Orvosi Hetilap, 1961. június (102. évfolyam, 23-26. szám)

1961-06-04 / 23. szám - Böszörményi Miklós: A tuberculosis corticosteroid-therapiájáról

nek 3. szakasza, melyben a helyes indikációk — azok a kórformák, amelyekben eredmény várható — nagyjából tisztázódtak és a legtöbb szerző a cst.-kezelést csak ezekben az esetekben alkalmazza. A helyes indikációk megállapításában magyar szerzők is közreműködtek (1, 13, 36, 48, 49, 59, 77). A probléma nehézsége kézenfekvő. Mint már emlí­tettük, 1952 óta a mai napig igen szigorú­­alapelv­nek tekintették, hogy tuberkulózisban cst.-készít­­ményeket csak gátlószerekkel együtt szabad adni. A gátlószeres kezelés eredményessége azonban friss tuberkulózisban rendkívül nagy. Vidal és mtsai (78) szerint előzetes gyógyszeres kezelés nélkül keze­lésbe vett tüdőtbc-s betegek 94%-a gyógyítható meg antituberkulotikumokkal. Barát és Bárász (4) ugyancsak friss betegeken streptomycin + INH + PAS-kezeléssel 80%-ban értek el kavernazáró­­dást. Ezeket az adatokat figyelembe véve érthető, hogy nagyon nehéz annak az elbírálása, hogy a gátlószerekkel együtt alkalmazott cst.-kezelés jobb gyógyeredményeket biztosít-e, mint a gátlószeres kezelés egymagában, így — annak ellenére, hogy számos szerző mutatta ki, hogy a cst.-kezelés adju­­váns alkalmazása mellett az infiltratív jellegű fo­lyamatok gyorsabban és teljesebben gyógyulnak meg, mint anélkül — a hormon­kezelés kedvező hatását mégis elsősorban azokban a kórképekben lehet bizonyítani, amelyekben az antituberkuloti­­kumok egymagukban kevésbé eredményesek. E kórképek közül kiemelkedik a pleuritis ex­sudativa. Jól ismert dolog, hogy a pleuritis gátló­szeres kezelése — bár nagy jelentőségű olyan érte­lemben, hogy a későbbi tüdőtuberkulózis megjele­nésének gyakoriságát lényegesen csökkenti — ma­gának a mellhártyagyulladásnak lefolyását nem enyhíti, nem rövidíti meg és következményeit (összenövés) sem hárítja el. Ezért igen szerencsés körülménynek kell minő­síteni, hogy a cst.-therapia tuberkulózisban való alkalmazására vonatkozó első kiterjedtebb vizsgá­latok éppen pleuritis exsudativás betegeken tör­téntek (31, 53, 62, 72). Ismeretes, hogy ezek a vizs­gálatok azzal a kétségbevonhatatlan eredménnyel jártak, hogy a cst.-kezelés, ha elég korán, a pleu­ritis első napjaiban megkezdődik, az izzadmány felszívódását lényegesen meggyorsítja, rendszerint 24 órán belül láztalansághoz vezet, a pleurapunc­­tiókat feleslegessé teszi és a mellhártyagyulladást követő összenövésképződést is nagyrészt kiküszö­böli. Ezt a magyar szerzők tapasztalatai is igazol­ják (1, 36). A pleuritisben elért sikerek analógiá­jára kísérelték meg a cst.-k alkalmazását olyan tbc-s kórképekben, amelyek lefolyásában a gyulla­dás lényeges szerepet játszik (meningitis, perito­nitis, pericarditis tbc, tbc miliaris, pneumonia ca­seosa, tüdőtbc infiltrativ formái, primaer tbc, bron­chitis tbc stb.). Kétségtelen, hogy a felsorolt — ál­talában gátlószerekre jól reagáló — kórképekben nehéz eldönteni, hogy a kedvező eredményből mi írható a hormon-therápia javára. Kontrollcsoport csak elenyészően csekély számú közleményben sze­repel (84). Mindezek ellenére, a számtalan pozitív adat alapján, különösen a súlyosabb nyálkahártya­gyulladásokban, vagy az exsudativ tbc súlyosabb formáiban a cst.-kezeléssel elérhető igen gyors ja­vulást figyelembe véve, nehéz kételkedni abban, hogy a cst.-kezelés erélyes gyulladáscsökkentő hatásánál fogva az említett friss gümős kórformák­ban valóban elősegíti a folyamat gyógyulását. A fentiek alapján tehát ma indikáltnak tart­juk a cst.-kezelést a tbc összes felsorolt, akut, gyul­ladásos formáiban. Figyelembe véve az elmondot­takat, a cst.-therapia indikációinak ezen I. csoport­ját úgy lehet szűkíteni, hogy ezen belül annál indo­koltabb a cst.-kezelés, minél súlyosabb kórformá­ról van szó, minél fontosabb tehát a gyulladás gyors befolyásolása (pneumonia caseosa, meningi­tis tbc, tbc miliaris stb.) és abszolút indikált azok­ban a kórképekben, amelyekben a tapasztalat sze­rint a gátlószeres kezelés önmagában egyáltalán nem képes a gümős gyulladást megszüntetni (pleu­ritis exsudativa). A substitutiós cst.-therapia indikációi A cst.-kezelés indikációnak II. csoportja az előbb tárgyaltnál sokkal vitatottabb. Számos szer­ző, így Besta és Valenti (10), hazánkban Levendel és mtsai (51, 52) írták le, hogy a tbc-s betegek egy részén functionális és részleges mellékvese­­kéreg-elégtelenség állapítható meg. E betegeken a mellékvesekéreg-elégtelenség klinikai tünetei mel­lett (fáradtság, gyengeség, hypotonia) a hypo­­surrenalizmus laboratóriumi jelei is kimutathatók (vizeletben csökkent 17-ketasteroid ürítés, negatív Thorn-próba). Besta és Valenti szerint e betegek mellékveséjének zóna glomerulosára ép, csupán a glykocorticoidok elválasztása csökkent. Logikus te­hát a cst.-kezelés megkísérlése. Saját tapasztala­taink szerint 6—8 hetes kezeléssel az esetek egy részében sikerül tüneti eredményt elérni. Ez azon­ban távolról sem következik be minden esetben és gyakran csak rövid ideig marad stabilis. Gernez- Rieux és mtsai (33), Pannier és mtsai (65), valamint Roujeau (70) szerint a klinikai eredményesség nincs arányban a laboratóriumi leletek változásá­val. Campbell (21) kétségbe vonja, hogy a tuberku­lózis valóban olyan gyakran mellékvesekéreg-elég­­telenséget okozna. Figyelembe véve, hogy az utóbbi időben a hasonló típusú betegek roborálására Du­­rabolin alkalmasabbnak mutatkozik, kérdéses, hogy a cst.-kezelés ezen indikációs csoportját nem kel­­lenne-e revízió alá venni. A cst.-therápia indikációja chronikus tüdőtuberkulózisban A cst.-kezelés indikációinak III. csoportját a chronikus tüdőtuberkulózis különböző formái ad­ják. A cst.-therapia hatásmódját tekintve, a tbc ezen formáiban volt eleve a legkevésbé valószínű, hogy siker reményével lehetne alkalmazni. Ennek ellenére a cst.-therapia indikációi kiterjesztésének esztendőiben számos esetben kísérelték meg, az eredmény azonban az előzetes feltételezést igazolta.

Next