Orvosi Hetilap, 1984. január (125. évfolyam, 1-5. szám)

1984-01-01 / 1. szám - A 125. évfolyam elé

1* A 125. évfolyam elé Másfél évvel ezelőtt, 1982. június 4-én az Orvosi Hetilap alapításának 125. évfordulójáról emlékez­tünk­­meg. Ugyanakkor lapunk e példányával csu­pán 125. évfolyama első számát bocsátjuk útjára. A Hetilap alapítása óta eltelt több mint 125 eszten­dő és évfolyamai váltásainak párhuzama eképpen bontódott meg: három évfolyama a II. világhábo­rúnak esett áldozatul. Az ország újjáformálásának, nagy korszakváltásnak lázában újjászületett nagy­múltú orgánum három évfolyamának hiánya így vált a felszabadulást megelőző és azt követő pálya­futásának hézagává. Az évfordulók során a Hetilap hagyományai­hoz híven köszöntőkben, ünnepi beszédekben ad­tunk számot munkánkról, feladatainkról, időszerű­vé vált elképzeléseinkről. A lapalapítás említett ötnegyedszázados fordulója köszöntőjében azok­nak az orvospublicistáknak érdemeiről emlékeztünk meg, akik Markusovszky Lajos mellett, majd ha­lála után, nyomdokaiba lépve munkálkodtak a Hetilap fejlesztésén. Ezen túl ünnepi tanulmányo­kat, a Horus-ban orvostörténeti, orvosművelődési cikkeket közöltünk és „Az Orvosi Hetilap múltjá­ról” címmel a lap régi évfolyamainak sárguló lap­jairól emeltünk ki közleményrészleteket. Ezúttal nem annyira az emlékezésre, mint in­kább a lap szerkesztésével összefüggő és arculata céltudatos formálásától elválaszthatatlan szakmai, szervezési teendőkre és azok etikai vonatkozásaira szeretnénk a figyelmet összpontosítani. Az újrain­dulás óta több mint három és fél évtized telt el, ami alatt az egymást követő orvosgenerációkból az orvosirodalommal foglalkozók különböző kate­góriáiból ezreket és ezreket sikerült lapunk számá­ra külső munkatársként és a hazai orvosok nagy többségét olvasóként megnyerni. Amint erről két év előtti beköszöntőnkben megemlékeztünk, több­szörös gyűrűt alkotó külső munkatársi tábort hoz­tunk létre, melynek tagjai eredményes munkával szolgálják az Orvosi Hetilap céljait. Munkánk legértékesebb forrásának minden­kor az „emberi tényező”-t, a szerzői — a belső és külső — munkatársi gárdát tekintettük és tekint­jük, lektorainkat, referenseinket segítőtársnak és szaktanácsadónak tartjuk és a jövőben a fiatalabb orvosnemzedék erre kedvet érző és alkalmas részé­nek egyre szélesebb körét kívánjuk orvosirodalmi tevékenységre serkenteni. Az utánpótlás gondja, ahogy Markusovszky szerette nevezni, a „szukresz­­cencia” az idők haladtával mind jobban foglalkoz­tat bennünket és a megoldásra irányuló igyekezet tevékenységünknek szinte természetes velejárója. E törekvésünk tükröződik a szerkesztő bizottság összetételének változásaiban, bővülésében, kiegé­szülésében és abban az elhatározásunkban, hogy e testület közreműködését még hatékonyabbá tehes­­sük. További törekvésünk az idősebb nemzedék­hez tartozó külső munkatársaink ritkuló sorait, az Orvosi Hetilap 1984. 125. évfolyam, 1. szám egészségügyi intézmények igazgatóinak javaslatai alapján a fiatalabb nemzedékekből származókkal kiegészíteni. Ezt az igényünket szívesen terjeszte­nénk ki az orvostörténelmi, orvosművelődés-ügyi cikkek, tanulmányok, tárcák írásának ösztönzésére, az ilyen irányú hajlammal és készséggel rendelke­ző orvosok tevékenységének felkarolására, ezáltal a Horus-közlemények színvonalának emelésére. A szerzői, lektori, referensi, recenzensi gárda tobor­zásában, továbbá a terjedelemben, a példányszám­ban, a rovatok kialakításában megnyilvánuló lap­fejlesztés extenzív szakaszán túljutva, úgy véljük, szerénytelenség nélkül mondhatjuk, e téren sike­rült egyfajta optimumot megközelíteni, de ugyan­akkor nem hisszük, hogy a szerénység határait túllépjük, ha a Hetilap minőségi fejlődéséről is szót ej tűnik. Az elmúlt három és fél évtized alatt nem győz­tük eléggé hangsúlyozni és minden alkalmat töre­kedtünk megragadni, hogy felhívjuk a figyelmet a közlemények dömpingjének mind súlyosabbá váló jelenségére, a publikációk ezzel párosuló ér­tékvesztésére. Nem bocsátkozhatunk ama munkánk részleteibe — és éppen ezért csak megemlítjük —, amellyel lektorainkkal karöltve szakcikkek, ill. ta­nulmányok ezreit kritikailag feldolgozzuk. Nem mulasztottunk el figyelmeztetni a klasszi­kus vizsgáló eljárásoknak az elkallódástól való megóvására, a jövő számára való átmentésére, mert egyedül csak az teszi lehetővé az orvos szervező munkájának racionalizálását, a vizsgálatok célzottá tételét, azt, hogy az orvos a technikai fejlődés ered­ményeit — amelyek önmagukban is kényszert je­lentenek az alkalmazásra — helyes indikáció alap­ján vegye igénybe, érvényt szerezve ezzel az éssze­rű gazdaságosság elvének az egészségügyi ellátás teljes szférájában. Ugyanakkor azt sem mulasztot­tuk el, reá irányítani a figyelmet a valóban elavult­ra és annak kiküszöbölésére a klinikai gyakorlat­ból. Bár a korszerű orvostan teljesítőképessége óriási, ez nem jelentheti azt, hogy mindent el kell végeznünk, amire képesek vagyunk, csupán azért, mert rendelkezésünkre állnak. Az emberen való kísérletezések szaporodó pél­dái, az invazív diagnosztika nem kellően megala­pozott végzése aggodalmat kelt és ezért nem szűn­tünk meg figyelmeztetni, vajon felér-e a vizsgálat információs értéke a várható kockázattal. Mind gyakrabban találkozhattunk olyan vizsgálatokkal, amelyek nem hozhatók összhangba az orvosi etiká­val. Az új eljárásokkal való visszaélések fenyegető arányai késztettek bennünket a „Quo vadis medi­cina” „Folyóiratreferátumok” alrovatának meg­indítására. önkritikusan meg kell vallanunk azon­ban, hogy a nemzetközi, de a hazai orvosi irodalom nyújtotta lehetőségekhez mérten csak ritkán él­tünk az alrovat, ill .a szerkesztőségi kommentár nevelő alkalmazásával. Éles elmével és találóan ismerte fel e veszélyeket B. Brecht, amikor írja: „Ha a tudósok azzal töltik kedvüket, hogy tudást csupán a tudás kedvéért halmoznak, megnyomorít-

Next