Orvosi Hetilap, 1987. június (128. évfolyam, 23-26. szám)

1987-06-07 / 23. szám - Vogel, F.: Humángenetika és az orvosok felelőssége

1184 vádol bennünket, hogy letűnt korok eugenikai mozgal­maihoz térünk vissza, s tenyésztési módszerekkel akar­juk javítani a népesség összetételét. Megint mások úgy vélik, hogy a genetikai tanácsadás és a prenatális diag­nosztika voltaképp a nők fölötti férfiuralom visszaállí­tását célozza, amikkel még hatékonyabb szülőgépet akarnak csinálni a nőkből. Az ilyen vélemények sze­rint a nők szabadságát, saját testük és a várt gyerme­keik fölötti szabad rendelkezési jogot korlátoznák ezek az orvosi módszerek. „Két világ vitája” Szerencsére a két világ — egyfelől tudományágunk és alkalmazásuk világa, beleértve a szakembereket, másfelől az ijedt laikusoké — immár nem némán léte­zik egymás mellett. A vita, a párbeszéd folyik, noha sokszor inkább monológokra, s nem dialógusokra emlé­kezteti a szemlélőt. Jó példa erre Erhard Geissler NDK- beli molekuláris biológus vitája több íróval, amit az NDK-ban megjelenő „Sinn und Form” folyóirat kö­zölt 1984 és 1986 között. Azért ezt a példát választot­tam, hogy érzékeltessem: a tudósok és laikusok közötti kölcsönös megértés problémája nem korlátozódik a nyugati demokráciákra, jelen van ez az önmagukat szo­cialistának valló államokban és társadalmakban is. Még a szembenálló felek „frontvonalai” is hasonlóak; korántsem függenek annyira a politikai rendszertől, mint hinnék azok, akik csak azt az egy rendszert isme­rik, amelyikben élnek. Mindenütt emberek élnek, és problémáik gyakran azonosak. Egyike ez a leglényege­sebb tapasztalatoknak, amelyekben a tudós — kinek kiváltsága, hogy a világot megismerhesse és így elfogu­latlanul láthassa — részesedik. A gyakorlatban előfor­duló etikai kérdésekről meglepő összhang alakult ki a különféle kultúrákban, jóllehet bizonyos egyedi esetek­ben számottevőek a különbségek. Ez az összhang sok­kal kevésbé függ a vallásos vagy politikai ideológiai alapállástól, mintsem gondolná az ember. Térjünk vissza a „Sinn und Form” vitájához. Idé­zem Breznan írót a lap hasábjairól. . .a gének ku­tatása, egyúttal az ember manipulálásának lehetősé­geit is magába foglalja, és az ilyen manipuláció bűn”... Továbbá: „Aki bűnözést tesz lehetővé, maga is bűnt követ el.” Ugyanez a szerző, más összefüggésben: „Számomra a molekuláris biológia ... olyan fogalom, ami mást takar, szélesebb, átfogóbb fogalmat, pars pro toto. Nem tudom, hogyan nevezhetnénk ezt a to­talitást? Kifejezni, körülírni talán így lehetne. Sum­­mázata mindazon tudományos tevékenységeknek, amelyek váltónak tekinthetők, s e váltót a jövő nem­zedékeknek fogják benyújtani. A magam részéről fé­lek, hogy tőkéjük kevésnek fog bizonyulni a váltó fe­dezésére.” Christa Wolf pedig, aki szerintem a legneve­sebb kortárs német író, így vall: „... a »tudomány« nevű intézményünk által produkált haladásért jó ideje már ... túl nagy árat kell fizetnünk.” Geissler észérve­ket próbál szembeszegezni ezekkel a negatív érzelmek­kel — és érvei, szerintem, jók. Korrekt például az a megjegyzése, hogy Auschwitzért nem a genetika tudo­mánya a felelős, hanem az ideológiailag perverzált ál­tudomány. Az első figyelmeztetés, hogy a DNS-be tör­ténő beavatkozás (pl. rekombináció) módszerei vesze­delmes következményekkel járhatnak, s hogy