Orvosi Hetilap, 1965. március (106. évfolyam, 10-13. szám)

1965-03-07 / 10. szám - KLINIKAI TANULMÁNYOK - Tasnády László - Ladányi Józsa - Kiss Béla: Appendectomia és halálozás

KLINIKAI­ANULMÁNYOK Debreceni Orvostudományi Egyetem, II. Sebészeti Klinika (igazgató: Ladányi Józsa dr.) Appendectomia és halálozás Tasnády László dr., Ladányi Józsa dr., Kiss Béla dr. Az appendectomia napjainkban is az általános sebészeti osztályok leggyakoribb sürgős műtéte. A féregnyúlványgyulladás az illető osztályok beteg­­anyagának közel egyhatodát adja. A kórisme és műtéti javallat felállítása ma sem mindig egyszerű feladat. A téves, vagy késői diag­nózis, helytelen utókezelés, jóvátehetetlen tragédiá­hoz vezethet. A megbetegedésre és gyógyításra vonatkozóan jelenleg is érvényesek Herczel (12) tanulmányában foglaltak. „Korai műtéttel minden komplikációját meg lehet előzni és melynek már létrejött szövőd­ményeit is le bírjuk legtöbbször idejekorán való műtéti beavatkozással küzdeni.” A féregnyúlványgyulladás problémája a XIX. szá­zad folyamán került az orvosi érdeklődés és kutatás kö­zéppontjába. Első leírója Mélier (12) (1827) francia pathológus volt, aki már részletesen tárgyalta szövőd­ményeit is. R. H. Fitz (7) 1886-ban megjelent közle­ménye után fogadták el csak általánosan, hogy az ad­dig typhlitis, perityphlitis néven ismert megbetegedés nem a vakbélből ered, hanem annak oka mindig a fé­regnyúlvány gyulladása. A korai műtét szükségessége több mint fél évszázad óta elismert. A műtéti indica­tio és technika kidolgozásában Mac Burney, Murphy, Fowler, Reclus, Krönlein, Hancock, Parker, Ochsner, Rehn, Kümmel, Payr, Lennander, hazánkban különö­sen Herczel fejtett ki érdemes munkásságot. A sebészeti gyógyítás eredményei az elmúlt két­­három évtizedben jelentősen javultak a korai kór­isme és műtét, tökéletesebb érzéstelenítő eljárások, a sulfonamidok, majd az antibiotikumok alkalma­zása, valamint pathophysiologiai ismereteink fejlő­dése következtében. Hatásosan avatkozhatunk be a szervezet só- és folyadékháztartásába. A transfusio, hibernatio, hypothermia alkalmazása minden sebé­szeti osztályon lehetséges. A Miller—Abbot szonda segítségével csökkenthetjük a gastro-intestinalis distensiót. Kialakultak a jól bevált általános keze­lési módszerek. A megbetegedés rendkívüli gyakorisága, a szin­te számlálhatatlan közlemény ellenére sincs egysé­ges álláspont a therápiában a hasűri drainage al­kalmazását illetően. A drainage elleni harcot még Neuber (18) indítot­ta meg 1884-ben. Kísérletes vizsgálatok és klinikai meg­figyelések a hasüreg drainálhatóságának korlátozottsá­gát bizonyították. Kirschner (13) (1926), a hasüreg el­sődleges zárását a fertőzési góc eltávolításától tette füg­gővé. Hazánkban Makay (17) és Bugyi (1) javasolják először a has drain nélküli zárását. A drainage hatás­­mechanizmusával és pathophysiologiájával sokan fog­lalkoztak. Hazai szerzők közül legutóbb Rozsos és Sze­­nesi (19) vették ezt a kérdést vizsgálat alá. Miután a szabad hasüreg drainezése kivihetet­len és a drain hátrányai is jól ismertek, érthető az a sebészi törekvés, mely alkalmazását a lehető leg­szűkebb határok közé igyekszik szorítani. Az utóbbi években az appendicitis szövődmé­nyeinek kezelésében mint új probléma jelentkezett a bacteriumok antibioticumokkal szembeni resis­­tentiájának a kérdése. Ilyen irányú vizsgálat inté­zetünkben is történt. Jelentőségére anyagunk tár­gyalásában visszatérünk. Mai sebész számára szinte hihetetlen az az ijesztően magas, 20—30%-os halálozási szám, mely a sulfonamidok használata előtt a szövődményes esetek velejárója volt. A sulfonamidok alkalmazása után ez a szám 10% körüli értékre esett le és ugrás­szerű javulás következett az antibiotikumok megje­lenésével. Greiner, Schrader, Steiner (8) a göttingeni Sebé­szeti Klinika adatait közlik. összmortalitás 3462 ap­pendectomia után, 1912—34 év között 2,9% volt. Has­­hártyagyulladás esetén 30,4%. A Johns Hopkins Hospi­tal 1928—31. év között műtött 1118 betegéből a perfo­rált esetekre vonatkozó mortalitás 18,8%. Black (2) 21,1 %-os, Ritter (20) 14%-os halálozást közöl hashár­­tyagyulladáskor a sulfonamidok alkalmazása előtt. La­dányi (5, 6), 11 370 appendectomizált beteg adatait ele­mezte. A gyűjtött statisztika 11 intézet anyagát tar­talmazta. Az 1931—32 évben végzett 4474 műtét halá­lozási száma 2,79% volt. Az 1951—52-ben antibiotikum védelemben műtött 6596 eset mortalitása már csak 0,84%. Az Eü. Min. Statisztika 1955—56. évi közlése sze­rint hazánkban a féregnyúlványgyulladás műtétet kö­vető halálozás 0,1%—0,9% között, területenként válto­zó volt. Goetze és Stelzner (9) korai műtét mortalitá­sát 15 000 saját és gyűjtött eset kapcsán három ezre­léknek találta. Szövődményes esetekben (diffus peri­tonitis, 1500 eset) ez a szám 5%-ot ért el antibiotiku­mok adása mellett is. Az erlangeni Sebészeti Klinika 0,26%-os, Cantrell Stafford (4) 0,25%-os értéket talált a nem szövődményes megbetegedések halálozására vo­natkozóan. A John Hopkins Hospital 1947—54. év kö­zött műtött szövődményes eseteinek mortalitása 2,7% volt. Az egyes közlemények adatainak értékelése gyakran igen nehéz, mert a közölt statisztikákban hiányoznak az összehasonlításhoz szükséges egysé­ges szempontok. Zavarja az értékelést az is, hogy nem vonnak éles határt a heveny, idült, vagy elvál­tozást nem mutató féregnyúlvány eltávolításakor végzett műtétek halálozási száma között.

Next