Orvosi Hetilap, 1968. március (109. évfolyam, 9-13. szám)

1968-03-03 / 9. szám - Bugyi István: Korszakok, átalakulások a sebészetben

434 ORVOSI HETILAP melyet béklyóba szorított az operációval járó fájda­­dalom és az ejtett seb fertőződése, a gyakran halá­los végű „sebláz”. Az újkor sebészetét a fájdalmatlan operáció le­hetőségétől és a már céltudatos baktériumok elleni harc megindításától számíthatjuk. Kezdődött 1­846- ban az aether narkózis feltalálásával, majd az év­ezredekig láthatatlan ellenség, a mikrobák elleni eredményes küzdelemmel. A száz évvel ezelőtti győzelem azonban nem volt teljes. A narkózis veszélyei és ártalmai súlyos teherként nehezedtek a heroikus műtétekre. A mik­robák legyőzése is csak részben sikerült, inkább csak in vitro mint in vivo. A szervezetbe került és ott megeredt csírákat nem tudtuk elpusztítani, ez a feladat már az organizmusra hárult. Csíraölő sze­reink „in vivo” elégtelennek bizonyultak; olykor több kárt okoztak, mint hasznot, mert épp úgy tá­madták a szervezet élő sejtjeit, mint a baktériu­mokat. A teljes győzelemre csak száz év elteltével ke­rülhetett sor. Századunk negyvenes éveiben vált igazán tökéletessé, ártalmatlanná korszerűsített for­májában a narkózis. Egyidejűleg sikerült megtalálni az antibiotikumokban azt a rég óhajtott orvosszert, mely selectíven csak a baktériumokra hat anélkül, hogy a szervezet ártalmára lenne. A sebészet tehát — épp úgy, mint száz évvel ezelőtt — két azonos fegyverrel indulhatott hódító útjára: a narkózisnak és antisepsisnek újból kimun­kált, tökéletesített két fegyverével. Ha azonban ezt a „sebészet évszázadáét rész­leteire bontva elemezzük, érdekes megállapítások tehetők. A kezdeti — bár sikert sikerre halmozó — 75 esztendő a mai szemmel nézve a lassú fejlődés idő­szaka volt. Utolsó negyede azonban az a 25 eszten­dő, mely káprázatos fejlődésével ámulatba ejtette a világot. Oka tisztán áll előttünk: a „manuális szak­ma” új alapokra épült fel. Fundamentuma lett a biológia és pathophysiologia, építő kövei pedig a vegyészet, technika, metallurgia területén történt számos felfedezés. „Die Chirurgie ist die Kavallerie der Medizin.” A sebészet valóban a gyógyítótudomány lovassága, gyors alakulata. Egyetlen szakma sem dolgozik olyan hatásos, de veszedelmes kétélű fegyverekkel és nem rendelkezik olyan gyors gyógyítási, gyakran életmentési lehetőségekkel, mint éppen a sebészet. Ámde „post equitem sedet atra cura” — a lovas mögött ott ül a sötét gond, amit a neves bostoni sebész, Samuel Mixter egy mondatba tömörített: „Az igazi sebész élete örökös félelem . . . félti bete­geit, retteg balsikereitől, hibás kór jelzéseitől és té­vedéseitől”. A ma sebésze összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonsági coefficienssel dolgozhat, mint 20—25 év­vel ezelőtt. Munkája nincs alávetve a vakszerencsé­nek. A XVI. század nagy sebészének, a „francia se­bészet atyjá”-nak híres szállóigéje, „Je l’ai opéré Dieu le guérira” (Én megoperáltam, az Isten meg fogja gyógyítani) paradoxonként hangzik, kifejezve, hogy a sebész munkája az operációval kezdődött és végződött, míg a többit a jóistenre bízta. Ma a mű­tét — bár igen fontos mozzanat a sebész munkájá­ban — csak beépült cselekmény a sebészorvoslás­ban. Semmivel sem kisebb jelentőségű a beteg bio­lógiai előkészítése, a homeostasis beállítása a műtét előtt, majd a műtét utáni kezelés, a szervezetben észlelt pathophysiológiai jelenségek korrigálása. * Az elmúlt negyedszázadban három fő tényező mozdította elő a sebészet ugrásszerű fejlődését: 1. a korszerű narkózis, 2. az antibiotikumok, 3. a korlátlan vérpótlás lehetősége. A narkózis Az utóbbi két évtizedben az altatás tudománya külön szakmává vált. Az operatív osztályok ered­ményes munkájának fontos alappillére az anaesthe­­siologus szakorvos működése. A régi klasszikus nar­kózis, mely száz évig szolgálta a sebészetet, azé a múlté, amelyik rendszerint a legfiatalabb orvost állította a beteg fejéhez, kezébe adva az altatóko­sarat és az aetheres üveget, hogy altassa el a be­teget. A nagy változás az intratrachealis narkózis technikájának kidolgozásával kezdődött. Egészen új lehetőségek nyíltak meg az altatás művészetében. Az évszázadon át hegemóniáját tartó aether nym­­busát is erősen megtépázták az életfontos parenchy­más szervekre közömbös, nem mérgező altatógázok. Alkalmazásukkal vált lehetővé a narkózis ártalmak felszámolása és az „időfactor” eltörlése. Reggel hoz­záfoghatnak a sebészek a műtéthez, délben megsza­kíthatják, majd délután folytathatják — ha ugyan kimerülten át nem adják a folytatást másik sebészi „team”-nek, közben a beteg narkózisban van. Akár 10—20 órás, altatásban végzett műtétek váltak lehe­tővé anélkül, hogy a betegek megsínylenék a hosz­­szan tartó narkózist. Az intratracheális narkózissal nemcsak az va­lósult meg, hogy csekély mennyiségű indifferens al­tatószerekkel szinte korlátlan ideig teljes öntudat­lanságban, analgesiás állapotban tartható a beteg, hanem ami a sebész szempontjából a leglényege­sebb, curarehatású adjuvánsokkal teljes izomrela­­xatióban. Az 1942. esztendő fordulópont a narkózis fejlődé­sében. Ekkor alkalmazta első ízben Griffith és Johnson az indián nyílméreg hatóanyagát, a curarét. Majd a francia származású, de Rómában dolgozó Daniel Bovet neve fonódik össze a modern narkózissal. Mint számos felfedezés a véletlen műve, így történt a régen ismert kettős acethylcholin molekula izomellazító hatásának felfedezése. Noha pharmakológiai hatását többen is vizsgálták, Bővel jött rá curarészerű hatására. Meg is kapta érte a Nobel-díjat a „curaréhez hasonló anyagok kutatásában elért eredményekért”, illetve az „ultrarö­vid relaxans”-nak, a succinylcholinnak a meghonosí­tásáért. A vitorlázó repülők jelszava: „magasság — élet­­biztonság”. Mutatis mutandis alkalmazható az intu­­batiós narkózisra is: intratrachealis narkózis élet­

Next