Orvosi Hetilap, 1968. november (109. évfolyam, 44-47. szám)
1968-11-03 / 44. szám - November 7.
delem a történelem és a természet erőivel szemben, hanem inkább az, hogy bár erőt vesz a külső természeten, újra meg újra vereséget szenved a saját természetétől. Minden bizonnyal a legnagyobb emberi feladat legyőzni az embernek önmagában azt, ami boldogságának legfőbb akadálya. Nem véletlen az, hogy azokat tiszteljük legjobban, akiknek ez — legalábbis részben — sikerült. A szocializmus kiteljesedése és végső győzelme a termelésben, egyben az ember kiteljesedése is. Utópiának ez csak annyiban tekinthető, mint annyi más dolog, ami még nincs, de még lehet és amire törekszünk és ami végül is meglesz. A szocialista rend meg tudja teremteni azt a társadalmi hátteret, mely a minden emberben jelenlevő jót felszínre hozza és az egyéni erőfeszítéseket megnemesíti. Feltétlenül hinnünk kell abban, hogy az ember, ha szabadon választhat a saját kára nélkül a jó és a rossz között, akkor inkább a jót választja. A szocializmust emberek találták ki és emberek teszik valósággá emberek érdekében, tehát hinnie kell az emberben, akiért van, és abban, hogy képes megvalósítani az emberi értelem, az emberi szív és az emberi magatartás harmóniáját — a szocializmus elveire alapított modern humanizmust. Miért tartoznak ezek a meggondolások éppen az Orvosi Hetilap hasábjaira? Esetleg azért, mert mi is azok közé tartozunk, akiket épp úgy érintenek, mint minden más embert. De talán valami másért is. Az orvos, aki a mai társadalmi munkamegosztás folytán valamennyi foglalkozás közül a legközvetlenebbül és legszemélyesebben szolgálja más emberek jólétét, sokszor szoros értelemben véve életét, példaképe lehet a szocialista humanizmus magatartásának; annak, hogy valaki, akinek tudása, helyzete szoros értelemben véve élet és halál felett adott hatalmat, ezt csak jóra használja; nem uralkodásra, hanem szolgálatra, nem előnyök önös kihasználására, hanem önzetlen segítségre, nem kizsákmányolásra, hanem önfeláldozásra. Az orvos, aki gyógyszerével nyugodt álmot nyújt betegének, miközben érte aggódik, maga tán éppen nem tud elaludni; aki a betege sokféle panasza mögött esetleg anyagi, vagy családi életének zavarait bogozgatja és átérezve legalábbis ideig-óráig magára veszi a mások gondját és azt érezteti betegével, hogy amikor vele foglalkozik, ő az egyetlen és legfőbb gondja, aki a bajain elkeseredett emberrel megérezteti, hogy nincs magára hagyva, az orvos nagyon sokat megtett abból, amit a társadalom egyedei egymástól elvárnának és amit oly sokszor nélkülöznek. Az orvos valóban példakép lehetne, hiszen magának sincs kevesebb gondja, mint másoknak és mégis választott hivatása folytán önként vállalja ezt a szolgálatot. Lehetne..., mert magunk sem mindig állunk azon az erkölcsi magaslaton, melyet hivatásunk tűz elénk; ahogy az ember nem „ember” attól, hogy két lábon jár, vagy esetleg négy pneumatikus keréken, az orvos sem orvos pusztán attól, hogy diplomája van. Ez csak a belépődíj arra a nézőtérre, melyen nincsenek számozott helyek, de mindenki elfér és ahol a nézőtér és a színpad egy és ugyanaz ... Az orvos élete szolgálat és nincs joga különbnek tartani magát annál, akit szolgál, másképp nem is tudna eleget tenni annak, ami a dolga. Nem akarhatjuk a magunk élethivatását a másoké fölé rangsorolni, melyek ugyanúgy az emberek közösségét szolgálják, de le sem alacsonyíthatjuk sem a magunk, sem a mások szemében avval, hogy méltatlannak mutatkozunk arra a megbecsülésre, mely a betegnek épp akkora érdeke, mint a magunké. A magunk élete ugyanolyan éber figyelmet, szüntelen irányhelyesbítést kíván, mint minden más, ami irányát meg akarja tartani a cél felé. Ebben a tekintetben valamennyien egyformák és egyenértékűek vagyunk, fiatalabbak és idősebbek, kezdők vagy tapasztaltak, bármely fokán álljunk is hivatásrendünk hierarchiájának. Ha úgy tűnik olykor, hogy nehéz megfelelni a túlságosan magasra szabott követelményeknek, akkor arra gondolhatunk, hogy aki magas célt tűzött maga elé, alighanem magasabbra jut, mint aki kevéssel is beéri. És még egyet: a szocialista társadalom, ha megvalósítjuk, szilárdabb alapot nyújt és jobb lehetőséget az emberi értékek kibontakozására, mint bármi, ami ezelőtt volt. A materiális alap itt van, építeni magunknak kell rá. Erre nemcsak ünnepnapokon és megemlékezésekben kívánatos gondolnunk, hanem munkás hétköznapjainkon is. De különösen időszerű ez az októberi szocialista forradalom emléknapján, mely nemcsak az emberiség társadalmi fejlődésének adott új irányt és új lendületet, hanem kiindulópontja az ember új erkölcsi fejlődésének is és a Föld minden népét és egyedét felölelő békésebb, jobb világnak, melyben erősen kell hinnünk, noha távol vagyunk még tőle, és amelynek legfőbb mozgatója az őszinte emberszeretet, ahogyan Dante írta — „amor ehe muove il sole e le altre stelle.”