Orvosi Hetilap, 1968. december (109. évfolyam, 48-52. szám)

1968-12-01 / 48. szám - Boda Domokos: A specializálódás és a gyermekgyógyászat jövője

1* ORVOSI HETILAP 2665 gendőnek bizonyult, a beteg maradvány nélkül gyó­gyult. Ilyen példák után vitatható, mennyiben mond­ható haladásnak, hogy a cardiológiai hálózat kiala­kulásával az ilyen esetekkel a gyermekgyógyász sokszor csak a beutaló cédula megírásának mérté­kéig foglalkozik. Hova vezet ez a gyakorlat? A gyer­mek tulajdonképpeni gazdája, a körzeti vagy terü­leti gyermekorvos, de egyre jobban az általános gyermekosztályon dolgozó szakember is, elbizony­talanodik, még az igazán reátartozó esetekben sem mer önállóan állást foglalni. Ha pedig feltételezzük, hogy ez nemcsak a cardiológiával van így, tartani kell attól, hogy mindez a gyermekorvos gyakorlatá­nak elsekélyesedéséhez, szakmai munkájának fel­színesebbé válásához vezet. Pedig a szívsebésznek idejében beküldött, jól szelektált beteganyagra van szüksége. Van olyan tapasztalat (5), hogy pl. a nagyér transpositiók megoldásában a sebész kész­sége mellett ott születtek jó eredmények, ahol jól szervezett gyermekorvos-hálózat gondoskodott az alkalmas esetek idejében való intézeti beutalásáról. Az operatív megoldás számára hozzáférhető veleszületett szívbajok kezelésében éppen most új szakasz van kibontakozásban, amikor a figyelem a csecsemőkori, sőt újszülöttkori esetek megoldása felé fordult. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen bete­gek alapellátását a kórképek felismerésétől az esetek számára katasztrofális infektiók leküzdéséig, táplálási nehézségek elhárításáig, gyógyszeres kom­­penzálhatóság elbírálásáig a teendőket ne a gyer­mekgyógyász végezze. Ami az újabb felfedezéseket követő változáso­kat illeti, az újabb követelményekhez való rugal­mas alkalmazkodást akadályozhatja az a körül­mény, hogy a korábbi felfogás alapján egyes beteg­ségcsoportok ellátása specializálódott, így a chorea minor első látszatra neurológiai kórkép, de a rheumás lázas eredet tisztázódása után a carditis szövődmény, a vitium lehetőségére való tekintettel azonban a kezelést neurológus nem vál­lalhatja. Az oligophreniák phenylketonuriás alak­jának pontos tisztázása a szellemi defektusok meg­ítélésében új programot hozott: újszülöttek szűrő­­vizsgálatát, a sok ezer esetből egyetlen pozitív eset különleges diétás kezelését, ami mellett az egyéb­ként menthetetlenül mélyen elbutuló gyermek za­vartalanul fejlődhet. Sajátságos a gyermekkori tuberculosis helyzete is. Röviddel ezelőtt ez a szakterület aetrológiai, jár­ványügyi, preventív szempontok miatt a tbc-háló­­zathoz került. Közegészségügyünk gyors fejlődése révén azonban nagy örömünkre a gyermektubercu­­losisos megbetegedések száma olyan mértékben re­dukálódott, hogy a szakma művelői áttérőben van­nak a nem specifikus légzőszervi betegségekkel való foglalkozásra. Jelenleg még, amikor a feladatok el­látása nagy gyakorlatú gyermekorvosok kezében van, ennek hátrányait nem érezzük, de aligha két­séges, hogy ezt a területet nem lehet az általános gyermekpathológiából kiszakítva művelni. A többféle specialitás országos hálózata elke­rülhetetlenné teszi a párhuzamos betegellátást, ami igen költséges; emellett a beteg a sokfajta szakor­vos között kallódik, a túlzottan szakosodott terüle­teken pedig az orvos munkája egyoldalúvá, sivárrá válik. A nem kívánt mértékű specializálódás érthe­tően nehézséget okoz az orvosképzésben is. A gyer­mekgyógyászat oktatásában egyik fő gondot az okozza, hogy ez idő szerint az oktatásnak, sőt, a szakorvosképzésnek is csaknem egyedüli bázisa a klinika, ill. gyermekintézetek fekvőbeteg-osztályai, ahol a fő hangsúly érthetően a betegen van. Ez a jelenség azt is mutatja, hogy az osztályos munka bármennyire lényeges része, de az egyéb gondozási­­preventív munkából kiszakítva, már specializált te­rülete a gyermekgyógyászatnak. A gyermekorvosi gyakorlat változásának elemzésénél Holt (4) rámu­tat arra, hogy az orvosképzésben gyakorlóterület hiányában éppen a mindennapi kérdések oktatása sikkad el. Az oktató munka hasonló fogyatékossá­gait Gegesi Kiss (3) is hangsúlyozza.* Hasonló kérdésekkel foglalkozott szakszerve­zetünk legutóbbi, V. kongresszusa is, amikor a fő­titkár (2) az orvostudomány egyre nagyobb diffe­renciálódásából adódó nehézségekre emlékeztetett. Szerinte is a megoldás az orvostudomány eredmé­nyeinek megfelelő integrálása, a gyakorlatban való érvényesítése érdekében. Az előadó éppen az orvos­képzés szempontjából hangsúlyozza, hogy az egy­ségre való törekvésnek az egészségügy minden szintjén érvényesülnie kell. Következtetések Mindezek előrebocsátása után a gyermekorvosi tevékenység számára főbb vonásokban a következő elvi és gyakorlati konklúziók adódnak. 1. Törekedni kell arra, hogy a gyermekegész­ségüggyel kapcsolatos minden tevékenység gyer­mekorvosok kezében összpontosuljon. 2. A betegellátási és gondozó munka, annak az egész gyermeklakosságra kiterjedő tervszerű végre­hajtása a területi elven alapuló gyermekorvosi gya­korlat keretében biztosítható a legjobban. A kör­zeti, járási gyermekorvosok munkáját a területileg illetékes gyermekintézet főorvosa, végeredményben a megyei gyermekgyógyász főorvos fogja össze. A területegység irányító intézménye ennek a feladat­nak legjobban önálló gyermekkórházi szervezési formában tud eleget tenni. Ugyanakkor kívánatos az egyetemek klinikáit is a területen általános gyer­mekorvosi vonatkozású szakmai kérdéseibe bevon­ni. Ez megfelelő gyakorlati terület biztosításán kí­vül olyan 2—3 megyére kiterjedő konzultatív jelle­gű tevékenység keretében volna legjobban megva­lósítható, amit legutóbb Lukács (6) vázolt. Az ilyen összehangolt munka biztosítaná az orvosképzés szá­mára szükséges egységes oktatási hátteret is. * Az ilyen nehézségek áthidalására irányuló törek­vésünk eredményeképpen került sor arra, hogy Szeged város Egészségügyi Osztálya közreműködésével két gyermekorvosi körzet áll rendelkezésünkre mediku­saink, szigorlóink és klinikánk orvosainak gyakorlati területként az egyetemi oktatás céljára.

Next