Orvosi Hetilap, 1982. július (123. évfolyam, 27-30. szám)
1982-07-04 / 27. szám - Széll Kálmán: A regionalis érzéstelenítés helye a korszerű anaesthesiológiában
Markusovszy Kórház-Rendelőintézet, Szombathely Anaesthesiologiai és Intensív Betegellátó Osztály (főorvos: Széll Kálmán dr.) A regionális érzéstelenítés helye a korszerű anaesthesiológiában Széll Kálmán dr. Az Orvosi Hetilap indulásának 125. évfordulójára, a szerkesztőség felkérésére írt tanulmány Valamely kérdés felmérésekor szinte elkerülhetetlen konvenciónak tűnik, hogy a vizsgáló a múltban keresse azokat a gyökereket, amelynek termését az idő mércéjében bemutat. Az orvostörténelem során szinte törvényszerű, hogy bizonyos eljárások akkor bukkannak fel, amikor a feltételek összejátszásakor alkalmazásukhoz az idő megérik, de azokra rendesen csak rövidebb-hosszabb késéssel reagál a tudományos közvélemény és a gyógyító gyakorlat. Egyeseket túlértékelhetnek, mások a feledés homályába merülhetnek. Az igazán értékes eljárásokat azonban csak átmenetileg tudja háttérbe szorítani az uralkodó korszellem, vagy jobbnak látszó módszer, mert előbb-utóbb — rendszerint már a fejlettség magasabb fokán — jogos és maradandó helyet kapnak a gyógyításban. Bár a helyi érzéstelenítés kísérleteivel szinte az egész orvostörténelem során találkozunk, az eljárás csak alig 100 éve — 1884 után — indult fejlődésnek, amikor Koller osztrák szemorvos először használt cocaint helyi érzéstelenítéshez. Halsteadt 1885-ben már végzett ugyan infiltrácós érzéstelenítést, de az eljárást Schleich népszerűsítette, aki a Német Sebésztársaság ülésén 1892-ben e módszert már szinte semmelweisi elszántsággal propagálta. Az elnök ugyan megvonta tőle a szót, de két év elteltével elégtételt kapott (81). Ezután egymás után születtek a felfedezések. Bier 1898-ban végezte az első spinalis anaesthesiát, Braun 1903-ban adrenalint kevert a cocainhoz. Az elszigetelt és változó sikerű próbálkozások után Einhorn 1904- ben fedezte fel a szinte ártalmatlan „újkokaint” (procain, ill. novocain), ami valósággal megnyitotta az utat a helyi érzéstelenítés diadalútja előtt. Ha az anaesthesiológia történetét 3 szakaszra osztjuk, akkor talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1846-tól 1904-ig terjedő időszakot a kezdetleges (csepegtetős) netheres maszknarkózis, míg az 1904-től az ötvenes évekig terjedőt a (főként infiltrációs) helyi érzéstelenítés korának nevezzük. Utóbbi időre esik többek közt a Sellheim-től 1905- ben alkalmazott paravertebralis, a Bier által 1908- ban kezdeményezett intravénás és a Dogliatti (22) szerint 1931-ben bevezetett periduralis anaesthesia. (A periduralis módszert egyesek Corning 1885-ös kutyakísérletének tulajdonítják, de ez nem tekinthető tudatosan végzett epiduralis érzéstelenítésnek.) Orvosi Hetilap 1982. 123. évfolyam, 27. szám A múlt században szinte minden sebész kizárólag altatott, míg századunk első felében főleg helyi érzéstelenítésben operált s csupán akkor altatott, ha a helyi érzéstelenítés nem ígért eredményt. A két módszer jelenlegi „békés egymás mellett élésének”, sőt együttes alkalmazásának ugyanakkor érdekes módon kezdettől voltak hívei. Maga Schleich, majd Mikulitz és Finsterer azonos betegen egyidőben az altatást és helyi érzéstelenítést is alkalmazta (cit. 80). Manninger 1910-ben ún. „kombinatív érzéstelenítést” használt (cit. 71), vagyis a helyi érzéstelenítés bizonyos szakaszaiban altatást végeztetett. Páka és Szabó (80), továbbá Mester és Bruzsa (70) 1955-ben hasonló módszerről számoltak be. Ez elkerülhetővé tette a veszélyes mély narkózist, ugyanakkor a helyi érzéstelenítés elégtelenségét is képes volt áthidalni. Arra is sor került természetesen, hogy az altatást egészítették ki helyi érzéstelenítéssel, amikor is a felületes narkózis biztonságának fokozására az altatott beteg bizonyos reflexogén zónáit helyi érzéstelenítővel szűrték be (71, 94 stb.) Fábián és Schnitzler (26) viszont a korszerű altatás birtokában 1955-ben már amellett voltak, hogy ha a helyi érzéstelenítés előreláthatólag altatásos kiegészítést igényel, jobb a műtétet kezdettől altatásban végezni. A jelenleg is tartó harmadik időszakot képviselő korszerű anaesthesiológia elterjedését általában a második világháború utánra becsülik, amikor ennek szakmai és szervezeti keretei is kialakultak. E korszaknak is két része van. Az elsőben az intratrachealis technika dominált, míg a másodikban ismét feltör— és a jelek szerint megtalálja végleges helyét — a regionalis anaesthesia. E két szakaszt nem lehet évszámok közé nyomorítani, mivel az angol, Ш, tengerentúli, továbbá az európai — utóbbin belül is a nyugat- és kelet-európai — anaesthesiológia fejlődésében előbbi javára bizonyos fáziseltolódás volt észlelhető. 2. Helyi érzéstelenítés Magyarországon A hazai helyi érzéstelenítés első virágkora mindjárt annak bevezetésével kezdődött. Dollinger már két nappal Tuffier első erről szóló közleménye után — hasonlóan mint Balassa, Márton első aether narkózisát követően — 1900-ban Budapesten már gerincvelői érzéstelenítéseket végzett (cit. 29). Ádám és mtsai, továbbá Frigyest gondoskodtak arról, hogy a korán elért színvonal tartós maradjon (cit. 71). Szinte minden műtétet képesek (de kénytelenek is) voltak helyi érzéstelenítésben megoldani. Ádám 1930-ig a műtétek 81—91%-át (!) ily módon operálta (cit. 70), s 87 000 helyi érzéstelenítés közül egy beteget sem vesztett el (cit. 71). Ma szinte hihetetlennek tűnik ez a szép eredmény. (Igaz, a beteganyag is más volt, mint ma, hisz a zürichi Clairmont (18) még 1936-ban is 50 évben állapította meg az operálhatóság felső határát!) Kiemelkedő eredményeket értek el még Bakay, Loeszl, Makai, Király, stb. A második virágkort — méltán nevezhető hőskornak is — a szovjet sebészi iskola hatása jelentette. A szovjet sebészek a forradalom után még fennálló orvoshiány és a nagy hadisebészeti tapasztalataik folytán igen magas színvonalon művelték /'“Ч a helyi érzéstelenítést. Mincsev (71) 1955-ben arról VÍZI számolt be, hogy a III. sz. Seb. Klinika 5 éves mű-----------tétéi anyagának 78,2%-a helyi érzéstelenítésben 1651 1*