vissza is lehet élni velük, éppenhogy a témával foglalkozó tu­dósoktól eredt. A híres Berg-levél és az Asilomar-kon­­ferencia 1975-ben, amelyek szigorú biztonsági intézke­déseket javasoltak, sőt bizonyos körülmények esetében egyenesen moratóriumot követeltek (meghatározott fajta­ DNS kutatásokban) azt bizonyítják, hogy a szak­tudósok igenis magukénak érzik a problémát. Végül, de nem utolsó sorban, az új módszerekről elmondható, hogy sok területen (például a betegségek diagnoszti­kájában és terápiájában) óriási lehetőségeket kínálnak az emberiség javára. Éppen ezért a humángenetikusok és molekuláris biológusok mindenütt, így itt most Ber­linben is, szenvedélyesen vitáznak humánszakos kollé­gáikkal, egyetemi hallgatókkal, egymással, de újság­írókkal, írókkal és a nagyközönséggel is. Mindezek elle­nére, sajnos, az a benyomásom, hogy a közönség egyre gyanakvóbban áll szemben munkásságunkkal. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a gyanakvás nem csupán a mo­lekuláris biológia eredményein, s a velük való esetleges visszaélésen alapul. Gondoljunk csak Breznanra! Szá­mára a molekuláris biológia pars-pro-toto gyűjtőnév valami átfogóbb jelenségre: summázata az olyan tudo­mányos tevékenységnek, amelyeket a kellő tőkével nem rendelkező jövő nemzedékeknek kell, mint meg­annyi könnyelműen kiállított váltót, fedezniük. Íme, újfent a szorongás, az a borongós érzés, hogy kiszámít­hatatlan erők kényének-kedvének vagyunk kiszolgál­tatva. Mit tehetnek a tudósok e rossz érzések eloszlatá­sára ? Jószándékunk vigasztaló ismételgetése bizonyo­san nem elég. Ugyancsak kevés lenne „szakértelmünk­re való hivatkozással várni el a közönség teljes bizal­mát”, ahogy a „Sinn und Form” egyik cikkírója olyan talpraesetten kifejezte. Én magam csak egy utat látok járhatónak: a szabad viták útját. De nem általános­ságban kell vitázni, hanem mindig egy-egy konkrét, specifikus problémáról. Ezentúl abban kellene össz­hangra törekednünk, hogy hogyan nyúljunk hozzá az adott témához. Az ilyen beszélgetésekben a tudós tá­jékoztatná a közönséget az alkalmazni kívánt módszer hasznáról, és főleg veszélyeiről. Ezt követően a laikus megfogalmazhatná aggo­dalmait. Fontos, hogy mind a kettő valóban odafigyel­jen a másikra, a tudósok pedig érezzék kötelességüknek, hogy megfelelő információkkal lássák el a nagyközön­séget. Az ilyen dialógusokban az orvosi végzettségű hu­mángenetikus gyakran kedvezőbb helyzetben van, mint molekuláris biológus kollegája. Orvosnak tanult; első kézből, napi munkája során, genetikai tanácsadó­ként hallja a valós problémákat és az etikai dilemmá­kat, melyeket egyre gyarapodó ismereteink okoznak. Orvosi tanulmányai és gyakorlata abban is segítségére vannak, hogy megállapíthatja, valójában mennyire újak ezek a gondok. Végtére minden kultúrában hosz­­szú tradíciója van az orvosi etikának és az orvos visel­kedését megszabó normáknak. Ezek a szabályok segí­tik az orvosgenetikust, hogy irányelveket találjon cse­lekvéséhez — vagy éppen a nem-cselekvéséhez — a konkrét esetekben. E szabályok egyike így hangzik: „Primum nil nocere”. Vagyis az orvosnak mindenek­­fölött arra kell vigyáznia, hogy kárt ne okozzon pá­ciensének. Az orvosgenetikusok tudják igazán, hogy azok a problémák, amelyekről mostanában vitatko­zunk a közönséggel, nem a legfontosabbak és nem is a

Next