Orvosi Hetilap, 1961. június (102. évfolyam, 23-26. szám)
1961-06-04 / 23. szám - Böszörményi Miklós: A tuberculosis corticosteroid-therapiájáról
nek 3. szakasza, melyben a helyes indikációk — azok a kórformák, amelyekben eredmény várható — nagyjából tisztázódtak és a legtöbb szerző a cst.-kezelést csak ezekben az esetekben alkalmazza. A helyes indikációk megállapításában magyar szerzők is közreműködtek (1, 13, 36, 48, 49, 59, 77). A probléma nehézsége kézenfekvő. Mint már említettük, 1952 óta a mai napig igen szigorúalapelvnek tekintették, hogy tuberkulózisban cst.-készítményeket csak gátlószerekkel együtt szabad adni. A gátlószeres kezelés eredményessége azonban friss tuberkulózisban rendkívül nagy. Vidal és mtsai (78) szerint előzetes gyógyszeres kezelés nélkül kezelésbe vett tüdőtbc-s betegek 94%-a gyógyítható meg antituberkulotikumokkal. Barát és Bárász (4) ugyancsak friss betegeken streptomycin + INH + PAS-kezeléssel 80%-ban értek el kavernazáródást. Ezeket az adatokat figyelembe véve érthető, hogy nagyon nehéz annak az elbírálása, hogy a gátlószerekkel együtt alkalmazott cst.-kezelés jobb gyógyeredményeket biztosít-e, mint a gátlószeres kezelés egymagában, így — annak ellenére, hogy számos szerző mutatta ki, hogy a cst.-kezelés adjuváns alkalmazása mellett az infiltratív jellegű folyamatok gyorsabban és teljesebben gyógyulnak meg, mint anélkül — a hormonkezelés kedvező hatását mégis elsősorban azokban a kórképekben lehet bizonyítani, amelyekben az antituberkulotikumok egymagukban kevésbé eredményesek. E kórképek közül kiemelkedik a pleuritis exsudativa. Jól ismert dolog, hogy a pleuritis gátlószeres kezelése — bár nagy jelentőségű olyan értelemben, hogy a későbbi tüdőtuberkulózis megjelenésének gyakoriságát lényegesen csökkenti — magának a mellhártyagyulladásnak lefolyását nem enyhíti, nem rövidíti meg és következményeit (összenövés) sem hárítja el. Ezért igen szerencsés körülménynek kell minősíteni, hogy a cst.-therapia tuberkulózisban való alkalmazására vonatkozó első kiterjedtebb vizsgálatok éppen pleuritis exsudativás betegeken történtek (31, 53, 62, 72). Ismeretes, hogy ezek a vizsgálatok azzal a kétségbevonhatatlan eredménnyel jártak, hogy a cst.-kezelés, ha elég korán, a pleuritis első napjaiban megkezdődik, az izzadmány felszívódását lényegesen meggyorsítja, rendszerint 24 órán belül láztalansághoz vezet, a pleurapunctiókat feleslegessé teszi és a mellhártyagyulladást követő összenövésképződést is nagyrészt kiküszöböli. Ezt a magyar szerzők tapasztalatai is igazolják (1, 36). A pleuritisben elért sikerek analógiájára kísérelték meg a cst.-k alkalmazását olyan tbc-s kórképekben, amelyek lefolyásában a gyulladás lényeges szerepet játszik (meningitis, peritonitis, pericarditis tbc, tbc miliaris, pneumonia caseosa, tüdőtbc infiltrativ formái, primaer tbc, bronchitis tbc stb.). Kétségtelen, hogy a felsorolt — általában gátlószerekre jól reagáló — kórképekben nehéz eldönteni, hogy a kedvező eredményből mi írható a hormon-therápia javára. Kontrollcsoport csak elenyészően csekély számú közleményben szerepel (84). Mindezek ellenére, a számtalan pozitív adat alapján, különösen a súlyosabb nyálkahártyagyulladásokban, vagy az exsudativ tbc súlyosabb formáiban a cst.-kezeléssel elérhető igen gyors javulást figyelembe véve, nehéz kételkedni abban, hogy a cst.-kezelés erélyes gyulladáscsökkentő hatásánál fogva az említett friss gümős kórformákban valóban elősegíti a folyamat gyógyulását. A fentiek alapján tehát ma indikáltnak tartjuk a cst.-kezelést a tbc összes felsorolt, akut, gyulladásos formáiban. Figyelembe véve az elmondottakat, a cst.-therapia indikációinak ezen I. csoportját úgy lehet szűkíteni, hogy ezen belül annál indokoltabb a cst.-kezelés, minél súlyosabb kórformáról van szó, minél fontosabb tehát a gyulladás gyors befolyásolása (pneumonia caseosa, meningitis tbc, tbc miliaris stb.) és abszolút indikált azokban a kórképekben, amelyekben a tapasztalat szerint a gátlószeres kezelés önmagában egyáltalán nem képes a gümős gyulladást megszüntetni (pleuritis exsudativa). A substitutiós cst.-therapia indikációi A cst.-kezelés indikációnak II. csoportja az előbb tárgyaltnál sokkal vitatottabb. Számos szerző, így Besta és Valenti (10), hazánkban Levendel és mtsai (51, 52) írták le, hogy a tbc-s betegek egy részén functionális és részleges mellékvesekéreg-elégtelenség állapítható meg. E betegeken a mellékvesekéreg-elégtelenség klinikai tünetei mellett (fáradtság, gyengeség, hypotonia) a hyposurrenalizmus laboratóriumi jelei is kimutathatók (vizeletben csökkent 17-ketasteroid ürítés, negatív Thorn-próba). Besta és Valenti szerint e betegek mellékveséjének zóna glomerulosára ép, csupán a glykocorticoidok elválasztása csökkent. Logikus tehát a cst.-kezelés megkísérlése. Saját tapasztalataink szerint 6—8 hetes kezeléssel az esetek egy részében sikerül tüneti eredményt elérni. Ez azonban távolról sem következik be minden esetben és gyakran csak rövid ideig marad stabilis. Gernez- Rieux és mtsai (33), Pannier és mtsai (65), valamint Roujeau (70) szerint a klinikai eredményesség nincs arányban a laboratóriumi leletek változásával. Campbell (21) kétségbe vonja, hogy a tuberkulózis valóban olyan gyakran mellékvesekéreg-elégtelenséget okozna. Figyelembe véve, hogy az utóbbi időben a hasonló típusú betegek roborálására Durabolin alkalmasabbnak mutatkozik, kérdéses, hogy a cst.-kezelés ezen indikációs csoportját nem kellenne-e revízió alá venni. A cst.-therápia indikációja chronikus tüdőtuberkulózisban A cst.-kezelés indikációinak III. csoportját a chronikus tüdőtuberkulózis különböző formái adják. A cst.-therapia hatásmódját tekintve, a tbc ezen formáiban volt eleve a legkevésbé valószínű, hogy siker reményével lehetne alkalmazni. Ennek ellenére a cst.-therapia indikációi kiterjesztésének esztendőiben számos esetben kísérelték meg, az eredmény azonban az előzetes feltételezést igazolta.