Orvosi Hetilap, 1964. július (105. évfolyam, 27-30. szám)
1964-07-05 / 27. szám - Riskó Tibor: A múlt, a jelen és a jövő feladatai az extrapulmonalis tbc-s betegek kezelésében
79* ORVOSI HETILAP 1251 kusan végződő beavatkozás után, és teljesen logikusnak mondhatjuk Balassa állásfoglalását, ez nem a műtétektől való húzódozás vezette ezen álláspontjához, hiszen a sebészet egyéb területein bizonyította, hogy mesteri és vállalkozó kedvű operatőr, csupán a lehetőségeket mérlegelte helyesen. Balassa e felismerésében jóval megelőzte korát. Kornyev szerint a régebbi sebészi módszer fogyatkozásai, amelyek annak elvetéséhez vezettek, elsősorban azon alapultak, hogy az „akkori idők orvosai nem tudtak eleget a betegség lényegéről, ebből következett, hogy tévesek voltak megállapításaik, a sebészek között a localistikus irányzat uralkodott, és így arra törekedtek, hogy egyedül sebészi fogásokkal érjék el a helyi tbc-s góc felszámolását anélkül, hogy nézték volna annak kapcsolatát az általános folyamattal és számításba vették volna a góc fejlődési fázisait.” A modern sebészeti orthopédia és ezen belül a csontízületi gümőkór gyógykezelése szintén magyar szerző, id. Dollinger Gyula nevéhez fűződik. Ő dolgozta ki a rögzítés és tehermentesítés világszerte ismert és ma is használt módszereit és a készülékek és konzervatív ambuláns gyógyító eljárások egész sorát vezette be a csontízületi gümőkór kezelésébe, mert belátta, hogy a betegek nagy száma különben egyáltalán nem juthat orvosi segítséghez, hiszen kórházi ágy alig állott rendelkezésre. A műtétek után jelentkező sipolyok, szúrások, meningitisek miatt a műtéti indikáció mindjobban beszűkült és maguk a sebészek is szívesen vették tudomásul, hogy a kés átadta vezető szerepét a konzervatív kezelésnek. A műtétektől való félelem természetesen nem volt alaptalan. Manninger 1902-ben a Kocherklinika anyagát dolgozta fel és a műtéttel kezelt csípőízületi tbc-s betegek 43,5%-ában tapasztalta a műtét kiábrándító eredményeit. A betegek 21,9%-a halt meg! Nem volt tehát váratlan, hogy a műtéti beavatkozások mindinkább háttérbe szorultak. A műtét helyett ajánlott szanatóriumi kezelésnek azonban feltételei voltak, s ezért a beteganyag kényszerűségből két részre oszlott. Az egyik csoportot alkották azok, akik biztosítani tudták maguk számára a hosszú ideig, néha 4-6 évig tartó szanatóriumi kezelést magaslati gyógyhelyeken, pl. Svájcban. A másik csoportot pedig, a beteganyag nagyobbik részeként azok, akiknek ilyen költséges gyógykezeléshez anyagi eszközeik nem voltak. Ezért aztán a műtéti megoldás mégsem merült teljesen feledésbe. A konzervatív és műtétes eljárások hívei között harc folyt, s ebben a harcban igyekezett mindenki a saját igazát bebizonyítani. A betegek sorsát nagyrészt az irányította, hogy milyen felfogása volt a kezelőorvosnak, másrészt az orvos „felfogását” az befolyásolta, hogy milyen intézményekkel, magaslati gyógyhelyekkel rendelkezett az illető ország. Ezért közölt ebben az időben egyik szerző olyan tapasztalatokat, mikor kis térdízületi elváltozás esetében is resectiót végzett, míg más szerző más országból, sokkal súlyosabb elváltozásokkal is évekig fektette betegeit, extensiós kötésekkel, vagy gipszben. Sajnos a helyes álláspont kialakítását, a kérdés végleges megoldását több tényező hátráltatta. Egészen a legutóbbi időkig hiányzott a világon a kérdéssel behatóan foglalkozó intézetek hálózata és hiányoztak a kérdés sebészeti és konzervatív kezelésével következetesen foglalkozó orvosok. A csontízületi tbc felismerése, konzervatív és sebészi kezelése ugyanis igen sokrétű feladat. Calvé szerint „az ilyen orvos ne legyen se sebész, se orthopaed, se belgyógyász, de mind a háromból legyen belőle valami. Mindenesetre legyen olyan, mint a szülész, tudjon várni, tudjon beavatkozni és tudjon operálni”. Dollinger 1907-ben azt tanácsolta, „hogy, ha mi sebészek nem akarjuk, hogy a csontok és ízületek sebészete úgy, mint ahogyan azt a gynekológia már is megtette, az anyasebészettől teljesen elváljon és magának külön hajlékot alapítson, akkor minden sebésznek bele kell dolgoznia magát a gümős ízületek konzervatív gyógykezelésébe, minél tökéletesebben sajátítja el a sebész a konzervatív kezelés technikáját, annál ritkábban fogja szükségét érezni, hogy gümős csípőízületet resecáljon”. Genersich, Parassin, Horváth Mihály 1927-ben azt javasolták, küldjön ki a Magyar Sebésztársaság szűkebb körű bizottságot, mely vizsgálja meg, mit lehetne tenni a sebészi tbc szociális gyógyításának megszervezése terén. A bizottság tagjai voltak: Verebélyi Tibor dr., Bakay Lajos dr., Horváth Mihály dr., Manninger Vilmos dr., Genersich Antal dr., Parassin József dr. A bizottság első munkájaként készült el Parassin ismert statisztikája, melynek alapján az országban 6962 csontízületi tbc-s beteget kutattak fel. A határozat alapján több szerző kezdett intenzíven foglalkozni a csontízületi gümőkóros betegek sorsával. Hüttl pl. 1928- ban azt találta, hogy a sebészi tbc ijesztően terjed. Akkoriban Debrecenben minden negyedik ember gümőkórban halt meg! A kórházak és tüdőszanatóriumok nem voltak képesek a betegeket befogadni, ezért ambuláns kezelést kellett folytatni. Bakay még 1932-ben is azt tapasztalta, hogy a „sebészek a csontízületi gümőkór diagnosztikus, konzervatív és sebészi kezelésének problémáiban ismerik ki magukat legnehezebben, pedig a letelepedő fiatal orvosokat elsősorban az idült csontgümőkóros betegek keresik fel”. Javasolta országos központi intézet felállítását, ahol a gyógyító munka mellett tudományos kutatás is folyhatna. Kopits szerint a sebészi gümőkór hazánkban éppen úgy népbetegségnek számított még 1942-ben is, mint a tüdőgümőkór, melynek pusztítása egyenesen katasztrofális volt. „Elterjedése a szegénység, a rossz táplálkozás, főleg a hygiéne minden követelményével ellenkező, borzalmasan rossz lakásviszonyokban rejlik. Míg a tüdőgümőkór gyógyításáról ma már mindenütt intézményes gondoskodás történik, társadalmi úton létrehozott és államilag támogatott szanatóriumokban és diszpenserek-