Orvosi Hetilap, 1952. június (93. évfolyam, 22-26. szám)

1952-06-01 / 22. szám - Hetényi Géza: A fekélybetegség ú.n. aktivitásáról

ORVOSI HETILAP 1952. 22. Ez ma is a helyzet és hogy idáig jutott, az néze­tem szerint egy fogalomzavarnak tulajdonítható. Más ugyanis a fekélybetegség aktivitása — és más a fekély »aktivitása«. Az előbbi az általános betegség­nek szubjektív tünetekben és objektív jelekben való megnyilvánulása, míg az utóbbi a fekélybetegségnek — nem is obligát — helyi kifejezője. A fent említett példák mutatják, hogy a kettőnek egyáltalán nem kell együttjárnia. a) A fekély betegség aktív szaka nagyjában a fenti séma 2. és 3. szakába esik, de ezek egyikével sem azonosítható, így a 3. stádiumban rendesen azt látjuk, hogy a fekély keletkezése mindig az aktív szakbe esik ugyan, de a fekély gyógyulási folyamata jóval túlhaladja az aktív szak tartamát; b) a fekély aktivitásáról tulajdonképpen helyte­len beszélni. Szólhatunk friss és régi, fennálló és gyógyult fekélyről, de hogyan lehet »inaktív« fekély­ről beszélni? Helyesen járunk el tehát, ha az aktivitás kifeje­zést csak a fekély betegségre alkalmazzuk. Felmerülhet a kérdés, van-e szükség e fogalom megtartására. Nézetünk szerint: igen — és nézetünket két érv­vel támasztanak alá. a) Nem tudjuk mi az, ami a betegséget aktív szakába viszi bele. Ez az átmenet, mint ismeretes, órák alatt bekövetkezhetik és az aktív szak ugyan­ilyen gyorsasággal szűnhetik is, anélkül, hogy a be­tegség helyi jeleiben valamiféle döntő változás volna kimutatható. Hasonlót látunk pl. a keringési elégte­lenség bekövetkeztében is. Miként újabban (Halmá­­gyi, Burch—Ray stb.) ez utóbbiban, úgy a fekély­betegség aktívvá válásában is első­sorban neuro­­endokrin behatások szerepére gondolunk (Hetényi). Bizonyos, hogy ha tisztázni tudnók, mik ezek a be­hatások, ezzel közelebb jutnánk a fekélybetegség — és ezzel a vegetatív betegségek — keletkezésének megértéséhez. b) A másik érv gyakorlati: a fekélybetegség tünetei javarészt szubjektívek és az a beteg, aki már egyszer átélte a betegség aktivitásának korszakát, tisztában van azzal a lehetőséggel, hogy a tünetek bármikor visszatérhetnek és akkor újból pihenésre számíthat — ezzel visszaélhet és amikor valamilyen érdeke megkívánja, orvosánál a régi panaszokkal jelentkezik. Mi orvosok — és az itt jellemzett bete­gek — egyformán tisztában vagyunk azzal, hogy a fekélybetegség aktivitásának biztos megállapítása mai eszközeinkkel sokszor alig lehetséges. SZTK- orvosolvasóimnak nem kell sokat e kérdésről szól­nom: ha a röntgenes friss fekélyt mutat, vagy a be­teg vérzik, úgy a kérdés könnyen eldönthető, de mit tegyen az orvos, ha a röntgenes gyógyult fekély nyomát jelzi, vagy lelete negatív. Nagy jelentőségű volna tehát, ha olyan jelek vagy laboratóriumi vizs­gálatok állnának rendelkezésünkre,, amelyek révén e kérdés teljes biztonsággal — tehát szubjektív meg­ítélésünktől függetlenül — volna eldönthető. Milyen lehetőségeink vannak ma e téren? Melyek mai tudásunk alapján a fekélybetegség aktivitásának a kritériumai? 1. A »typusos« fekélyfájdalmak (reggel hiányzik, délelőtt megjelenik, ebéd előtt megszűnik, délután erős, estére megszűnik, vacsora után 2—3 órával ismét megjelenik; szódás oldat ivására vagy tápfel­vételre szűnik). Persze ez »kitanulható«. 