Orvosi Hetilap, 1987. november (128. évfolyam, 45-48. szám)
1987-11-08 / 45. szám - Szilárd János: A magyar egészségügyről a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója kapcsán
% 2348 mely szerint minél többet tudunk (részleteket), annál több új és újszerű kérdés vetődik fel, és a tudomány minden eredményét arra válaszul jelentkező újabb és újabb kihívások követik. (Mikrobiológia, antibiotikumok, gyógyszerinterakciók, genetika, agyműködés, agymodellek stb.) Ahogyan az elmúlt évszázadokban, de még e század elején is, biztonságot jelenthetett az értelmiséginek saját foglalkozásának gyakorlása keretén belül és „állampolgárként” egyaránt, hogy az értékrendek, normák, elvárások lényegében generációkon keresztül hasonlóak maradnak, és ha fiatalon becsülettel megszerezte a foglalkozás míveléséhez szükséges szakismereteket, ebből „meg is tudott élni” évtizedeken keresztül. Iyen világba ma legfeljebb nosztalgiavasúton juthatunk vissza, vagyis nyilvánvaló, hogy nem ez a jövő. Átértékelésre került a kórházak, gyógyintézetek feladata (és nehéz megmondani, a csillagászati költségek, a szemléletváltozás vagy a megváltozott terápiás lehetőségek jóvoltából elsősorban); átalakulóban van a fekvő- és járóbetegellátás egész eddigi gyakorlata és feladatköre, teljesen megváltozott és továbbra is változóban van a szemlélet arra vonatkozóan, hogy mi az, ami miatt valakinek gyógyintézetben célszerű lennie (szülés, műtétek, műtétek utáni állapot, haldoklás stb.), egzakt módon ma szinte meg sem fogalmazható — legfeljebb általánosságban — az inoperabilitás és az inkurabilitás fogalma; nem oly régen még a polihisztor orvostudós volt a példakép, ma magának a „med. univ.” képesítésnek is labilis az értéke; a szakmai ismerek kérlelhetetlenül a differenciálódás és specializálódás irányában hatnak, ezzel szemben szinte sziszifuszi küzdelemnek látszik az integrációra való törekvés, és szinte anakronisztikusan hangzik az a nagyon is égetően kívánatos követelmény, mely szerint az egyes orvosnak nem csupán a saját szűkebb szakterületéhez tartozó elváltozást kell felismernie, hanem az „egész” beteget, sőt azt sokrétű bio-pszicho-szociális kontextusában kell szemlélnie és kezelnie. Mindez töménytelen kihívást jelent az orvosképzés és orvostovábbképzés számára is, és ha igaz is, hogy az elmúlt évek és évtizedek egymás után és sokszor egymás mellett futó különböző reformjai önmagukban is jelzik, mennyire messze vagyunk a tökéletestől, nem vitás, hogy ezekben a kor és a fejlődés által megkövetelt változásokban kulcsszerepe és feladata van az orvos és egészségügyi szakdolgozó képzésnektovábbképzésnek, melyet ugyanakkor a nemes és nem kevésbé nemes hagyományok, valamint a „biztosan másként kellene, de nem tudjuk, hogy hogyan” Scyllája és Charybdise közötti feszültség hat át és nem ritkán terhel. Nem megnyugtatóan elrendezett az orvosi és az egészségügyi dolgozói rétegek helye a társadalmunkban. Sajnálatos módon az anyagi és erkölcsi elismerést illetően már nem sokkal a felszabadulás utáni években kezdődött el a mai napig ható torzulás; ma pedig kevés vigasz, hogy az értelmiség és ezen belül orvosi munka fontosságát, szerepét, kellő megbecsülésének szükségességét a társadalom, a kormányzat átérzi és vallja, de most nincsenek meg a korrekció lehetőségei. A magyar társadalom Európa azon kevés országatársadalma közé tartozik, melynek a legutóbbi évekig alig voltak demokratikus hagyományai, illetve módja azokat a gyakorlatban alkalmaznia. Ma