Orvosi Hetilap, 1987. november (128. évfolyam, 45-48. szám)

1987-11-08 / 45. szám - Szilárd János: A magyar egészségügyről a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója kapcsán

% 2348 mely szerint minél többet tudunk (részleteket), annál több új és újszerű kérdés vetődik fel, és a tudomány minden eredményét arra válaszul jelentkező újabb és újabb kihívások követik. (Mikrobiológia, antibiotiku­mok, gyógyszerinterakciók, genetika, agyműködés, agy­modellek stb.) Ahogyan az elmúlt évszázadokban, de még e század elején is, biztonságot jelenthetett az értelmiséginek saját foglalkozásának gyakorlása kere­tén belül és „állampolgárként” egyaránt, hogy az érték­rendek, normák, elvárások lényegében generációkon keresztül hasonlóak maradnak, és ha fiatalon becsület­tel megszerezte a foglalkozás míveléséhez szükséges szakismereteket, ebből „meg is tudott élni” évtizede­ken keresztül. Iyen világba ma legfeljebb nosztalgia­­vasúton juthatunk vissza, vagyis nyilvánvaló, hogy nem ez a jövő. Átértékelésre került a kórházak, gyógy­intézetek feladata (és nehéz megmondani, a csillagá­szati költségek, a szemléletváltozás vagy a megválto­zott terápiás lehetőségek jóvoltából elsősorban); át­alakulóban van a fekvő- és járó­betegellátás egész eddigi gyakorlata és feladatköre, teljesen megváltozott és to­vábbra is változóban van a szemlélet arra vonatko­zóan, hogy mi az, ami miatt valakinek gyógyintézet­ben célszerű lennie (szülés, műtétek, műtétek utáni ál­lapot, haldoklás stb.), egzakt módon ma szinte meg sem fogalmazható — legfeljebb általánosságban — az in­­operabilitás és az inkurabilitás fogalma; nem oly régen még a polihisztor orvostudós volt a példakép, ma ma­gának a „med. univ.” képesítésnek is labilis az értéke; a szakmai ismerek kérlelhetetlenül a differenciálódás és specializálódás irányában hatnak, ezzel szemben szinte sziszifuszi küzdelemnek látszik az integrációra való törekvés, és szinte anakronisztikusan hangzik az a nagyon is égetően kívánatos követelmény, mely szerint az egyes orvosnak nem csupán a saját szűkebb szakte­rületéhez tartozó elváltozást kell felismernie, hanem az „egész” beteget, sőt azt sokrétű bio-pszicho-szociális kontextusában kell szemlélnie és kezelnie. Mindez töménytelen kihívást jelent az orvoskép­zés és orvostovábbképzés számára is, és ha igaz is, hogy az elmúlt évek és évtizedek egymás után és sok­szor egymás mellett futó különböző reformjai önma­gukban is jelzik, mennyire messze vagyunk a tökéle­testől, nem vitás, hogy ezekben a kor és a fejlődés által megkövetelt változásokban kulcsszerepe és feladata van az orvos és egészségügyi szakdolgozó képzésnek­­továbbképzésnek, melyet ugyanakkor a nemes és nem kevésbé nemes hagyományok, valamint a „biztosan másként kellene, de nem tudjuk, hogy hogyan” Scyllája és Charybdise közötti feszültség hat át és nem ritkán terhel. Nem megnyugtatóan elrendezett az orvosi és az egészségügyi dolgozói rétegek helye a társadalmunk­ban. Sajnálatos módon az anyagi és erkölcsi elismerést illetően már nem sokkal a felszabadulás utáni években kezdődött el a mai napig ható torzulás; ma pedig ke­vés vigasz, hogy az értelmiség és ezen belül orvosi munka fontosságát, szerepét, kellő megbecsülésének szükségességét a társadalom, a kormányzat átérzi és vallja, de most nincsenek meg a korrekció lehetőségei. A magyar társadalom Európa azon kevés országa­­társadalma közé tartozik, melynek a legutóbbi évekig alig voltak demokratikus hagyományai, illetve módja azokat a gyakorlatban alkalmaznia. Ma