Orvosi Hetilap, 1964. augusztus (105. évfolyam, 31-35. szám)

1964-08-02 / 31. szám - Rozsos István: Az alkattan válsága és jövője

91* 1443 ORVOSI HETILAP ték. Elnevezéseikben is ezt juttatták kifejezésre („status”, „diathesis” stb.). A klasszikus alkattan harmadik alapvető hi­bája, hogy a tipológiával nem tudta gyakorlatiassá tenni az alkat fogalmát. Pedig a klinikus az alkat­ban azt a tényezőt kívánja megismerni, mely a betegség prognosisára döntő [Brugsch (5)] és a ke­zelésre irányító [Verebély (35)]. A típusok megha­tározási módszerei eléggé nehézkesek, sőt a klini­­kum számára — bátran mondhatjuk — használha­tatlanok voltak (pl. a somatometria proportio mé­rései stb.). Gomba módjára nőttek ki a különböző alkattani iskolák, az alkattípusok száma pedig el­burjánzott, szinte áttekinthetetlenné vált, Így aztán a gyakorlatban főleg a rátekintéssel való alkat­megítélés, a „Blickdiagnosis” maradt fenn, annak minden előnyével és természetesen hátrányaival. Talán éppen a könnyebb megítélhetőségnek kö­szönheti némely típus, hogy az orvosi tudatban tartósabban fennmaradt többtucatnyi más típussal szemben. Így pl. az asthenia vagy a pyknikusság. Az alkattan perspektívái Milyen álláspont foglalható el ma az alkat­kérdésben? Teljesen jelentőségét veszítette-e, avagy holtpontjáról kimozdítható? Ezekre a kérdésekre igen nehéz lenne egyér­telműen válaszolni, főleg rövid dolgozat keretében. Célul csupán a gondolatébresztést tűzhettem ki. A teljességre való törekvés igénye nélkül is azon­ban néhány következtetés feltétlenül levonható az előző kritikai elemzésből. Mindenekelőtt megállapítható, hogy a tipológia nyomán elsikkadt az alkat helyes fogalma, eredeti tartalmának lényege. Mi is az alkat lényege? Ezt még ma is az emberi szervezeteknek a külvilág azonos ingereire való reakciómódjaiban, ill. az azo­kat meghatározó tényezőkben kell látnunk. Nem szabad tehát szem elől tévesztenünk az alkat­kérdés egyik legsarkalatosabb biológiai alapelvét, a szervezet-környezet egységét. Az alkat alatt ere­detileg az emberi szervezeteknek a külvilág azonos ingereire való különböző, egymástól többé-kevésbé eltérő reakciómódjait kell értenünk, tehát az egyéni alkatot. Végleg szakítanunk kell tehát az­zal az erős gyökeret vert nézettel, hogy az alkatot csupán a típusokkal lehet tudományosan kifejezni. Már annak idején Bauer is hangsúlyozta, hogy az alkatok rendszerezése, tipizálása voltaképpen ellentmondás, az alkat alapja ugyanis az egyéni különbözőség (3). Az egyéni alkat viszont nem zárja ki, sőt feltételezi az emberi szervezeteknek a külvilág azonos ingereire való reakcióiban a min­den emberre érvényes módjait, azaz az általános emberi alkatot. Az egyéni alkat és az általános alkat ellentmondásossága tehát csak látszólagos. A klasszikus alkattan kritikai elemzésében a mechanikus-statikus szemléleti módban jelöltem meg a tipológia két fő hibáját. E szemléleti mód döntő többségében morfológiai típusok leírásában jutott kifejezésre. A külső forma, az alaki „alkat” alapján kerestek statisztikai összefüggéseket szer­vezeti reakciómódokkal, betegségek gyakoriságá­val, hajlammal stb. Ma már azonban tudjuk, hogy a külső megjelenés, a habitus csak egy része — és tegyük hozzá, legtöbbször nem lényegi része — az alkatnak. Végre túl kell jutnunk azon, hogy külső jelek (stigmák) képezzék az alkatmeghatározás alapját. Ne csak formák és méretek harmóniájában keressük az alkatot; ez legfeljebb csak a művésze­tet elégítheti ki. Dinamikus szemléleti módra van tehát szükség az alkattanban is. Egyébként ennek igénye nem teljesen újkeletű, csírája már a klasszikus alkat­tanban is fellelhető. Krehl (19) és Tendelov (33) felfogására gondolok itt. Ők az uralkodó mechani­­kus,statikus szemléleti mód ellenére rendkívül di­namikusan szemlélték az alkatot. Szerintük az alkat az élet minden pillanatában változik s így azt minden pillanatban különlegesen kell elbírálni. A dinamikus szemlélet tömör lényege: minden ember alkata más és más, valamint ugyanannak az egyénnek az alkata is változik élete folyamán. Ez utóbbit — az egyéni alkat fogalmán belül — talán az aktuális alkat, kifejezetten gyakorlati célt szolgáló kifejezésével lehetne illetni. Az alkat tehát nem változatlan állapota a szervezetnek, hanem — néha lassabban, máskor gyorsan — változó szer­vezeti reakciómódot jelent. Az alkattípus változá­saival már a tipológia is foglalkozott; Korányi (1934) is említést tesz erről dolgozatában (18), Buday (1943) külön fejezetet szentel könyvében (6). Az alkatváltozás problémaköre igen sokoldalú; ennek egyik oldalát jelenti az alkatváltozás és az életkor összefüggése. Az alkat változásainak intrauterinalis szaka­száról ma még elég keveset tudunk. Az intrauteri­nalis reakciómódokról a modern örökléstan, vala­mint a fejlődéstannak az az irányzata adhat majd komoly felvilágosítást, mely a morfológiai szerve­ződésen túlmenően embrionális fiziológiával, pa­­thofiziológiával, biokémiával is foglalkozik. Az intrauterinalis életben az anyai szervezeten át köz­vetített környezeti hatásokról, pathológiás elválto­zásokról már ismerünk némely adatot (pl. terhes­ségi rubeola, Rh-incompatibilitás stb.). Az alkat változásainak extrauterinalis szaka­száról beszélve megemlítjük a modern gyermek­­gyógyászat néhány megállapítását (cit. 28). A cse­csemő és kisgyermek reakciómódjai nem tekinten­dők „kicsiben” azonosnak a felnőttekével. A meg­születés után a légzési, vérkeringési, táplálékfelvé­teli változások az anyagcsere alapvető megváltozá­sát eredményezik. Ismeretes, hogy a születés után a szájon át megkezdődő táplálkozásra a gyomor­­béltractus érett funkciója kb. egy év alatt alakul ki. Tudjuk azt is, hogy ebben az életkorban a neuroendokrin zavar a test alaki kihatásain túl­menően — melyek szintén nagyobb fokúak, mint a felnőttkorban — irreparabilis hibát okozhat egyes szervek, elsősorban az idegrendszer műkö­désében. A folyadékháztartás zavarai is másképpen zajlanak le (crt. 4), mint felnőttkorban. Ismeretes, hogy minél fiatalabb a csecsemő, annál nagyobb

Next