Orvosi Hetilap, 1966. november (107. évfolyam, 45-48. szám)

1966-11-06 / 45. szám - Kádár Tibor: November 7.

2114 ORVOSI HETILAP lázat. A szocialista egészségügy alapelvei messze látó programként adnak keretet a szovjet egészség­ügy további fejlesztésének, tökéletesítésének. De ahogyan az egész emberiség jövőjének fényt ad November 7-e, úgy annak vívmányai sorában a szocialista egészségügy is az egész világ számára gazdag tapasztalatok tárháza. Örvendetes, hogy Magyarország nemzeti múltjának, hagyományai­nak pozitív tanulságai mellett, elsősorban a szovjet egészségügy gazdag általános érvényű tapasztala­taira támaszkodva rakta le a társadalombiztosítás, a kórházi-orvosi ellátás, az egészségvédelem alap­jait. Az elért eredmények majd minden téren je­lentékenyek s még felsorolásuk is nehézségekbe üt­köznek. Ezért csupán néhányat emelünk ki belő­lük. A csecsemőhalandóság a 40 ezrelék alá csök­kent, s egyharmada sincs az 1938. évinek. Az élve­­születések száma, bár még korántsem a kívánt módon, emelkedő tendenciát mutat s a halálozási arányszám nem ad nyugtalanságra okot. A gümő­­kóros mortalitás 1964-ben az 1938-as 14-ről 2,6-ra csökkent tízezer lakosra számítva. Nagymértékben csökkent más fertőző bántalmak halálozási aránya is, gyakorlatilag megszűnt a járványos gyermekbé­nulás, és sok tömegpusztító betegség sarokba szo­rult. Csaknem 20 000 orvos, majdnem 80 000 kór­házi ágy, rekonstruált, bővülő egyetemi intézmé­nyek, klinikák, nagy hatósugarú megyei kórházak, gondozók sűrűn kiépített hálózata s az egyre in­kább talpára álló üzemegészségügy jelzik a fejlő­dés legfontosabb mozzanatait. A szakkönyvek, ön­álló monográfiák, a külföld érdeklődését is tükröző kooperációs kiadások az orvosi irodalom nagyará­nyú gazdagodására és az orvosi tudományos köz­élet fellendülésére mutatnak. Természetesen gondjaink is vannak. Ezek egy része általános, világméretű jelenség, nem csökken a rosszindulatú daganatok halálozási aránya, sok a szív- és érmegbetegedés. Szemünk láttára emelke­dik a már egyszer visszaszorított szifiliszes megbe­tegedések száma. Sok a baleset. Zsúfoltak a gyógy­intézetek, kórházak, nő a járóbetegforgalom, nehe­zen találnak talajra a másutt jól bevált szervezési formák: a fekvő-járóbeteg ellátás egyesítése, a szakorvosi körzetek hálózatának kiépítése, a gon­dozás, feltétlen javításra szorul az orvosi és nem orvosi munkaerő aránya, fokozni kell az orvos te­hermentesítését a nem szakmai feladatok alól, s vé­gül egészségügyi intézményeink műszaki fejlődése sem kielégítő ütemű. Talán eszközeink elégtelenségéből következik, hogy munkánkban még mindig nagyobb szerepe van a megelőzés elve hangsúlyozásának, mint meg­valósításának. Részben ennek hiányára vezethető vissza a társadalmi vonatkozások sokszor szólam­szerű hangoztatása akár etiológiáról, akár therá­­piáról van szó. Egészségügyünk építése, fejlesztése, tökéletesítése nem mindig korszerű tudományos módszerekkel folyik. Orvosi magatartásunk, az or­vos-beteg viszony, a társadalombiztosítás gondjai­ból adódó problémák, emberi-etikai kérdések oly módon merülnek fel, hogy megoldásukon fáradoz­va nem téveszthetjük szem elől. November 7-e út­mutatásai e tekintetben is nagymértékben érvé­nyesek. Nem egyedüli összetevője, de meghatározó komponense a magyar egészségügynek a korszerű szakembernevelés és továbbképzés. Az Orvosi He­tilap alapítója, Markusovszky Lajos, és tanítványa, a hazai egészségügy úttörője Fodor József ér­deme, hogy már a múlt század második felében megtették e téren az első kapavágásokat. A hősi múlt, sőt, a közelmúlt pozitív tapasztalatait körül­tekintően hasznosította az egészségügyi kormány­zat, amikor tíz évvel ezelőtt a kor növekvő igényeit figyelembe véve adott új szervezeti formát a hazai orvostovábbképzésnek és létrehozta az Orvosto­vábbképző Intézetet. Az eltelt tíz év természetesen nem, olyan tetemes idő, hogy véglegesen kialakított szervezetről, kiforrott módszerekről, a képzés vál­­tozhatatlan modelljeiről, a szakok, témák, tárgy­körök zárt rendjéről lehetne beszélni. De tíz év mégis jelentékeny eredményekkel járt. Közel 25 000 orvos részesült szervezett továbbtanulásban, vett részt egyéni vagy tanfolyamos továbbképzésen, s ez a továbbképzés a mindennapos rutin-tanfolya­moktól a genetikai, kibernetikai, orvosi elektroni­kai és biometriai kurzusokig nagy mértékben ki­­szélesült és természetszerűen tovább bővül. Miután a továbbhaladás az egészségügy e fon­tos szektorában kulcskérdés, említsünk meg néhá­nyat a feladatok közül. A medicina mennyiségi és tartalmi növekedése egymásra tekintő, egymást ki­egészítő orvosképzést igényel. Ha erős, fejlett or­vosképző intézményre van szükség a hat esztendős alapozáshoz, akkor nem nehéz belátni, hogy az or­vosi oklevél megszerzését követő négy évtizedes to­vábbtanulás biztosítása is nagy hatékonyságú, fej­lett oktatási, továbbképzési apparátust igényel. Olyan intézményt, amely a kommunista szellemben oktatott-nevelt orvost méltóan tudja irányítani, se­gíteni, tanítani évtizedek során át. Mivel a tovább­képzés az állami egészségügy keretében valósul meg s eredményességétől függ az orvosi ellátás színvonala, ezért el kell érnünk, hogy abban az or­vosoknak minél nagyobb hányada vegyen részt­ az elmaradók és a visszahúzódók is. Természetesen mindez megnöveli azok felelősségét, akik a tovább­képzés kereteinek fejlesztésén, az ott folyó munka kiterjesztésén, tökéletesítésén, a szükséges metodo­lógia kidolgozásán fáradoznak. Látszólag messze jutottunk November 7-étől, de csak látszólag, hiszen éppen arról a máról és arról a holnapról beszéltünk, amelynek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szabott irányt. Úgy véljük, November 7-e ügyét méltókép­pen akkor képviseljük, ha fáradhatatlanul szolgál­juk a beteg és egészséges emberek érdekeit. Mindehhez azonban az alkotómunka legfőbb feltételére, békére van szükség, békére, melyet nem zavarnak meg sem a hideg-, sem a meleg­háború zivatarai. Kádár Tibor dr.

Next