Orvosi Hetilap, 1962. május (103. évfolyam, 18-21. szám)

1962-05-06 / 18. szám - Hámori Artúr: A nephritis és a nephrosis gyógyításának újabb lehetőségei

818 ORVOSI HETILAP A penicillin therapia előtt elengedhetetlen a túlérzékenység vizsgálata,­­éppen glomerulonephri­tis esetén, amikor az anaphylaxiás shock veszélye mellett talán még a parallergia is fenyeget. A vizs­gálatot ne egyszerű intracutan, hanem a korszerű igényeknek megfelelően scarificáló módszerrel vé­gezzük (46, 59, 86). Intracutan penicillin befecsken­dezés hatására fatális anaphylaxiás shock is kirob­banhat. Penicillin-túlérzékenység esetén erythro­­mycint adjunk teljes adagban. Jogosult-e a gócok szanálása az antibakteriális érában? A foggócok jelentősége összezsugorodott. Álta­lában a foggócból Seelemann (84) szerint strepto­coccus salivarius tenyészthető ki, amelynek nincs antigénfunctiója. A rendelkezésemre álló irodalom­ban egyetlen olyan esetről sem tudok, amelyben „nephritogen” streptococcus tenyészett volna ki a periapicalis tályogból. Egészen másként látjuk a tonsillectomia kérdé­sét. A tonsillectomia ma is jogosult, mint Sarre (79) határozottan leszögezi, és magunk is indikáljuk ma­radék haematuria, illetve maradék proteinuria miatt. Tapasztalataink szerint a műtét után most is, mint azelőtt, szabályszerűen súlyosbodnak a tü­netek, noha penicillin védelemben történik a be­avatkozás. Néhány nap múlva a reakció lezajlik, de éles kedvező fordulat a körfolyamatban csak ritkán következik be. Ma még előre nem tudjuk megmon­dani, hogy kit érdemes megoperálni. Általános fel­fogás szerint azért kell a műtétet elvégezni, mert a tonsilla belsejében rejtett fertőző gócok lehetsége­sek. A magyarázat nem ilyen egyszerű, mert ese­teinkben a tonsilla belseje szabályszerűen béta­­haemolyticus streptococcus­tól mentesnek bizonyult, és acut gyulladás jelei sem látszottak (Ráüss, Rom­­hányi). Egyelőre csak feltevésekre vagyunk utalva, amikor értelmezni kívánjuk az effectust. Bizonyos, hogy extrarenalis antigének is megindíthatnak olyan immunológiai folyamatot, amely nephritist okoz. Seegal és Loeb (83) placentával, személyes és Oláh (35, 36) gyomorral, Strehler (90) aorta-anti­­génnel nephrotoxicus serumot termelt idegenfajú állatban. Autoimmunisatiós mechanizmus nemcsak a vesében, hanem az „első” megbetegedés helyén is elképzelhető, ahol a­ baktériumok közvetlenül érint­keznek a capillaris antigénnél, és azt alterálhatják, vagy vele egyesülve teljes antigént képezhetnek (32). A penicillin nem oldotta meg a nephritis gyó­gyításának kérdését. Ennek az a magyarázata va­lószínűleg, hogy a betegség bonyolult immunológiai mechanizmus klinikai megnyilvánulása. Az iroda­lom tanulmányozásakor arra a meggyőződésre jut­hatunk, hogy az eddig feltételezett összes allergiás mechanizmus szerephez jut a nephritis keletkezésé­ben vagy lefolyásának bizonyos mozzanatában (chronicus nephritis lassú progressiója, acut exacer­­batiók), így streptococcus sensibilisatio, oldható an­­tigen-antitest complex, invers aktív anaphylaxia és utolsó láncszemként az autoimmunisatio (30, 31, 32). A penicillin az autoimmun reakciókra nem hat, ezért kívánatos az általános antiallergiás therapia alkalmazása. Gondolok elsősorban a kéreghormo­nokra, illetve ezek tovább fejlesztett változataira (prednison, prednisolon, dexamethason stb.). A corticosteroidok alkalmazása a glomerulo­nephritis therapiájának leginkább vitatott kér­dése. Ezért magunk is­ igyekeztünk évek óta személyes tapasztalatokat szerezni. Ezeket a kísér­leteket Czirner, Bibor és Gofman munkatársaimmal együtt végeztük (37). Megállapítottuk, hogy a pred­nison, illetve prednisolon protrahált lefolyású acut nephritisekben, illetve immunológiailag aktív chro­nicus esetekben nem hozott éles fordulatot a kórle­folyásban. Acut nephritises esetekben változó ered­ményeket kaptunk. Kedvezőtlen, jó és olykor talán túl szép eredményeket, látszólag a kórfolyamat ere­deti dinamikájának megfelelően. Hangsúlyozom, hogy látszólag! A prednisolon hatékonyságát az a megfigyelé­sünk bizonyítja, hogy az acut nephritis teljes gyó­gyulása előtt kihagyva fokozódik a mi­crohaema­­turia Addis (1) szerint vizsgálva, sőt egy esetünk­ben makrohaematuria jelentkezett a gyógyszer el­hagyását követő napon. Reubi (75) általában kontraindikáltnak tartja a mellékvesekéreg-sterocid therapiát. Az amerikai szerzők véleménye megoszlik. Danowski és Mateer (15) azt állítja, hogy az ACTH és a cortison megfe­lelő pharmakológiai adagokban (200 E ACTH, ill. 300 mg cortison naponta, osztott adagolásban, 4 hé­tig) lényeges, ha a chronicus alakok előfordulását csökkenteni kívánjuk. Mások nem nagyon lelke­sednek az acut glomerulonephritis cortison thera­­piájáért (12, 44, 51, 93). A prednison, illetve pred­­nisolonra vonatkozó adatok meglepően szórványo­sak. Bizonyos, hogy az eredmények statisztikailag nincsenek értékelve. A végleges vélemény kialakí­tásához sok eset szükséges az acut glomerulonephri­tis nagy spontán gyógyulási hajlama miatt. Mit mutatnak az állatkísérletek? Az első negatív adatok után (26, 53) Spahler és társai (87, 88, 101) megállapították, hogy a cortison óriási adagjai (napi 25 mg/kg) gátolják az antitest­képzést az idegen fehérje ellen a nephrotoxinnal mérgezett nyulakban, és gyakorlatilag kivédik a Masopi-nephritist. Az ACTH hasonlóképpen ered­ményes (97). Moench és Vogt (63) óvatos adagolásra hívja fel a figyelmet. Megfigyelésük szerint ugyan­is a prednisolon kis adagjai kedvezően, nagy adag­jai pedig kedvezőtlenül befolyásolják a patkányok Mampi­nephritisét. Saját kísérleteink szerint, amelyeket Czirner­­rel és Gofmannal végeztünk, a prednisolon (Orga­­non-féle Di-Adreson-F Aquosum) nyulakban sem­miféle adagban nem akadályozza meg a Masugi­­nephritis kitörését, sem az antitestképzést az ide­gen fehérje ellen, de úgy látszik, enyhíti a kórfo­lyama­tot (39). Lange és társai (56) szerint a triamcinolon (9- alfa-fluoro-16-alfa-hydroxy-prednisolon) csökkenti az uraemiás esetek számát. Végül megemlítjük Ju­­lesz és Romhányi (48) érdekes kísérleteit, amelyek

Next