Orvosi Hetilap, 1984. január (125. évfolyam, 1-5. szám)
1984-01-01 / 1. szám - A 125. évfolyam elé
1* A 125. évfolyam elé Másfél évvel ezelőtt, 1982. június 4-én az Orvosi Hetilap alapításának 125. évfordulójáról emlékeztünkmeg. Ugyanakkor lapunk e példányával csupán 125. évfolyama első számát bocsátjuk útjára. A Hetilap alapítása óta eltelt több mint 125 esztendő és évfolyamai váltásainak párhuzama eképpen bontódott meg: három évfolyama a II. világháborúnak esett áldozatul. Az ország újjáformálásának, nagy korszakváltásnak lázában újjászületett nagymúltú orgánum három évfolyamának hiánya így vált a felszabadulást megelőző és azt követő pályafutásának hézagává. Az évfordulók során a Hetilap hagyományaihoz híven köszöntőkben, ünnepi beszédekben adtunk számot munkánkról, feladatainkról, időszerűvé vált elképzeléseinkről. A lapalapítás említett ötnegyedszázados fordulója köszöntőjében azoknak az orvospublicistáknak érdemeiről emlékeztünk meg, akik Markusovszky Lajos mellett, majd halála után, nyomdokaiba lépve munkálkodtak a Hetilap fejlesztésén. Ezen túl ünnepi tanulmányokat, a Horus-ban orvostörténeti, orvosművelődési cikkeket közöltünk és „Az Orvosi Hetilap múltjáról” címmel a lap régi évfolyamainak sárguló lapjairól emeltünk ki közleményrészleteket. Ezúttal nem annyira az emlékezésre, mint inkább a lap szerkesztésével összefüggő és arculata céltudatos formálásától elválaszthatatlan szakmai, szervezési teendőkre és azok etikai vonatkozásaira szeretnénk a figyelmet összpontosítani. Az újraindulás óta több mint három és fél évtized telt el, ami alatt az egymást követő orvosgenerációkból az orvosirodalommal foglalkozók különböző kategóriáiból ezreket és ezreket sikerült lapunk számára külső munkatársként és a hazai orvosok nagy többségét olvasóként megnyerni. Amint erről két év előtti beköszöntőnkben megemlékeztünk, többszörös gyűrűt alkotó külső munkatársi tábort hoztunk létre, melynek tagjai eredményes munkával szolgálják az Orvosi Hetilap céljait. Munkánk legértékesebb forrásának mindenkor az „emberi tényező”-t, a szerzői — a belső és külső — munkatársi gárdát tekintettük és tekintjük, lektorainkat, referenseinket segítőtársnak és szaktanácsadónak tartjuk és a jövőben a fiatalabb orvosnemzedék erre kedvet érző és alkalmas részének egyre szélesebb körét kívánjuk orvosirodalmi tevékenységre serkenteni. Az utánpótlás gondja, ahogy Markusovszky szerette nevezni, a „szukreszcencia” az idők haladtával mind jobban foglalkoztat bennünket és a megoldásra irányuló igyekezet tevékenységünknek szinte természetes velejárója. E törekvésünk tükröződik a szerkesztő bizottság összetételének változásaiban, bővülésében, kiegészülésében és abban az elhatározásunkban, hogy e testület közreműködését még hatékonyabbá tehessük. További törekvésünk az idősebb nemzedékhez tartozó külső munkatársaink ritkuló sorait, az Orvosi Hetilap 1984. 125. évfolyam, 1. szám egészségügyi intézmények igazgatóinak javaslatai alapján a fiatalabb nemzedékekből származókkal kiegészíteni. Ezt az igényünket szívesen terjesztenénk ki az orvostörténelmi, orvosművelődés-ügyi cikkek, tanulmányok, tárcák írásának ösztönzésére, az ilyen irányú hajlammal és készséggel rendelkező orvosok tevékenységének felkarolására, ezáltal a Horus-közlemények színvonalának emelésére. A szerzői, lektori, referensi, recenzensi gárda toborzásában, továbbá a terjedelemben, a példányszámban, a rovatok kialakításában megnyilvánuló lapfejlesztés extenzív szakaszán túljutva, úgy véljük, szerénytelenség nélkül mondhatjuk, e téren sikerült egyfajta optimumot megközelíteni, de ugyanakkor nem hisszük, hogy a szerénység határait túllépjük, ha a Hetilap minőségi fejlődéséről is szót ej tűnik. Az elmúlt három és fél évtized alatt nem győztük eléggé hangsúlyozni és minden alkalmat törekedtünk megragadni, hogy felhívjuk a figyelmet a közlemények dömpingjének mind súlyosabbá váló jelenségére, a publikációk ezzel párosuló értékvesztésére. Nem bocsátkozhatunk ama munkánk részleteibe — és éppen ezért csak megemlítjük —, amellyel lektorainkkal karöltve szakcikkek, ill. tanulmányok ezreit kritikailag feldolgozzuk. Nem mulasztottunk el figyelmeztetni a klasszikus vizsgáló eljárásoknak az elkallódástól való megóvására, a jövő számára való átmentésére, mert egyedül csak az teszi lehetővé az orvos szervező munkájának racionalizálását, a vizsgálatok célzottá tételét, azt, hogy az orvos a technikai fejlődés eredményeit — amelyek önmagukban is kényszert jelentenek az alkalmazásra — helyes indikáció alapján vegye igénybe, érvényt szerezve ezzel az ésszerű gazdaságosság elvének az egészségügyi ellátás teljes szférájában. Ugyanakkor azt sem mulasztottuk el, reá irányítani a figyelmet a valóban elavultra és annak kiküszöbölésére a klinikai gyakorlatból. Bár a korszerű orvostan teljesítőképessége óriási, ez nem jelentheti azt, hogy mindent el kell végeznünk, amire képesek vagyunk, csupán azért, mert rendelkezésünkre állnak. Az emberen való kísérletezések szaporodó példái, az invazív diagnosztika nem kellően megalapozott végzése aggodalmat kelt és ezért nem szűntünk meg figyelmeztetni, vajon felér-e a vizsgálat információs értéke a várható kockázattal. Mind gyakrabban találkozhattunk olyan vizsgálatokkal, amelyek nem hozhatók összhangba az orvosi etikával. Az új eljárásokkal való visszaélések fenyegető arányai késztettek bennünket a „Quo vadis medicina” „Folyóiratreferátumok” alrovatának megindítására. önkritikusan meg kell vallanunk azonban, hogy a nemzetközi, de a hazai orvosi irodalom nyújtotta lehetőségekhez mérten csak ritkán éltünk az alrovat, ill .a szerkesztőségi kommentár nevelő alkalmazásával. Éles elmével és találóan ismerte fel e veszélyeket B. Brecht, amikor írja: „Ha a tudósok azzal töltik kedvüket, hogy tudást csupán a tudás kedvéért halmoznak, megnyomorít-