viszont a demokratikusabb és szabadabb légkörben kóstolgatjuk, kísérletezzük ki az interperszonális kapcsolatok rendezését, ezek normáit, a kívánatos gyakorlatot. Ez érvényes az orvos-beteg kapcsolatra is azzal súlyosbítva, hogy sem fogalmilag, sem gyakorlati értelemben nem nyújtottunk egyértelmű és jól használható fogódzót. (Elég utalni egyebek közt a hála, a beteg beleegyezése, a kompetencia, a jogok és kötelességek értelmezésének bizonytalanságára, vagy akár pl. a pszichoszomatikára, az önpusztító mechanizmusokra, az egyén felelősségére vagy az álszeméremre.) Helyes volt rádöbbenteni az orvosokat és a társadalmat arra, hogy a hiten, bizalmon, függőségen alapuló orvos-beteg kapcsolat — legalábbis a korszerűség szempontjából nézve — biztosan túlhaladott, helyette intellektuálisabb és tárgyszerűbb, az egyenlő rangú emberi szerepeket elfogadni igyekvő kapcsolat közelítése a cél. Elfeledkeztünk azonban arról is szólni, hogy ez a követelmény ugyan a humanitás, a demokrácia, a szocializmus elveiből következően logikus és időszerű, megvalósításának azonban ésszerű határok között kell történnie. Kb. arról van szó, hogy ha a beteget (a pácienst) aktuálisan nem nyugtalanítja valamilyen betegségtől való félelem vagy rossz közérzet, akkor még csak-csak elképzelhető ezeknek az egyenjogú szerepeknek az alkalmazása. Az ilyen beteg azonban nem nagyon érzi magát betegnek. (Nem ritkán talán nem is igazán beteg.) Az orvos-beteg kapcsolat igazi ellentmondása e szempontból napjainkban éppen abban van, hogy minél inkább szenved az egyén a betegségtől, az észlelt tünetek feltételezett okaitól vak félelemtől, annál inkább képtelen erre a partnerszerepre. Képtelen, már azért is, mert az ő „bőréről” van szó, érzelmileg involvált, mert sem a szakorvosi képzettséggel, sem a tárgyilagos lelet- és konzíliumértékeléshez szükséges felkészültséggel nem rendelkezik Az egész orvosi tevékenység tele van ilyen kétirányú torzulási hibalehetőségekkel, az orvosok nem kis részének viszont — nem kis mértékben az orvosképzés szemléleti hiányosságai következtében is — nincs kellő jártassága, hogy közöttük hogyan igazodjék el. A ma működő orvosok jelentős része olyan szemléletben nőtt fel, tanult, alakította ki beállítottságát melyben egyrészt a természettudományos ismeretei iránti abszolút hit és bizalom, másrészt az egyes beteg alapos, tökéletes, hiba- és hiányosságmentes kórismérése és kezelése volt a jól végzett orvosi tevékenység ideálja. Az elmúlt évtizedek nemcsak betegségek egészségkárosodási formák korábban nem ismert fajtáinak leküzdését adták feladatul, de megváltoztatták a szemlélet súlypontját is. Az egyes beteg esetében kibővült ez: ma nem elég és nem az az ideális, ha az egyes beteg kórismézése és kezelése önmagában tökéletesen megtörténik, hanem ha az egyes pácien esetében is megtörténik minden, ami a megelőzéstől a utógondozásig, rehabilitációig szükséges. Napjainkban vált tudományosan és tapasztalatilag igazolttá, hogy az egészségügy tevékenységétől jelentős mértékben függ az állam, a társadalom, a mikro- vagy makroszociális szférák helyzete, jóléte, komfortérzése. Ezen a ponton jutottunk el ahhoz, hogy hogyan lehet értelmezni „a legfőbb érték, a legértékesebb tők az ember” elvet. Természetesen a válasz nem független attól, hogy milyen nézőpontból keressük. Az egye család vagy az egyetlen gyermekét féltő szülő szempontjából az adott egyetlen személy betegsége, gyógyulása vagy halála jelenti a „100%-ot”. (Legalábbis az