Orvosi Hetilap, 1968. december (109. évfolyam, 48-52. szám)
1968-12-01 / 48. szám - Boda Domokos: A specializálódás és a gyermekgyógyászat jövője
1* ORVOSI HETILAP 2665 gendőnek bizonyult, a beteg maradvány nélkül gyógyult. Ilyen példák után vitatható, mennyiben mondható haladásnak, hogy a cardiológiai hálózat kialakulásával az ilyen esetekkel a gyermekgyógyász sokszor csak a beutaló cédula megírásának mértékéig foglalkozik. Hova vezet ez a gyakorlat? A gyermek tulajdonképpeni gazdája, a körzeti vagy területi gyermekorvos, de egyre jobban az általános gyermekosztályon dolgozó szakember is, elbizonytalanodik, még az igazán reátartozó esetekben sem mer önállóan állást foglalni. Ha pedig feltételezzük, hogy ez nemcsak a cardiológiával van így, tartani kell attól, hogy mindez a gyermekorvos gyakorlatának elsekélyesedéséhez, szakmai munkájának felszínesebbé válásához vezet. Pedig a szívsebésznek idejében beküldött, jól szelektált beteganyagra van szüksége. Van olyan tapasztalat (5), hogy pl. a nagyér transpositiók megoldásában a sebész készsége mellett ott születtek jó eredmények, ahol jól szervezett gyermekorvos-hálózat gondoskodott az alkalmas esetek idejében való intézeti beutalásáról. Az operatív megoldás számára hozzáférhető veleszületett szívbajok kezelésében éppen most új szakasz van kibontakozásban, amikor a figyelem a csecsemőkori, sőt újszülöttkori esetek megoldása felé fordult. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen betegek alapellátását a kórképek felismerésétől az esetek számára katasztrofális infektiók leküzdéséig, táplálási nehézségek elhárításáig, gyógyszeres kompenzálhatóság elbírálásáig a teendőket ne a gyermekgyógyász végezze. Ami az újabb felfedezéseket követő változásokat illeti, az újabb követelményekhez való rugalmas alkalmazkodást akadályozhatja az a körülmény, hogy a korábbi felfogás alapján egyes betegségcsoportok ellátása specializálódott, így a chorea minor első látszatra neurológiai kórkép, de a rheumás lázas eredet tisztázódása után a carditis szövődmény, a vitium lehetőségére való tekintettel azonban a kezelést neurológus nem vállalhatja. Az oligophreniák phenylketonuriás alakjának pontos tisztázása a szellemi defektusok megítélésében új programot hozott: újszülöttek szűrővizsgálatát, a sok ezer esetből egyetlen pozitív eset különleges diétás kezelését, ami mellett az egyébként menthetetlenül mélyen elbutuló gyermek zavartalanul fejlődhet. Sajátságos a gyermekkori tuberculosis helyzete is. Röviddel ezelőtt ez a szakterület aetrológiai, járványügyi, preventív szempontok miatt a tbc-hálózathoz került. Közegészségügyünk gyors fejlődése révén azonban nagy örömünkre a gyermektuberculosisos megbetegedések száma olyan mértékben redukálódott, hogy a szakma művelői áttérőben vannak a nem specifikus légzőszervi betegségekkel való foglalkozásra. Jelenleg még, amikor a feladatok ellátása nagy gyakorlatú gyermekorvosok kezében van, ennek hátrányait nem érezzük, de aligha kétséges, hogy ezt a területet nem lehet az általános gyermekpathológiából kiszakítva művelni. A többféle specialitás országos hálózata elkerülhetetlenné teszi a párhuzamos betegellátást, ami igen költséges; emellett a beteg a sokfajta szakorvos között kallódik, a túlzottan szakosodott területeken pedig az orvos munkája egyoldalúvá, sivárrá válik. A nem kívánt mértékű specializálódás érthetően nehézséget okoz az orvosképzésben is. A gyermekgyógyászat oktatásában egyik fő gondot az okozza, hogy ez idő szerint az oktatásnak, sőt, a szakorvosképzésnek is csaknem egyedüli bázisa a klinika, ill. gyermekintézetek fekvőbeteg-osztályai, ahol a fő hangsúly érthetően a betegen van. Ez a jelenség azt is mutatja, hogy az osztályos munka bármennyire lényeges része, de az egyéb gondozásipreventív munkából kiszakítva, már specializált területe a gyermekgyógyászatnak. A gyermekorvosi gyakorlat változásának elemzésénél Holt (4) rámutat arra, hogy az orvosképzésben gyakorlóterület hiányában éppen a mindennapi kérdések oktatása sikkad el. Az oktató munka hasonló fogyatékosságait Gegesi Kiss (3) is hangsúlyozza.* Hasonló kérdésekkel foglalkozott szakszervezetünk legutóbbi, V. kongresszusa is, amikor a főtitkár (2) az orvostudomány egyre nagyobb differenciálódásából adódó nehézségekre emlékeztetett. Szerinte is a megoldás az orvostudomány eredményeinek megfelelő integrálása, a gyakorlatban való érvényesítése érdekében. Az előadó éppen az orvosképzés szempontjából hangsúlyozza, hogy az egységre való törekvésnek az egészségügy minden szintjén érvényesülnie kell. Következtetések Mindezek előrebocsátása után a gyermekorvosi tevékenység számára főbb vonásokban a következő elvi és gyakorlati konklúziók adódnak. 1. Törekedni kell arra, hogy a gyermekegészségüggyel kapcsolatos minden tevékenység gyermekorvosok kezében összpontosuljon. 2. A betegellátási és gondozó munka, annak az egész gyermeklakosságra kiterjedő tervszerű végrehajtása a területi elven alapuló gyermekorvosi gyakorlat keretében biztosítható a legjobban. A körzeti, járási gyermekorvosok munkáját a területileg illetékes gyermekintézet főorvosa, végeredményben a megyei gyermekgyógyász főorvos fogja össze. A területegység irányító intézménye ennek a feladatnak legjobban önálló gyermekkórházi szervezési formában tud eleget tenni. Ugyanakkor kívánatos az egyetemek klinikáit is a területen általános gyermekorvosi vonatkozású szakmai kérdéseibe bevonni. Ez megfelelő gyakorlati terület biztosításán kívül olyan 2—3 megyére kiterjedő konzultatív jellegű tevékenység keretében volna legjobban megvalósítható, amit legutóbb Lukács (6) vázolt. Az ilyen összehangolt munka biztosítaná az orvosképzés számára szükséges egységes oktatási hátteret is. * Az ilyen nehézségek áthidalására irányuló törekvésünk eredményeképpen került sor arra, hogy Szeged város Egészségügyi Osztálya közreműködésével két gyermekorvosi körzet áll rendelkezésünkre medikusaink, szigorlóink és klinikánk orvosainak gyakorlati területként az egyetemi oktatás céljára.