Orvosi Hetilap, 1962. március (103. évfolyam, 9-12. szám)

1962-03-04 / 9. szám - Selye János - Bajusz Eörs: A szervezet nem-fajlagos rezisztenciájának néhány alapvető kérdéséről

ORVOSI HETILAP jönnek létre. A koordinációt itt megint neurális és (vagy) humorális integrációs mechanizmus bizto­sítja. Az ún. „első-közvetítő” felderítésére irányuló sok száz kísérlet eredménytelensége, mindinkább arra enged következtetni, hogy egy kizárólagos spe­cifikus első­ mediátor valójában nem is létezik, ha­nem az alarm-szignálok minősége, a körülményektől függően, számtalanul variálódik: a vér és sejtned­vek kémiai összetételének bármilyen megváltozása, vagy a toxikus sejttermékeknek a keringésbe ju­tása éppúgy alkalmas a védelmi reakciók gépezetét mozgásba hozni, mint az idegi impulzusok. Végső elemzésben tehát a szervezet ellenállóké­pességét (azaz a betegségre való hajlamot) egyrészt az általános károsodás manifesztációi, másrészt a hormonális és neurális védelmi rendszer terminális effektorai határozzák meg és kormányozzák. Érdekes, hogy egy bizonyos és meghatározott stressor hatásának kitett szervezet rezisztenciája nemcsak ezzel az ágenssel,­­ de bármely más ká­rosító tényezővel szemben is sajátságosan megválto­zik. Ennek a megfigyelésnek az alapján az ellen­álló képesség két típusát különböztetjük meg: 1. a specifikus rezisztenciát és 2. a nem-specifikus vagy keresztrezisztenciát („crossed resistance”). A spe­cifikus rezisztencia a szervezet megnövekedett faj­lagos toleranciája egy meghatározott ágenssel szem­ben, annak ismétlődő behatása esetén. A kereszt­rezisztencia az általánosan fokozott ellenállóképes­ség, mely a beható (adaptáló) tényezőtől függetle­nül, elsődleges tulajdonságaiban különböző stresso­­rokkal szemben is, hatást fejt ki. Az idő változását az abscissa, a rezisztencia fo­kát az ordinata képviseli. Megfigyelhető, hogy a specifikus ellenállóképesség csökken az alarm-reak­ció shock-szakaszában, majd fokozatosan emelkedik az ellen-shock (counter shock) periódusa alatt, maximális értékét az „ellenállás szakaszában” (stage of resistance) éri el. Majd a normális érték (horizontális vonal) alá esik a „kimerülés szakaszá­ban” (stage of exhaustion), s végül a halál követke­zik (+) az ellenállóképesség kimerülése következ­ményeként. Ez a törvény azonban csak ugyanazon stressot nem túlságosan erőteljes, ismételt behatása esetén érvényes. A keresztrezisztencia, — vagyis a szervezet ellenállóképessége az adaptáló stressor különböző ingereivel szemben, — mindig alacso­nyabb értékű marad, mint a specifikus reziszten­cia, gyakran már az „ellenállás szakaszában” ki­merül, s így védelmet tovább nem nyújt (8). A specifikus és a nem-fajlagos, vagy keresztre­zisztencia alakulásában és kölcsönös viszonyában először is a következő két alaptörvény volt megálla­pítható : 1. Az előkezelés (vagy korábbi stress-élmények) időpontjától, tartamától és intenzitásától függően, az ellenállóképesség mindkét típusa fokozható, vagy csökkenthető. 