Orvosi Hetilap, 1987. június (128. évfolyam, 23-26. szám)
1987-06-07 / 23. szám - Vogel, F.: Humángenetika és az orvosok felelőssége
1184 vádol bennünket, hogy letűnt korok eugenikai mozgalmaihoz térünk vissza, s tenyésztési módszerekkel akarjuk javítani a népesség összetételét. Megint mások úgy vélik, hogy a genetikai tanácsadás és a prenatális diagnosztika voltaképp a nők fölötti férfiuralom visszaállítását célozza, amikkel még hatékonyabb szülőgépet akarnak csinálni a nőkből. Az ilyen vélemények szerint a nők szabadságát, saját testük és a várt gyermekeik fölötti szabad rendelkezési jogot korlátoznák ezek az orvosi módszerek. „Két világ vitája” Szerencsére a két világ — egyfelől tudományágunk és alkalmazásuk világa, beleértve a szakembereket, másfelől az ijedt laikusoké — immár nem némán létezik egymás mellett. A vita, a párbeszéd folyik, noha sokszor inkább monológokra, s nem dialógusokra emlékezteti a szemlélőt. Jó példa erre Erhard Geissler NDK- beli molekuláris biológus vitája több íróval, amit az NDK-ban megjelenő „Sinn und Form” folyóirat közölt 1984 és 1986 között. Azért ezt a példát választottam, hogy érzékeltessem: a tudósok és laikusok közötti kölcsönös megértés problémája nem korlátozódik a nyugati demokráciákra, jelen van ez az önmagukat szocialistának valló államokban és társadalmakban is. Még a szembenálló felek „frontvonalai” is hasonlóak; korántsem függenek annyira a politikai rendszertől, mint hinnék azok, akik csak azt az egy rendszert ismerik, amelyikben élnek. Mindenütt emberek élnek, és problémáik gyakran azonosak. Egyike ez a leglényegesebb tapasztalatoknak, amelyekben a tudós — kinek kiváltsága, hogy a világot megismerhesse és így elfogulatlanul láthassa — részesedik. A gyakorlatban előforduló etikai kérdésekről meglepő összhang alakult ki a különféle kultúrákban, jóllehet bizonyos egyedi esetekben számottevőek a különbségek. Ez az összhang sokkal kevésbé függ a vallásos vagy politikai ideológiai alapállástól, mintsem gondolná az ember. Térjünk vissza a „Sinn und Form” vitájához. Idézem Breznan írót a lap hasábjairól. . .a gének kutatása, egyúttal az ember manipulálásának lehetőségeit is magába foglalja, és az ilyen manipuláció bűn”... Továbbá: „Aki bűnözést tesz lehetővé, maga is bűnt követ el.” Ugyanez a szerző, más összefüggésben: „Számomra a molekuláris biológia ... olyan fogalom, ami mást takar, szélesebb, átfogóbb fogalmat, pars pro toto. Nem tudom, hogyan nevezhetnénk ezt a totalitást? Kifejezni, körülírni talán így lehetne. Summázata mindazon tudományos tevékenységeknek, amelyek váltónak tekinthetők, s e váltót a jövő nemzedékeknek fogják benyújtani. A magam részéről félek, hogy tőkéjük kevésnek fog bizonyulni a váltó fedezésére.” Christa Wolf pedig, aki szerintem a legnevesebb kortárs német író, így vall: „... a »tudomány« nevű intézményünk által produkált haladásért jó ideje már ... túl nagy árat kell fizetnünk.” Geissler észérveket próbál szembeszegezni ezekkel a negatív érzelmekkel — és érvei, szerintem, jók. Korrekt például az a megjegyzése, hogy Auschwitzért nem a genetika tudománya a felelős, hanem az ideológiailag perverzált áltudomány. Az első figyelmeztetés, hogy a DNS-be történő beavatkozás (pl. rekombináció) módszerei veszedelmes következményekkel járhatnak, s hogy vissza is lehet élni velük, éppenhogy a témával foglalkozó tudósoktól eredt. A híres Berg-levél és az Asilomar-konferencia 1975-ben, amelyek szigorú biztonsági intézkedéseket javasoltak, sőt bizonyos körülmények esetében egyenesen moratóriumot követeltek (meghatározott fajta DNS kutatásokban) azt bizonyítják, hogy a szaktudósok igenis magukénak érzik a problémát. Végül, de nem utolsó sorban, az új módszerekről elmondható, hogy sok területen (például a betegségek diagnosztikájában és terápiájában) óriási lehetőségeket kínálnak az emberiség javára. Éppen ezért a humángenetikusok és molekuláris biológusok mindenütt, így itt most Berlinben is, szenvedélyesen vitáznak humánszakos kollégáikkal, egyetemi hallgatókkal, egymással, de újságírókkal, írókkal és a nagyközönséggel is. Mindezek ellenére, sajnos, az a benyomásom, hogy a közönség egyre gyanakvóbban áll szemben munkásságunkkal. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a gyanakvás nem csupán a molekuláris biológia eredményein, s a velük való esetleges visszaélésen alapul. Gondoljunk csak Breznanra! Számára a molekuláris biológia pars-pro-toto gyűjtőnév valami átfogóbb jelenségre: summázata az olyan tudományos tevékenységnek, amelyeket a kellő tőkével nem rendelkező jövő nemzedékeknek kell, mint megannyi könnyelműen kiállított váltót, fedezniük. Íme, újfent a szorongás, az a borongós érzés, hogy kiszámíthatatlan erők kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva. Mit tehetnek a tudósok e rossz érzések eloszlatására ? Jószándékunk vigasztaló ismételgetése bizonyosan nem elég. Ugyancsak kevés lenne „szakértelmünkre való hivatkozással várni el a közönség teljes bizalmát”, ahogy a „Sinn und Form” egyik cikkírója olyan talpraesetten kifejezte. Én magam csak egy utat látok járhatónak: a szabad viták útját. De nem általánosságban kell vitázni, hanem mindig egy-egy konkrét, specifikus problémáról. Ezentúl abban kellene összhangra törekednünk, hogy hogyan nyúljunk hozzá az adott témához. Az ilyen beszélgetésekben a tudós tájékoztatná a közönséget az alkalmazni kívánt módszer hasznáról, és főleg veszélyeiről. Ezt követően a laikus megfogalmazhatná aggodalmait. Fontos, hogy mind a kettő valóban odafigyeljen a másikra, a tudósok pedig érezzék kötelességüknek, hogy megfelelő információkkal lássák el a nagyközönséget. Az ilyen dialógusokban az orvosi végzettségű humángenetikus gyakran kedvezőbb helyzetben van, mint molekuláris biológus kollegája. Orvosnak tanult; első kézből, napi munkája során, genetikai tanácsadóként hallja a valós problémákat és az etikai dilemmákat, melyeket egyre gyarapodó ismereteink okoznak. Orvosi tanulmányai és gyakorlata abban is segítségére vannak, hogy megállapíthatja, valójában mennyire újak ezek a gondok. Végtére minden kultúrában hoszszú tradíciója van az orvosi etikának és az orvos viselkedését megszabó normáknak. Ezek a szabályok segítik az orvosgenetikust, hogy irányelveket találjon cselekvéséhez — vagy éppen a nem-cselekvéséhez — a konkrét esetekben. E szabályok egyike így hangzik: „Primum nil nocere”. Vagyis az orvosnak mindenekfölött arra kell vigyáznia, hogy kárt ne okozzon páciensének. Az orvosgenetikusok tudják igazán, hogy azok a problémák, amelyekről mostanában vitatkozunk a közönséggel, nem a legfontosabbak és nem is a