Orvosi Hetilap, 1965. március (106. évfolyam, 10-13. szám)
1965-03-07 / 10. szám - KLINIKAI TANULMÁNYOK - Tasnády László - Ladányi Józsa - Kiss Béla: Appendectomia és halálozás
KLINIKAIANULMÁNYOK Debreceni Orvostudományi Egyetem, II. Sebészeti Klinika (igazgató: Ladányi Józsa dr.) Appendectomia és halálozás Tasnády László dr., Ladányi Józsa dr., Kiss Béla dr. Az appendectomia napjainkban is az általános sebészeti osztályok leggyakoribb sürgős műtéte. A féregnyúlványgyulladás az illető osztályok beteganyagának közel egyhatodát adja. A kórisme és műtéti javallat felállítása ma sem mindig egyszerű feladat. A téves, vagy késői diagnózis, helytelen utókezelés, jóvátehetetlen tragédiához vezethet. A megbetegedésre és gyógyításra vonatkozóan jelenleg is érvényesek Herczel (12) tanulmányában foglaltak. „Korai műtéttel minden komplikációját meg lehet előzni és melynek már létrejött szövődményeit is le bírjuk legtöbbször idejekorán való műtéti beavatkozással küzdeni.” A féregnyúlványgyulladás problémája a XIX. század folyamán került az orvosi érdeklődés és kutatás középpontjába. Első leírója Mélier (12) (1827) francia pathológus volt, aki már részletesen tárgyalta szövődményeit is. R. H. Fitz (7) 1886-ban megjelent közleménye után fogadták el csak általánosan, hogy az addig typhlitis, perityphlitis néven ismert megbetegedés nem a vakbélből ered, hanem annak oka mindig a féregnyúlvány gyulladása. A korai műtét szükségessége több mint fél évszázad óta elismert. A műtéti indicatio és technika kidolgozásában Mac Burney, Murphy, Fowler, Reclus, Krönlein, Hancock, Parker, Ochsner, Rehn, Kümmel, Payr, Lennander, hazánkban különösen Herczel fejtett ki érdemes munkásságot. A sebészeti gyógyítás eredményei az elmúlt kéthárom évtizedben jelentősen javultak a korai kórisme és műtét, tökéletesebb érzéstelenítő eljárások, a sulfonamidok, majd az antibiotikumok alkalmazása, valamint pathophysiologiai ismereteink fejlődése következtében. Hatásosan avatkozhatunk be a szervezet só- és folyadékháztartásába. A transfusio, hibernatio, hypothermia alkalmazása minden sebészeti osztályon lehetséges. A Miller—Abbot szonda segítségével csökkenthetjük a gastro-intestinalis distensiót. Kialakultak a jól bevált általános kezelési módszerek. A megbetegedés rendkívüli gyakorisága, a szinte számlálhatatlan közlemény ellenére sincs egységes álláspont a therápiában a hasűri drainage alkalmazását illetően. A drainage elleni harcot még Neuber (18) indította meg 1884-ben. Kísérletes vizsgálatok és klinikai megfigyelések a hasüreg drainálhatóságának korlátozottságát bizonyították. Kirschner (13) (1926), a hasüreg elsődleges zárását a fertőzési góc eltávolításától tette függővé. Hazánkban Makay (17) és Bugyi (1) javasolják először a has drain nélküli zárását. A drainage hatásmechanizmusával és pathophysiologiájával sokan foglalkoztak. Hazai szerzők közül legutóbb Rozsos és Szenesi (19) vették ezt a kérdést vizsgálat alá. Miután a szabad hasüreg drainezése kivihetetlen és a drain hátrányai is jól ismertek, érthető az a sebészi törekvés, mely alkalmazását a lehető legszűkebb határok közé igyekszik szorítani. Az utóbbi években az appendicitis szövődményeinek kezelésében mint új probléma jelentkezett a bacteriumok antibioticumokkal szembeni resistentiájának a kérdése. Ilyen irányú vizsgálat intézetünkben is történt. Jelentőségére anyagunk tárgyalásában visszatérünk. Mai sebész számára szinte hihetetlen az az ijesztően magas, 20—30%-os halálozási szám, mely a sulfonamidok használata előtt a szövődményes esetek velejárója volt. A sulfonamidok alkalmazása után ez a szám 10% körüli értékre esett le és ugrásszerű javulás következett az antibiotikumok megjelenésével. Greiner, Schrader, Steiner (8) a göttingeni Sebészeti Klinika adatait közlik. összmortalitás 3462 appendectomia után, 1912—34 év között 2,9% volt. Hashártyagyulladás esetén 30,4%. A Johns Hopkins Hospital 1928—31. év között műtött 1118 betegéből a perforált esetekre vonatkozó mortalitás 18,8%. Black (2) 21,1 %-os, Ritter (20) 14%-os halálozást közöl hashártyagyulladáskor a sulfonamidok alkalmazása előtt. Ladányi (5, 6), 11 370 appendectomizált beteg adatait elemezte. A gyűjtött statisztika 11 intézet anyagát tartalmazta. Az 1931—32 évben végzett 4474 műtét halálozási száma 2,79% volt. Az 1951—52-ben antibiotikum védelemben műtött 6596 eset mortalitása már csak 0,84%. Az Eü. Min. Statisztika 1955—56. évi közlése szerint hazánkban a féregnyúlványgyulladás műtétet követő halálozás 0,1%—0,9% között, területenként változó volt. Goetze és Stelzner (9) korai műtét mortalitását 15 000 saját és gyűjtött eset kapcsán három ezreléknek találta. Szövődményes esetekben (diffus peritonitis, 1500 eset) ez a szám 5%-ot ért el antibiotikumok adása mellett is. Az erlangeni Sebészeti Klinika 0,26%-os, Cantrell Stafford (4) 0,25%-os értéket talált a nem szövődményes megbetegedések halálozására vonatkozóan. A John Hopkins Hospital 1947—54. év között műtött szövődményes eseteinek mortalitása 2,7% volt. Az egyes közlemények adatainak értékelése gyakran igen nehéz, mert a közölt statisztikákban hiányoznak az összehasonlításhoz szükséges egységes szempontok. Zavarja az értékelést az is, hogy nem vonnak éles határt a heveny, idült, vagy elváltozást nem mutató féregnyúlvány eltávolításakor végzett műtétek halálozási száma között.