Orvosi Hetilap, 1961. december (102. évfolyam, 49-52. szám)
1961-12-03 / 49. szám - Földes Pál: Az immunitás mechanizmusának klon-elmélete
csillós baktérium-féleséggel egyidejűleg immunizált patkány plazmasejtjeit mikrocseppekben vizsgálva azt találták, hogy egy-egy izolált plazmasejt csak az egyik baktérium-féleség csillómozgását tudta megszüntetni, tehát csak egyféle immunválasz hordozója volt (Nossal kísérlete). Nem lenne azonban teljes ez az összefoglalás, ha nem utalna legalább vázlatosan a klinikai orvostudomány egy rohamos fejlődésben levő szakára, az ún. autoaggressziós állapotokra. Ez utóbbi terület ma már egészen külön fejezete az orvostudománynak, amelynek a klán-elmélet szerint való taglalása messze túllépné ennek a referátumnak a kereteit. Az autoagressziós állapotok abban lelik magyarázatukat, hogy a szervezet saját anyagai vagy sejtjei és az ellenanyagtermelő sejtek által szintetizált antitestek reakcióba lépnek egymással, a szervezet nem tud többé különbséget tenni saját és nem saját között. Ez utóbbi állapot eddig elfogadott értelmezése szerint a testazonos sejtek (ws-ek, fvsek, vérlemezkék stb.) különböző modifikáló tényezők (gyógyszerek, vegyszerek, baktériumtoxinok, vírusok stb.) hatására válnak testidegenekké (autoantigénekké). A modifikáló tényezőt konkrétul az ún. sedormid purpura esetében sikerült kimutatni: a beteg vérsavója sedormid (allyl-isopropyl acetyl-urea) jelenlétében a normál vérlemezkék agglutinálóját, ill. lízisét idézi elő. Az autoaggressziós betegségek egy másik csoportjánál a test saját anyagai a maguk változatlan, tehát modifikálatlan mivoltában képesek arra, hogy az autoimmunizációs folyamatban mint antigének szerepeljenek. Példa erre az ún. immunthyreodízis, vagy Hashimoto f. betegség. (A pajzsmirigy kivonatanyagának, a thyreoglobulinnak autoantigén voltát állatkísérletekben is kimutatták) (20). Számos autoagressziós állapotnak tartott betegség (kollagenezisok stb.) patomechanizmusa még tisztázatlan. A klon-elmélet ebben a vonatkozásban is a mutáció jelentőségét hangsúlyozza (4). Eszerint az autoimmunizáció kétféleképpen is jöhetne létre. Vagy úgy, hogy a testazonos sejtek közt olyan mutációk lépnek fel, amelyek következtében azok megváltoztatják antigén szerkezetüket és testidegenekké válnak, vagy pedig úgy, hogy az immunológiailag kompetens sejtcsoportok ugyancsak mutáció következtében „tiltott klónokká" alakulnak át és a szervezet saját sejtjeinek megfelelő ellenanyagokat szintetizálna. Mindkét elképzelés az érett szervezet sejtjeinek az extrauterin életszakban bekövetkező (szomatikus) mutációját tételezi fel. Befejezésül mutassunk még rá a klon-elmélet egyik legfőbb gondolati előnyére, amelyet az elme-). ábra. Az immunitás klon-elmélete, Burnet nyomán, vázlatosan. Az ellenanyagtermő sejtek mesenchymális ősei az embryonális fejlődés folyamán nagyfokú mutabilitás állapotában vannak. Az ábra ,,a” sora azt tünteti fel, hogy miként származik egy közös mesenchymális ősi sejttől e nagyfokú mutabilitás következtében tíz különböző sejtváltozat ,vagyis klón. Minden egyes mutáns más és más gamma-globulin szintézis hordozója. Ezek közül egyik-másik sejtcsoport (klon) ellenanyag szintetizáló képessége testazonos antigéneknek felel meg (b) és így az embryonális élet folyamán eliminálódik (c). Megmaradnak a testidegen antigéneknek megfelelő klónok (d). Ezek a megfelelő testidegen antigén behatolására proliferációval válaszolnak (e) 2. ábra. Az immunitás mechanizmusának kétféle elmélete, Burnet nyomán, vázlatosan. A klasszikusinstruktív hipotézis (a) szerint az antigén behatol az ellenanyagtermelő sejtbe és saját képére formálja a keletkező ellenanyagot. A szelekciós klon-elmélet (b) szerint az antigén szerepe másodlagos: proliferációra bírja azt a sejtcsoportot (kiont), amely már eleve az antigénnel analóg szerkezetű immunglobulint szintetizál