Orvosi Hetilap, 1962. március (103. évfolyam, 9-12. szám)
1962-03-04 / 9. szám - Selye János - Bajusz Eörs: A szervezet nem-fajlagos rezisztenciájának néhány alapvető kérdéséről
ORVOSI HETILAP jönnek létre. A koordinációt itt megint neurális és (vagy) humorális integrációs mechanizmus biztosítja. Az ún. „első-közvetítő” felderítésére irányuló sok száz kísérlet eredménytelensége, mindinkább arra enged következtetni, hogy egy kizárólagos specifikus első mediátor valójában nem is létezik, hanem az alarm-szignálok minősége, a körülményektől függően, számtalanul variálódik: a vér és sejtnedvek kémiai összetételének bármilyen megváltozása, vagy a toxikus sejttermékeknek a keringésbe jutása éppúgy alkalmas a védelmi reakciók gépezetét mozgásba hozni, mint az idegi impulzusok. Végső elemzésben tehát a szervezet ellenállóképességét (azaz a betegségre való hajlamot) egyrészt az általános károsodás manifesztációi, másrészt a hormonális és neurális védelmi rendszer terminális effektorai határozzák meg és kormányozzák. Érdekes, hogy egy bizonyos és meghatározott stressor hatásának kitett szervezet rezisztenciája nemcsak ezzel az ágenssel, de bármely más károsító tényezővel szemben is sajátságosan megváltozik. Ennek a megfigyelésnek az alapján az ellenálló képesség két típusát különböztetjük meg: 1. a specifikus rezisztenciát és 2. a nem-specifikus vagy keresztrezisztenciát („crossed resistance”). A specifikus rezisztencia a szervezet megnövekedett fajlagos toleranciája egy meghatározott ágenssel szemben, annak ismétlődő behatása esetén. A keresztrezisztencia az általánosan fokozott ellenállóképesség, mely a beható (adaptáló) tényezőtől függetlenül, elsődleges tulajdonságaiban különböző stressorokkal szemben is, hatást fejt ki. Az idő változását az abscissa, a rezisztencia fokát az ordinata képviseli. Megfigyelhető, hogy a specifikus ellenállóképesség csökken az alarm-reakció shock-szakaszában, majd fokozatosan emelkedik az ellen-shock (counter shock) periódusa alatt, maximális értékét az „ellenállás szakaszában” (stage of resistance) éri el. Majd a normális érték (horizontális vonal) alá esik a „kimerülés szakaszában” (stage of exhaustion), s végül a halál következik (+) az ellenállóképesség kimerülése következményeként. Ez a törvény azonban csak ugyanazon stressot nem túlságosan erőteljes, ismételt behatása esetén érvényes. A keresztrezisztencia, — vagyis a szervezet ellenállóképessége az adaptáló stressor különböző ingereivel szemben, — mindig alacsonyabb értékű marad, mint a specifikus rezisztencia, gyakran már az „ellenállás szakaszában” kimerül, s így védelmet tovább nem nyújt (8). A specifikus és a nem-fajlagos, vagy keresztrezisztencia alakulásában és kölcsönös viszonyában először is a következő két alaptörvény volt megállapítható : 1. Az előkezelés (vagy korábbi stress-élmények) időpontjától, tartamától és intenzitásától függően, az ellenállóképesség mindkét típusa fokozható, vagy csökkenthető. 2. A specifikus és keresztrezisztencia értéke egymástól függetlenül változhatik, pl. általában ugyanazon stressor ismételt, de nem túlságosan erőteljes behatása esetén, mint az 1. számú ábrán látjuk — a specifikus ellenállóképesség emelkedést, a nem specifikus rezisztencia pedig határozott csökkenést mutat. De ha egy intenzíven károsító ágens egyfolytában huzamosan hat a szervezetre, az ellenállóképesség mindkét típusa fokozatosan csökkenő tendenciát mutat (8). Ezek és hasonló kísérletsorozatok adatai vezettek annak a gyakorlati szempontból fontos tételnek a megfogalmazásához, hogy az egyén maradéktalan adaptációja egy ingerhez csak tartalék energiáinak elhasználódása árán érhető el, s ez mindig a szervezet nem-specifikus adaptációs készségének rovására történik (9). A nem-fajlagos rezisztencia szerepe a betegségek megelőzésében. Meghaladná dolgozatunk kereteit, ha a nem-specifikus rezisztencia koncepciójának kialakulását orvostörténelmi szempontból fejtegetnénk. Korábbi munkáinkban (8, 10—13) bőven találhat az érdeklődő idevonatkozó tanulságos adatokat, s néhány példa itt bizonyára elég lesz annak megvilágítására, hogy a reaktivitás tüneteit a klasszikus ókor óta igyekszik az orvosi gondolkozás megérteni. Már Hellas kék ege alatt felismerték orvoselődeink a környezet, amilen módosító hatását az egyéni teherbíróképesség alakulására. Nemzedékről nemzedékre gyarapodtak az olyan tapasztalatok, hogy a kórformák egész sora megelőzhető, vagy többé-kevésbé kedvezően befolyásolható, egymással látszólag összefüggéstelen oly módszerek alkalmazásával, amilyen az érvágás, a láz és fürdő-therápiák, az éheztetés különböző fokozatai, elektroshock, vagy idegen anyagoknak, tejnek, vérnek és kolloidális fémeknek szervezetbe juttatása párenterálisan stb. Csakhamar a tapasztalati megfigyelések értelmezésével is próbálkoztak s ezzel új fogalmak, új elnevezések kerültek az irodalomba, pl. „protoplasma aktiválás”, „nem-specifikus therápia”, „Leistungssteigerung“’ (teljesítményfokozás), „tachyphylaxis”, „skeptophylaxis”, „biophylaxis”, „trophophylaxis” —, amelyek voltaképp ugyanazon jelenség különböző elnevezései. De az ilyen empirikus gyógyeljárások népszerűvé válásával, az ellentétes megfigyelések száma is egyre szaporodott. A tapasztalati adatok arra mutattak, hogy az éremnek itt is két oldala van. Tudták, hogy vannak tényezők, vagy állapotok, melyek a szervezet toleranciáját a potenciálisan kórokozó faktorokkal szemben csökkentik, az egyén „kimerülését”, „alkati legyengülését’, „betegségi hajlamát” okozzák — de más és más körülmények között esetleg emelhetik az általános rezisztenciát. Az antik orvosi világban jól ismert „morbus a frigore” (betegség-provokálás hideg hatással), a „táplálkozási expositio”, s ezzel kapcsolatosan a „szegények betegségei”, a noma, typhus és tuberculosis, klasszikus példái ennek. E rövid történeti áttekintés annak szemléltetésére szolgál, hogy a szervezet reaktivitásának, s ezen belül a nem-fajlagos rezisztenciának tana, — mint az emberi tudásnak általában minden részlete, — nem egyenes vonalban emelkedik a miszticizmus ködéből az igazság felé. A fejlődés mindenütt hullámvonalban halad: elméleti viták korszakai változnak a tapasztalati előretörés évtizedeivel, aszerint, hogy mennyit lendít a fejlődésen egy-egy alapvető felismerés és annak értelmezése. Napjainkban nem a felderített tények, a pozitív tudás fogyatékossága irányítja az orvostudományt összefoglaló elméletek felé, hanem az integráló princípiumot keressük abban az adathalmazban, melyet a részletfolyam