Orvosi Hetilap, 1955. június (96. évfolyam, 23-26. szám)

1955-06-05 / 23. szám - TOVÁBBKÉPZÉS - Budavári Róbert: Új vércsoportok

ORVOSI HETILAP 1955. 23. függetlenül is előbb-utóbb elvezetett volna pl. az Rh-faktor felfedezéséhez. A vércsoportokkal fog­lalkozó kutatók — többek között Dienst, Otten­­berg, Darrow és nem utolsósorban a magyar Lé­­nárt­­—­ már régebben hangoztatták azt az elkép­zelésüket, hogy a terhesség alatt az anya vérében a magzati vörösvérsej­tek csoporttulajdonságaival szemben immun-antitestek képződhetnek, amelyek a magzati vörösvérsej­tek hemolizisét idézhetik elő. Levine és Stetson 1939-ben leírtak egy esetet, amikor az anya 8 hónapos halott magzatot szült és a szülés után a férj csoportazonos (0) vérével tör­tént transzfúzió az anyánál súlyos lázas reakciót idézett elő. Az eset kivizsgálásakor az anya savó­jában olyan antitestet találtak, amely a férj vörös­vérsej­tjein kívül 104­0 csoportú donor véréből 80-at agglutinált. A szerzők ennek alapján a be­következett transzfúziós reakciót úgy magyaráz­ták, hogy az anya a magzati vörösvérsej­tek isme­retlen antigénje iránt — amelyet a magzat az ap­jától örökölt — a terhesség alatt immunizálódott, vagyis a férj vörösvérsej­tjeit agglutináló anti­testet képzett. A kimutatott antitest később a Landsteinerék által felfedezett anti-R/­ 0-al azonos­nak bizonyult. Az RZi-incompatibilitás felfedezése egyszerre világosságot vetett sok, eddig megmagyarázhatat­lannak vélt transzfúziós reakcióra, szövődményre. De rövid idő alatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy az összes ilyen incompatibilitásért, szövődményért nem tehető egyedül az Rh-faktor felelőssé. Kuta­tás indult meg tehát újabb vércsoporttulajdonsá­gok felfedezésére. Ezen kutatómunka rendszere, nagy vonalakban, a következőképpen alakult. Transzfúziós reakciók vagy szövődmények eseté­ben, különösen akkor, ha ez a reakció egy többször transzfúziót kapott, vagy terhességen átesett egyénnél lépett fel, a transzfundált személy vér­savóját nagyobbszámú vérmintával hozzák össze. Ilyenkor 0 csoportú vérmintákat kell használni, hogy az ABO-rendszer szerinti agglutináció ne okozzon zavart (vagy a vizsgálandóéval azonos csoportú vért). A savó ezekből egyeseket aggluti­nálni fog, másokat nem. A vizsgált vérmintákból az agglutinált vérminták százalékát kiszámítva következtetni lehet arra, hogy az agglutinációt a vörösvérsej­tek ismert , vagy eddig még nem is­mert vércsoporttulajdonsága (antigénje) adja-e. Ha pl. egy erythroblastosis foetalisban szenvedő gyer­meket szült nőtől származó vérsavó a csoportazo­­nos vagy 0-ás vérek 85%-át agglutinálja, a vér­savóban anti-R710 (anti-D) ellenanyag van; ha vi­szont a vizsgált savó a vérminták 8—9%-át agglu­tinálja, ez új vércsoportantigén jelenlétét jelzi, mert az ABO és Rh.-rendszer antigénjei között ilyen százalékos előfordulási gyakoriságú vér­­csoporttulajdonság nem ismeretes (pl. A = 42%, C = 70%-ban stb. fordul elő a vizsgált vérminták között). Az új vércsoportantigéneket felfedező, identi­fikáló antitesteket — illetve az ezeket tartalmazó vérsavakat —, továbbá magukat az új vércsoport­tulajdonságokat, vagy az antitest képződését sti­muláló donor nevével (kezdőbetűjével), vagy annak az egyénnek nevével jelölik, akinek vérsavójában az új antitestet (agglutinint) megtalálták, így a fentebb említett antitestet, amely a vele össze­hozott vérminták 8—9%-át agglutinálta, Coombs, Mourant és Race 1946-ban fedezték fel egy súlyos icterus haemolyticus neonatorummal született gyermek anyja­­— Kellacherné — vérsavójában. Az antitest innen az »anti-Kell« elnevezést kapta. Az anti-Kell antitest a savóval összehozott vérminták­ból pontosan 8,94%-ot agglutinált, 91,06%-ot nem. Ebből következett, hogy a vérminták 8,94%-a egy eddig nem ismert antigént tartalmaz, a KeZZ-anti­­gént (röviden: K). Az agglutinációban jelentkező szerológiai viselkedés szerint a vérmintákat »K- pozitív« (K+) és »K-negatív« (K—) jelöléssel kü­lönböztették meg (hasonlóan az RZi-pozitív, Rh­­negatív jelöléshez). Mindeddig azonban csupán egyetlen antigén, a KeZZ-antigén (K) volt ismeretes. A vércsoport­kutatás tapasztalatai viszont azt mutatták, hogy a vércsoporttulajdonságok általában rendszereket alkotnak (pl. az ABO, MN, Rh, P rendszer). Mind­ezen rendszerek legalább két, de néha több anti­­génből állanak. Feltételezhető volt, hogy a K tu­lajdonság antigénpárja (allelomorph­ja) az az anti­gén, amely az anti-KetZ antitesttel agglutinációt nem adó vörösvérsej­tek »­K-negatív« tulajdonságát reprezentálja. (Analógiája annak, amint az RZi-(D)­­negatív vörösvérsej­tek a D antigén allelomorphiát, a d antigént hordozzák.) Ezt a »hipotetikus« anti­gént Zc-val jelölték. A kutatást tehát olyan antitest irányában folytatták, amely a K— tulajdonságú vörösvérsejteket agglutinálni képes. 1947-ben Le­vine és társai ezt az antitestet meg is találták egy Cellano nevű nő vérében. Ez az »anti-Cellano« antitest kivétel nélkül valamennyi K— tulajdon­ságú vérmintát agglutinálta. Az új antitestet anti- Zc-nak jelölték, tekintettel arra, hogy a feltételezett k antigént tartalmazó vérekkel pozitívan reagált. A K és 7c antigén együttesen most már rendszert alkotott, a Kell-vércsoportrendszert. Egy vércsoportrendszeren belül az antigének típusokat alkotnak. Amikor Landsteiner és Levine az anti-ZVI és anti-IV savakat nyerték, megállapí­tották, hogy a két savóval vizsgált vérek 50%-a mindkét antitesttel pozitív agglutinációt ad, tehát ezek vörösvérsejtjei mindkét antigént — M és N — tartalmazzák. A vérek 30%-a csak az anti-M, 20%-a csak az anti-N savóval adott agglutinációt, ezek tehát csak az M, illetve csak az N antigént tartalmazták. Eszerint az MN rendszernek 3 típus N­ját: M, MN és N lehetett elkülöníteni. További vizsgálatok azt mutatták, hogy az anti-M savó az M típusú vérmintákkal erősebb agglutinációt ad, mint az MN típusúakkal (ugyanezt tapasztalták az anti-IV savó viselkedésénél is). Ennek a jelenség­nek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy az M típusú vérek homozygoták, vagyis ezek vörösvér­­sejtjeiben »kétszer annyi« M antigén (MM) van, mint a heterozygota MN vérek vörösvérsej­tjeiben (a homozygota N vörösvérsej­tek genotípusa M­).

Next