Orvosi Hetilap, 1964. március (105. évfolyam, 9-13. szám)
1964-03-01 / 9. szám - Zoltán János: A plasztikai sebészet fejlődése Balassától napjainkig
ORVOSI HETILAP 387 szervezetben a testidegen fehérjék által kiváltott, heves immunológiai védekezésben kereshető, amely — többé-kevésbé gyulladásos jelenségek kíséretében — a transzplantátum elhalását és kilökődését vagy felszívódását okozza. Ezen folyamatot menynyiségileg meghatározó számos tényezőt már sikerült a kutatásnak felderítenie és ily módon befolyásolnia is, de azt teljesen megakadályozni és így a homotranszplantátum túlélését elérni még nem lehetett. A kérdés óriási gyakorlati horderejének megfelelően a homotranszplantáció áll ma is a külföldi, hatalmas személyi és anyagi lehetőségekkel rendelkező kutató munka érdeklődésének középpontjában. Az alloplasztika kérdése egyidős a pótlási törekvésekkel. Alkalmazása rendkívül előnyös lenne, mert megkímélné az operákat a „második műtét”, tehát a transzplantátum vételére irányuló beavatkozástól és traumától, ezzel a műtétet gyorsabbá tenné és tetszés szerinti mennyiségű anyag állna rendelkezésre. Az irodalom tanulmányozása azt bizonyítja, hogy minden kornak, jóformán minden évtizednek megvan a maga „divatos” anyaga, kezdve a régi idők nemesfémeitől a paraffinon át a szerves üvegig és a legújabb szövetbarát műanyagokig. Az eredmények megítélését az teszi nehézzé, hogy azok eleinte meglepően jók — ha a használt anyag valamennyire is szövetbarát —, de hátrányai sokszor csak hosszú évekkel később jelentkeznek. Az idő próbáját — a plasztikai sebészetben — eddig még egyetlen anyag sem állotta ki. Nagy gyűjtőstatisztikákat véve figyelembe, kétségtelenül megállapítható, hogy az alloplasztikai anyagok alkalmazásakor mindig több a műtét utáni szövődmény, mint autoplasztikai műtétek után. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a legjobb eredmény mindig csak klinikai értelemben lehet kielégítő, biológiai szempontból nem, akkor érthető a plasztikai sebészet szaktekintélyeinek azon megegyező álláspontja, amely szerint mindaddig, amíg az operálandó saját szöveteiből elegendő mennyiségű anyag áll rendelkezésre a pótláshoz, s a szervezetet a vétellel nem károsítjuk, soha nem szabad testidegen anyagot alkalmazni. A szövetátültetések a plasztikai gyakorlatban A kutatások eredményei és a gyakorlati tapasztalatok alapján a klinikusok véleménye megegyezik abban, hogy mindenképpen autoplasztikai pótlásra kell törekedni. A szövetátültetések másik — már kevésbé általánosan elfogadott — szabálya pedig az, hogy mindenféle szövethiányt azonos szövet átültetésével kell pótolni, tehát a csont hiányát csonttal, porcét porccal stb. A támasztó szöveti (csont és porc) átültetések terén különösen heves viták folynak még ma is a túlélés és a helyettesítődés elméletének hívei között. Ezt a tényt a kísérletek és a klinikai alkalmazás rendkívül változó körülményei magyarázzák. A plasztikai sebészetben — a csontátültetést kiterjedten alkalmazó másik szakmával, az orthopédiával ellentétben — az a gyakorlat vált uralkodóvá, amely csak az autotranszplantált csontot tartja mind működési, mind esztétikai helyreállítás céljára alkalmasnak. A bordából, csípő- vagy lábszárcsontból vett csontot periosteummal (Jaeger, Dingman, Longacre, Grant), anélkül (Kappis, Marschner) vagy teljesen csonthártyával borítva (Lafitte, Érczy) szabadon ültetik át a koponyaboltozat, arckoponya és a kéz csonthiányainak pótlására. A működés helyreállítására inkább kortikálist, alaki hibák megszüntetésére főleg spongiózát használnak. Utóbbit Matti nyomán Mowlem, Converse és mások apró darabokra vagdalva ültetik be, ha a befogadó hely változatos alakja nem teszi lehetővé a csont-transzplantátum pontos illeszkedését. Reichel, Farmer, Hartley, Silver, Woodhouse a csont vérellátásának és túlélésének biztosítására „nyelezetten” ültetik át a csontot úgy, hogy a kijelölt csontrészt a felette levő lágyrészekkel együtt, azokkal összefüggésben emelik ki és viszik tovább a nyeles lebenyplasztika szabályai szerint a befogadó helyre. Néhány szerző (Burian, Karfik, Limberg, De Kleine és mások) az arccsontok hiánya okozta kontúrzavarokat porcátültetéssel javítja. A porcot egyébként — ugyancsak autoplasztikusan — főleg az orr alakjának javítására és a fülkagyló pótló műtéteiben használják fel, Bert, Rehn, Middeldorf, Mangoldt, Nélaton és Lexer sikeres átültetései óta. A homotranszplantáció itt sem vált be, még a Gillies által bevezetett maternális (anyai) porc formájában sem. A fascia átültetésének javallatai Kirschner, Bruns, Lange, Czerny és Bougle óta jóformán semmit sem változtak. Leginkább a mozgásszervek aponeurózis részeinek pótlására vagy megerősítésére használják a fasciát, valamint dura pótlásra, az arcidegbénulás okozta asszimmetria megszüntetésére, továbbá a Gallie és Le Mesurier által javasolt „élő varrat” formájában a hasfal izomzatainak megerősítésére. A tapasztalat azt bizonyította be, hogy a fascia az erős feszülést rosszul tűri, ezért a nagy, recidív hasfali sérvek zárásában a fasciát egyre inkább kiszorította az Otto Loewe és Rehn által ajánlott irha-átültetés. Ezt a nagy ellenállóerejű anyagot az említett javallaton kívül arthroplasztikában, sekélyebb depressziók kitöltésére is használják. Leírták eredményes felhasználását a csont törtvégeinek egyesítésére, az érsebészetben aneurysmorrhaphiák, thromboendarterektomiák után az érfal megerősítésére, valamint hysteropexiára stb. Az in átültetése a XX. század második negyedében vált egyre biztosabb módszerré, amikor az in vérellátását (Leo Mayer, Braithwaite, Brockis), gyógyulási mechanizmusát (Volkmann, Peer, Walker) a kutató munka felderítette és amikor az élettani szempontból megfelelő, különleges atraumatikus műtéti technikát is kidolgozták (Mason, Allen, Koch, Littler, Bunnell). Különösen a kéz hajlító inainak érzékenysége és letapadási hajlama kiúsi-