2. Vérzés friss fekély keletkezését követi és így: aktivitási jel. 3. A röntgenvizsgálat eredménye. A fekélybeteg­­ség aktivitására az eddig indirektnek nevezett rönt­genjelek (tartós — lokalizált izomgörcs, fokozott peristaltika) utalnak. Kimutatható fekély mindig a betegség aktív szakában keletkezik ugyan, de — mint mondottuk — tovább áll fenn, az aktivitás megszűnte után is. Itt utalok Erdélyi nemrég megjelent cikkére, amely a röntgenológus szempontjából helyes beállí­tottsággal tárgyalja a kérdést. Persze a fekélybeteg­­ség diagnosisát nem kell okvetlenül kimutatható fekélyhez kötni. 4. Novoszel tanársegédem 1951­ novemberében Pécsett tartott előadásában számolt be azon próbál­kozásokról, amelyeket klinikámon két éven át foly­tattunk és amelyekben olyan jeleit kutattuk az akti­vitásnak, amelyek a betegágy mellett vagy kórházi laboratórium segítségével aránylag könnyen volná­nak kimutathatók. A következő vizsgálatokat végez­tük el minden, klinikánkon ápolt fekélybetegen a betegség aktív és inaktív szakában: 1. Frakcionált próbareggeli. 2. Phys. NaCl okoz-e fájdalmat? 3. n/10 HC1 okoz-e fájdalmat? 4. Neutralizációs próba. 5. A vérsavó cholesterinszintje. 6. Vörösvérsejtsüllyedés. 7. Intrakután próba aktív fekélybetegek vér­­savójával. Az eredmény, sajnos, nemleges volt. Ha voltak is olyan eljárások (így pl. a 2. és 3. sz. próbák), amelyeknek a kimenetele nagy valószínűséggel akti­vitás vagy inaktivitás mellett szól, kivételek mindig adódtak és így a felsorolt próbák eredményét csak egyéb jelekkel együtt, mint valószínűségi jeleket értékelhetjük. 5. Klinikámon Borbola, Bikich és Hetényi a gyo­mornyálkahártya histaminháztartásának tanulmányo­zása közben arra a meglepő tényre jutottak, hogy fekélybetegek gyomornedvének histamintartalma a betegség aktív szakában jelentősen megfogy, 20­0 liternyi érték alá süllyed és az inaktív szakba való átmenet után újból normalizálódik. E viselkedés egyöntetűsége annál figyelemreméltóbb, mert az aktivitás kritériumaként csak az 1. és 2. pontokban felsorolt adatok állottak rendelkezésre. Sajnos, a próba gyakorlati értékét erősen csök­kenti a vizsgálat körülményes volta, amely meg­felelő laboratórium támogatását igényli. 6. Ugyancsak klinikámon Novaszel, Füredin és Hetényi azt is kimutatták — Sandweisszel ellentét­ben —, hogy aktív szakban lévő fekélybetegek álta­lában subnormális mennyiségű 17-ketasteroidot ürí­tenek vizeletükben. Az inaktív szakban az értékek emelkednek, ha legtöbbször nem is érik el a normális szintet. Az 5. pontban ismertetett eljárás érzékenyebb­nek mutatkozott emennél, de a próba még így is jó tliászommal volna alkalmazható, ha kivitele nem volna még a histaminpróbánál is körülményesebb. Itt csak röviden utalok arra, hogy a 17-keto­­steroid ürítést más vegetatív betegségek (köszvény, rheumatoid arthritis, asthma) aktív szakában is csökkentnek találták, így tehát a fekélybetegség aktivitási kritériumai­nak kutatását tovább kell folytatni. Klinikánk ismer­tetett eredményei támogatni látszanak azt a más­­helyütt ismertetett felfogásunkat, hogy a fekélybeteg­ség aktiválódásában neurogén, illetve neuroendokrin tényezők bírnak jelentőséggel. Minden orvosi ténykedés végcélja, a gyógyítás és így végezetül azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, mi haszonnal jár az aktivitás fogalmának kiemelése a gyógyítás szempontjából. Elsősorban azzal, hogy a fekélybetegség loka­­lisztikus felfogásával szemben még inkább előtérbe

Next