viszont a de­mokratikusabb és szabadabb légkörben kóstolgatjuk, kísérletezzük ki az interperszonális kapcsolatok rende­zését, ezek normáit, a kívánatos gyakorlatot. Ez érvé­nyes az orvos-beteg kapcsolatra is azzal súlyosbítva, hogy sem fogalmilag, sem gyakorlati értelemben nem nyújtottunk egyértelmű és jól használható fogódzót. (Elég utalni egyebek közt a hála, a beteg beleegyezése, a kompetencia, a jogok és kötelességek értelmezésének bizonytalanságára, vagy akár pl. a pszichoszomatikára, az önpusztító mechanizmusokra, az egyén felelősségére vagy az álszeméremre.) Helyes volt rádöbbenteni az orvosokat és a társadalmat arra, hogy a hiten, bizal­mon, függőségen alapuló orvos-beteg kapcsolat — leg­alábbis a korszerűség szempontjából nézve — biztosan túlhaladott, helyette intellektuálisabb és tárgyszerűbb, az egyenlő rangú emberi szerepeket elfogadni igyekvő kapcsolat közelítése a cél. Elfeledkeztünk azonban ar­ról is szólni, hogy ez a követelmény ugyan a humani­tás, a demokrácia, a szocializmus elveiből következően logikus és időszerű, megvalósításának azonban ésszerű határok között kell történnie. Kb. arról van szó, hogy ha a beteget (a pácienst) aktuálisan nem nyugtalanítja valamilyen betegségtől való félelem vagy rossz közér­zet, akkor még csak-csak elképzelhető ezeknek az egyenjogú szerepeknek az alkalmazása. Az ilyen beteg azonban nem nagyon érzi magát betegnek. (Nem ritkán talán nem is igazán beteg.) Az orvos-beteg kapcsolat igazi ellentmondása e szempontból napjainkban éppen abban van, hogy minél inkább szenved az egyén a be­tegségtől, az észlelt tünetek feltételezett okaitól vak félelemtől, annál inkább képtelen erre a partnersze­repre. Képtelen, már azért is, mert az ő „bőréről” van szó, érzelmileg involvált, mert sem a szakorvosi kép­zettséggel, sem a tárgyilagos lelet- és konzíliumérté­keléshez szükséges felkészültséggel nem rendelkezik Az egész orvosi tevékenység tele van ilyen kétirányú torzulási hibalehetőségekkel, az orvosok nem kis részé­nek viszont — nem kis mértékben az orvosképzés szem­léleti hiányosságai következtében is — nincs kellő jár­tassága, hogy közöttük hogyan igazodjék el. A ma működő orvosok jelentős része olyan szem­léletben nőtt fel, tanult, alakította ki beállítottságát melyben egyrészt a természettudományos ismeretei iránti abszolút hit és bizalom, másrészt az egyes beteg alapos, tökéletes, hiba- és hiányosságmentes kórismé­rése és kezelése volt a jól végzett orvosi tevékenység ideálja. Az elmúlt évtizedek nemcsak betegségek egészségkárosodási formák korábban nem ismert faj­táinak leküzdését adták feladatul, de megváltoztatták a szemlélet súlypontját is. Az egyes beteg esetében­­ kibővült ez: ma nem elég és nem az az ideális, ha az egyes beteg kórismézése és kezelése önmagában tö­kéletesen megtörténik, hanem ha az egyes pácien esetében is megtörténik minden, ami a megelőzéstől a utógondozásig, rehabilitációig szükséges. Napjainkban vált tudományosan és tapasztalatilag igazolttá, hogy az egészségügy tevékenységétől jelentős mértékben függ az állam, a társadalom, a mikro- vagy makroszo­ciális szférák helyzete, jóléte, komfortérzése. Ezen a ponton jutottunk el ahhoz, hogy hogyan­­ lehet értelmezni „a legfőbb érték, a legértékesebb tők az ember” elvet. Természetesen a válasz nem független attól, hogy milyen nézőpontból keressük. Az egye család vagy az egyetlen gyermekét féltő szülő szem­pontjából az adott egyetlen személy betegsége, gyógyu­lása vagy halála jelenti a „100%-ot”. (Legalábbis az

Next