2. A specifikus és keresztrezisztencia értéke egymástól függetlenül változhatik, pl. általában ugyanazon stressor ismételt, de nem túlságosan erő­teljes behatása esetén,­­ mint az 1. számú ábrán látjuk — a specifikus ellenállóképesség emelkedést, a nem specifikus rezisztencia pedig határozott csök­kenést mutat. De ha egy intenzíven károsító ágens egyfolytában huzamosan hat a szervezetre, az ellen­állóképesség mindkét típusa fokozatosan csök­kenő tendenciát mutat (8). Ezek és hasonló kísérlet­sorozatok adatai vezettek annak a gyakorlati szem­pontból fontos tételnek a megfogalmazásához, hogy az egyén maradéktalan adaptációja egy ingerhez csak tartalék energiáinak elhasználódása árán ér­hető el, s ez mindig a szervezet nem-specifikus adaptációs készségének rovására történik (9). A nem-fajlagos rezisztencia szerepe a betegsé­gek megelőzésében. Meghaladná dolgozatunk kereteit, ha a nem-speci­fikus rezisztencia koncepciójának kialakulását orvos­­történelmi szempontból fejtegetnénk. Korábbi munká­inkban (8, 10—13) bőven találhat az érdeklődő idevo­natkozó tanulságos adatokat, s néhány példa itt bizo­nyára elég lesz annak megvilágítására, hogy a reakti­vitás tüneteit a klasszikus ókor óta igyekszik az orvosi gondolkozás megérteni. Már Hellas kék ege alatt felismerték orvoselődeink a környezet, a­mil­en módosító hatását az egyéni teher­bíróképesség alakulására. Nemzedékről nemzedékre gyarapodtak az olyan tapasztalatok, hogy a kórformák egész sora megelőzhető, vagy többé-kevésbé kedvezően befolyásolható, egymással látszólag összefüggéstelen oly módszerek alkalmazásával, amilyen az érvágás, a láz és fürdő-therápiák, az éheztetés különböző fokoza­tai, elektroshock, vagy idegen anyagoknak, tejnek, vér­nek és kolloidális fémeknek szervezetbe juttatása pá­ren­terálisan stb. Csakhamar a tapasztalati megfigyelé­sek értelmezésével is próbálkoztak s ezzel új fogal­mak, új elnevezések kerültek az irodalomba,­­ pl. „protoplasma aktiválás”, „nem-specifikus therápia”, „Leistungssteigerung“’ (teljesítményfokozás), „tachy­phylaxis”, „skeptophylaxis”, „biophylaxis”, „tropho­­phylaxis” —, amelyek voltaképp ugyanazon jelenség­ különböző elnevezései. De az ilyen empirikus gyógy­el­járások népszerűvé válásával, az ellentétes megfigyelések száma is egyre szaporodott. A tapasztalati adatok arra mutattak, hogy az éremnek itt is két oldala van. Tudták, hogy vannak tényezők, vagy állapotok, melyek a szervezet toleran­ciáját a potenciálisan kórokozó faktorokkal szemben csökkentik, az egyén „kimerülését”, „alkati legyengü­­lését’­, „betegségi hajlamát” okozzák — de más és más körülmények között esetleg emelhetik az ál­talános rezisztenciát. Az antik orvosi világban jól is­mert „morbus a frigore” (betegség-provokálás hideg ha­tással), a „táplálkozási expositio”, s ezzel kapcsolato­san a „szegények betegségei”, a noma, typhus és tuber­culosis, klasszikus példái ennek. E rövid történeti áttekintés annak szemléltetésére szolgál, hogy a szervezet reaktivitásának, s ezen belül a nem-fajlagos rezisztenciának tana, — mint az emberi tudásnak általában minden részlete, — nem egyenes vo­nalban emelkedik a miszticizmus ködéből az igazság felé. A fejlődés mindenütt hullámvonalban halad: el­méleti viták korszakai változnak a tapasztalati előretö­rés évtizedeivel, aszerint, hogy mennyit lendít a fejlődé­sen egy-egy alapvető felismerés és annak értelmezése. Napjainkban nem a felderített tények, a pozitív tudás fogyatékossága irányítja az orvostudományt összefog­laló elméletek felé, hanem az integráló princípiumot ke­ressük abban az adathalmazban, melyet a részletfolyam

Next