Orvosi Hetilap, 1970. július (111. évfolyam, 27-30. szám)
1970-07-05 / 27. szám - Prochnow Ferenc dr.: Elterjedt emlőrák és adrenalektomia
Országos Onkológiai Intézet (igazgató: Bodé Iván dr.), Sebészeti Osztály (főorvos: Prochnow Ferenc dr.) Elterjedt emlőrák és adrenalektomia Prochnow Ferenc dr. Bizonyára számos orvos észrevette már akkor is az emlőrák sajátos viselkedését az életkorral, a terhességgel, a menopauzával kapcsolatban, amikor ezt az összefüggést az endokrinológiai ismeretek hiányában, értékelni nem tudták. Schinzinger (34), a sebész tehát 1889-ben azért javasolta a fiatal emlőrákos asszonyok ovalnektomiáját,, mivel úgy gondolta, hogy a hirtelenül megöregített nő daganatának növekedése csökken, sőt meg is szűnik. Az első ovarektomiát azonban nem 6, hanem Beatson (3), skót sebész végezte 1895-ben, egy 33 éves asszonyon; úgy gondolta ugyanis — állatorvosi tapasztalatok alapján —, hogy a petefészek eltávolítása után növekszik az emlőmirigy tejtermelése, amivel párhuzamosan csökken a mirigyhám daganatos burjánzása. Amikor azonban a recidiváló daganat teljesen visszafejlődött a műtét után, elképzelését módosította: a petefészekből származik az a misztikus erő, amely az idegek közvetítése nélkül is akadályozza, sőt meg is szünteti az emlő rákos burjánzását. Beatson (3) tehát intuitive rakta le az endokrinológia nagy épületének alapkövét. De hosszú volt még az út, amelyen a klinikai kutatás haladva elérkezhetett azokhoz a megismerésekhez, amelyek megengedhették a tudatos és sorozatos ovariektomiákat, majd azt, hogy Huggins (23) 1952-ben az adrenalektomiát, Luft és Olivecrona (27) pedig 1953-ban a hypophysektomiát tartós eredménnyel is elvégezhessék. Azóta nem telt el húsz esztendő és az úgynevezett „major endocrin surgery”, amely alatt ovarnektomiával egyidejű vagy ezt követő adrenalektojmiát, valamint a műtéti, illetőleg a 90Y, 198Au isotropos implantatiós hypophysectomiát értjük, polgárjogot nyerhetett az elterjedt, szétáradt emlőrák kezelésében. Lyonban rendezték meg az első Nemzetközi Kolloquiumot (1966), amelyen az előadók 3048 adrenalektomia és 2717, főleg isotopos hypophysektomia eredményeiről számoltak be. Wilcke és Oesingmann (37) gyűjtése szerint 1969-ig a világirodalomban 3476 adrenalektomiáról és 3004 — főleg implantatiós hypophysektomiáról történt közlés. Amíg az adrenalektomiák után 35,6%-os, addig a kisszámú műtéti hypophysektomia után 45 százalékos, az izotópos után pedig 35, illetve 20 százalékos objektív remissiót jegyeztek fel. A túlélés tekintetében azonban a két műtéti eljárás között nincs különbség: a javult esetekben ugyanis Orvosi Hetilap 1970. 111. évfolyam, 27. szám az 19 hónap, a nem javult esetekben pedig 5,9, ill. 6 hónap. Az izotópos hypophysektomiák után az eredmények már kevésbé jók, a javultak túlélése csak 15 hónap. E beavatkozást ugyanis kifejezett progresszió esetén is elvégzik, aránytalanul nagy közvetlen halálozással, de sokszor nem szűnik meg teljesen a hormontermelés sem, a mirigy elégtelen roncsolása miatt. Hazánkban Babies (30), Petri (32), Orlős (18), Stefanies (13) foglalkoztak a fokozott hormontermeléssel járó mellékvese-betegségek sebészi kezelésével. Az elhanyagolt, ill. áttétes emlőrák miatt végzett adrenalektomiákról azonban közlés nem történt. Ilyen vonatkozású implantatiós hypophysektomiák eredményeiről Wald, Zoltán és Polyánszky (35) számoltak be (1960). Intézetünk sebészeti osztályán az adrenalektomiákat 1963-ban kezdtük meg, de akkor még csak 500—600 világirodalomban közölt esetet ismertünk. Mindenesetre ebben az évben már rendelkezésünkre állottak a hazai cortison készítmények, melyek feltétlenül szükségesek a substitutio miatt. 1963—1969. években összesen 62 esetben végeztünk adrenalektomiát, a következő javallatok alapján: 1. Elhanyagolt emlőrák miatt 29 esetben 2. Recidivák, áttétek miatt 31 esetben 3. Cushing-kór miatt 2 esetben Jelen alkalommal azonban csak az 1963—1968. években operált 41 betegről számolunk be részletesen, az 1969-ben operált 19 betegünket a túlélés tekintetében értékelni még nem tudjuk; a két Cushing-kóros betegünk ismertetésétől most eltekintünk. A 41 beteg közül 23 beteg elhanyagolt emlőrákkal jelentkezett, a további 18 beteg pedig műtétet, ill. a kezelést követő szabad intervallum után recidivákkal, távoli áttétekkel. Összeállításunkban feltűnő nagy számmal szerepelnek az elhanyagolt betegek, meghaladják az 50 százalékot is. A külföldi nagy statisztikákban ezek száma alig éri el az összes eset 10—15%-át és ezeket a carcinoma inflammatum inoperabile mammae osztályába sorolják. Ez a feltűnő eltérés érthetővé válik, ha kiemeljük, hogy intézetünket igen nagy számban keresik fel az elhanyagolt emlőrákos betegek részint spontán, részint orvosi utasításra is, mivel úgy gondolják, hogy nálunk még megfelelő kezelésben részesülhetnek. Viszont a műtét után támadó recidivák, áttétek eseteiben az orvosok, s természetesen a betegek sem gondolnak ma még erre a therápiás lehetőségre, ill. az orvosok ettől komolyabb eredményt nem is várnak. Az adrenalektomiát általában másodlagosan végzik. Megelőzi azt ugyanis az ellentétes hormonkezelés, ill. a radiogen vagy műtéti castratio is. A mi 23 elhanyagolt emlőrákos betegünk közül 13 részesült hormonkezelésben, tehát 10 esetben elsődlegesen történt az ovari-adrenalektomia. A 18 szabad intervallumos betegünket kivétel nélkül hormonkezelés után operáltuk. A műtétet három ülésben végeztük 13 esetben; az ovariektomiát hosszabb-rövidebb idő után kö-% 1* • I 1563