Szózat a magyar néphez! (Budapest, 1904)
2 Talán külellenség? Nem. Hisz a magyar történelem véres lapjai tanúságot tesznek arról, hogy ezeknek tízszeres hadereje sem bírta a nemzetet leigázni. Tehát kik azok, akik a mai vészterhes napokat előidézték? Saját önszülött fiai. Az a pártviszály, az a meghasonlás, amely a mohácsi vész után kétszáz éves török rabigába döntötte a nemzetet. Ugyanaz a pártviszály akadályozza további haladásában és fejlődésében a nemzetet s juttatja már-már koldusbotra amúgy is szomorú viszonyok között élő magyar népünket. Felsír a lelkünk, ha látjuk azokat a sebeket, melyeket a nemzet testén nyitott ez az egy év óta tartó áldatlan harcz. Nem fegyverrel ütötték ezeket a sebeket, amelyben szegény hazánk népe szenved. Nem. Hanem szentségiben kezekkel, amelyeket saját édesanyjuk, szeretett hazánk, ellen emeltek fel azok, akik önös czéljuknak, megsértett hiúságuknak, oktalan hatalmi érdekeik játéklabdájává sülyesztették a magyar nemzet szabadságát, felvirágzását és jólétét biztosító alkotmányos jogokat. A helyzet. A mai helyzetet, sajnos, valamennyien érezzük. Ólomsúlyként nehezedik az nemcsak politikai és társadalmi életünkre, hanem a népek millióinak megélhetését biztosító ipar, kereskedelem és földmivelés is pang. A gyárak kéménye nem füstölög, az iparos szerszáma megrozsdásodik, a kereskedő portékája bepókhálósodik, a földmivelő terménye ott dohosodik a magtárban, mert