Orvosi Hetilap, 1964. július (105. évfolyam, 27-30. szám)
1964-07-05 / 27. szám - Riskó Tibor: A múlt, a jelen és a jövő feladatai az extrapulmonalis tbc-s betegek kezelésében
ORVOSI HETILAP ben, addig a sebészeti gümőkór a legmostohább elbánásban részesül” — írta Kopits. Hazánkban ebben az időben valóban súlyos volt a helyzet, 1938-ban az egész országban csak 104 csont-tbc-s beteg számára volt ágy és már ez a csekély ágylétszám is haladás volt a korábbi helyzethez képest. Borsos szerint a „gümőkórosok számára rendelkezésre álló ágyak száma, ha nem is a szükségletnek megfelelően, de mégis megszaporodott, sajnos azonban a sebészi gümőkórban szenvedő betegek elhelyezése még ma is a lehetetlenséggel határos”. Hiába szögezték le 1934-ben a VarsóiKongresszuson, majd 1935-ben a Leningrádi I. Összorosz csontízületi tbc konferencián, hogy a csontízületi gümőkór kezelésében a műtéti és konzervatív eljárások nem állnak egymással szemben, hanem kiegészítik egymást, a megoldásra nálunk vajmi kevés remény lehetett. A felszabadulás után egy ideig nem sok változás történt az extrapulmonális tbc-s betegek ellátásában, hiszen az intézetek túlnyomó többsége romokban hevert. Simon 1948-ban megjelent közleményében még azt írta, hogy a „csontízületi tbc sebészete egész embert és egész intézetet kíván. Egy ilyen intézetnek óriási jelentősége lenne, hiszen a térdízületi resectio fél-háromnegyed év alatt talpraállítja a beteget, míg a konzervatív kezelés hosszú éveket vesz igénybe. Nem valami sebészi vállalkozókedv hiánya az, ami bennünket a konzervatív kezelés mellett leköt, hanem az adott körülmények mérlegelése és bizonyos fokig megalkuvás a lehetőségekkel. Ambuláns kezelésben olyan betegek részesülnek, akiknek csak arra van pénzük, hogy fél-háromnegyed évenként felutazzanak Budapestre és lerongyolódott gipszkötésüket kicseréltessék, egyébként rossz szociális körülmények között élnek”. Ennek ellenére még sohasem lehetett nagyobb reményünk, hogy a kérdést végre megoldjuk, mint a jelenben. A gyógyszeres kezelés lehetősége (SM, PAS, IH stb) egyre sikeresebbé tette a gümőkóros betegek gyógyítását, operálását és 1945 után a kórházi ágyak száma és ezen belül a tbc-s ágyak száma is, fokozatosan emelkedett. Betegeink ugyan ebben az időben még 1—s 1 2 évig vártak, míg csonttbc-s osztályra kerülhettek, de a helyzet napjainkig fokozatosan javult. Különösen kedvező fejlődés következett az extrapulmonalis betegek ellátása szempontjából 1951 után, amikor tüdő-belosztályi ágyak átszervezésével speciális extrapulmonalis tbc-s osztályok is létesültek. Nagy haladást jelentett az is, hogy végre meg volt a komoly lehetőségünk a konzervatív kezelési és a műtéti elvek párosítására. Talán Krasznobajev 1950-ben leírt szavaival lehetne a legtömörebben kifejezni azt a sok erőfeszítést és haladást, mely ennek a problémának megoldása érdekében az utóbbi években történt: „Orvosi működésemet olyan időben kezdtem el, amikor győzött a csontízületi tbc műtéti gyógyítása, folytattam akkor, amikor majdnem kizárólag a konzervatív gyógymód uralkodott és végzem most, nyilvánvalóan olyan pillanatban, amikor leginkább helyes az orvosi körök magatartása a csontízületi tbc gyógyítása iránt, amikor komoly kísérletek történnek arra, hogy megfelelő hely jusson a fenti gyógymódok mindegyikének”. Magyarországon 1948 óta kezdtünk rendszeresen a csonttbc-s betegek antituberkulotikus kezelésével foglalkozni, eleinte a localis streptomycinkezelés formájában. 1949 vége óta az Egészségügyi Minisztérium irányítása alatt, Makai Endre vezetésével munkaközösség alakult (Radó, Mihailovits, Mosolygó, Riskó, Somogyi, Schnitzler, Szabó István), akiknek közreműködésével országos viszonylatban is elkezdték alkalmazni azt az eljárást, mely a Debreceni All. Tüdőbeteg Gyógyintézetben kidolgozott localis streptomycin-kezelésünkön alapult. Ebben az időben nálunk úgyszólván kizárólag a localis Sm kezelési mód uralkodott, mert sok orvos meg volt győződve, hogy ennek segítségével is meggyógyulnak a betegek és a nagy szakmai és szervezési feltételeket igénylő orthopaed-sebészi műtétekre nem is lesz szükség. Ennek következtében a műtéti kezelés, mint a gyógyszeres kezelés fontos kiegészítője, nehezen nyert Magyarországon ismét polgárjogot, és évekig főleg a Kakasszéki Intézetben végeztük a legnagyobb számú műtétet. Ma ez a kérdés nálunk is eldőlt! Kétségtelen, hogy intézeteink szakmai és felszerelési viszonyai jelenleg is különbözőek és nagyrészt ennek következtében ma is vannak konzervatívabb álláspontot valló osztályaink, de a tályogos sequesteres formák gyógyításában ma már azok is végeznek műtéteket, akik azelőtt kizárólag a localis, vagy általános gyógyszeres kezelés hívei voltak. A gyógyszerek, elsősorban a Smn localis adagolása azonban ennek a munkaközösségi feladatnak csak egyik részét jelentette. Fontos volt az is, hogy az ország intézeteiben gyógyszeres, konzervatív, vagy műtéti kezelés alatt álló betegeket ankétokon értékeltük, vizsgálva az összes kórlapokat, rtg-felvételeket és laboratóriumi eredményeket. Az ankétok az évek során fokozatosan „extrapulmonális tbc ankét”-tá alakultak, ahol a csontízületi gümőkór diagnosztikus szervezési és gyógyítási problémái mellett megvitatták a nőgyógyászati, az urológiai, a bőr, a szem, a nyirokcsomók stb. tbc-s megbetegedéseit is. Az ankétok jellegzetessége a szintézisre, az egyes szakágak összefogására való törekvés volt. Orthopaed sebész, urológus, nőgyógyász, radiológus, bőrgyógyász, szemész, tüdőgyógyász és még sok más szakma képviselői számára megfelelő fórummá alakultak, ahol lehetett és érdemes volt beszélni a tapasztalatokról, melyeket a gümőkóros betegségben szenvedő emberi szervezet gyógyítása terén gyűjtöttünk. Egyre inkább megalapozottnak látszott ezek után a Fodor József TBC Gyógyintézet álláspontja, hogy egy intézeten belül a gümőkóros megbetegedés több formájának kezelését összefogják és a társszakmák, valamint a tüdőgyógyászok felé is