennél, de a próba még így is jó tliászommal volna alkalmazható, ha kivitele nem volna még a histaminpróbánál is körülményesebb. Itt csak röviden utalok arra, hogy a 17-ketosteroid ürítést más vegetatív betegségek (köszvény, rheumatoid arthritis, asthma) aktív szakában is csökkentnek találták, így tehát a fekélybetegség aktivitási kritériumainak kutatását tovább kell folytatni. Klinikánk ismertetett eredményei támogatni látszanak azt a máshelyütt ismertetett felfogásunkat, hogy a fekélybetegség aktiválódásában neurogén, illetve neuroendokrin tényezők bírnak jelentőséggel. Minden orvosi ténykedés végcélja, a gyógyítás és így végezetül azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, mi haszonnal jár az aktivitás fogalmának kiemelése a gyógyítás szempontjából. Elsősorban azzal, hogy a fekélybetegség lokalisztikus felfogásával szemben még inkább előtérbe