Orvosi Hetilap, 1968. november (109. évfolyam, 44-47. szám)

1968-11-03 / 44. szám - November 7.

delem a történelem és a természet erőivel szemben, hanem inkább az, hogy bár erőt vesz a külső ter­mészeten, újra meg újra vereséget szenved a saját természetétől. Minden bizonnyal a legnagyobb em­beri feladat legyőzni az embernek önmagában azt, ami boldogságának legfőbb akadálya. Nem vélet­len az, hogy azokat tiszteljük legjobban, akiknek ez — legalábbis részben — sikerült. A szocializmus kiteljesedése és végső győzelme a termelésben, egyben az ember kiteljesedése is. Utópiának ez csak annyiban tekinthető, mint annyi más dolog, ami még nincs, de még lehet és amire törekszünk és ami végül is meglesz. A szocialista rend meg tudja teremteni azt a társadalmi hátteret, mely a minden emberben jelenlevő jót felszínre hozza és az egyéni erőfeszítéseket megnemesíti. Feltétlenül hinnünk kell abban, hogy az ember, ha szabadon választhat a saját kára nélkül a jó és a rossz között, akkor inkább a jót választja. A szocializmust em­berek találták ki és emberek teszik valósággá em­berek érdekében, tehát hinnie kell az emberben, akiért van, és abban, hogy képes megvalósítani az emberi értelem, az emberi szív és az emberi maga­tartás harmóniáját — a szocializmus elveire alapí­tott modern humanizmust. Miért tartoznak ezek a meggondolások éppen az Orvosi Hetilap hasábjaira? Esetleg azért, mert mi is azok közé tartozunk, akiket épp úgy érinte­nek, mint minden más embert. De talán valami másért is. Az orvos, aki a mai társadalmi munkamegosz­tás folytán valamennyi foglalkozás közül a legköz­vetlenebbül és legszemélyesebben szolgálja más emberek jólétét, sokszor szoros értelemben véve életét, példaképe lehet a szocialista humanizmus magatartásának; annak, hogy valaki, akinek tudá­sa, helyzete szoros értelemben véve élet és halál felett adott hatalmat, ezt csak jóra használja; nem uralkodásra, hanem szolgálatra, nem előnyök önös kihasználására, hanem önzetlen segítségre, nem ki­zsákmányolásra, hanem önfeláldozásra. Az orvos, aki gyógyszerével nyugodt álmot nyújt betegének, miközben érte aggódik, maga tán éppen nem tud elaludni; aki a betege sokféle panasza mögött eset­leg anyagi, vagy családi életének zavarait bogoz­­gatja és átérezve legalábbis ideig-óráig magára ve­szi a mások gondját és azt érezteti betegével, hogy amikor vele foglalkozik, ő az egyetlen és legfőbb gondja, aki a bajain elkeseredett emberrel meg­érezteti, hogy nincs magára hagyva, az orvos na­gyon sokat megtett abból, amit a társadalom egye­dei egymástól elvárnának és amit oly sokszor nél­külöznek. Az orvos valóban példakép lehetne, hiszen ma­gának sincs kevesebb gondja, mint másoknak és mégis választott hivatása folytán önként vállalja ezt a szolgálatot. Lehetne..., mert magunk sem mindig állunk azon az erkölcsi magaslaton, melyet hivatásunk tűz elénk; ahogy az ember nem „em­ber” attól, hogy két lábon jár, vagy esetleg négy pneumatikus keréken, az orvos sem orvos pusztán attól, hogy diplomája van. Ez csak a belépődíj arra a nézőtérre, melyen nincsenek számozott helyek, de mindenki elfér és ahol a nézőtér és a színpad egy és ugyanaz ... Az orvos élete szolgálat és nincs joga különb­nek tartani magát annál, akit szolgál, másképp nem is tudna eleget tenni annak, ami a dolga. Nem akarhatjuk a magunk élethivatását a másoké fölé rangsorolni, melyek ugyanúgy az emberek közös­ségét szolgálják, de le sem alacsonyíthatjuk sem a magunk, sem a mások szemében avval, hogy mél­tatlannak mutatkozunk arra a megbecsülésre, mely a betegnek épp akkora érdeke, mint a magunké. A magunk élete ugyanolyan éber figyelmet, szüntelen irányhelyesbítést kíván, mint minden más, ami irá­nyát meg akarja tartani a cél felé. Ebben a tekin­tetben valamennyien egyformák és egyenértékűek vagyunk, fiatalabbak és idősebbek, kezdők vagy ta­pasztaltak, bármely fokán álljunk is hivatásren­dünk hierarchiájának. Ha úgy tűnik olykor, hogy nehéz megfelelni a túlságosan magasra szabott kö­vetelményeknek, akkor arra gondolhatunk, hogy aki magas célt tűzött maga elé, alighanem maga­sabbra jut, mint aki kevéssel is beéri. És még egyet: a szocialista társadalom, ha megvalósítjuk, szilár­dabb alapot nyújt és jobb lehetőséget az emberi ér­tékek kibontakozására, mint bármi, ami ezelőtt volt. A materiális alap itt van, építeni magunknak kell rá. Erre nemcsak ünnepnapokon és megemlékezé­sekben kívánatos gondolnunk, hanem munkás hét­köznapjainkon is. De különösen időszerű ez az ok­tóberi szocialista forradalom emléknapján, mely nemcsak az emberiség társadalmi fejlődésének adott új irányt és új lendületet, hanem kiindulópontja az ember új erkölcsi fejlődésének is és a Föld minden népét és egyedét felölelő békésebb, jobb világnak, melyben erősen kell hinnünk, noha távol va­gyunk még tőle, és amelynek legfőbb mozgatója az őszinte emberszeretet, ahogyan Dante írta — „amor ehe muove il sole e le altre stelle.”

Next