Pajtás, 1946 (1. évfolyam, 1. szám)
1946-12-20 / 1. szám
ÓBUDÁN 5. De ekkor rettenetes tragédia játszódik le! Gabi önfeledt pillanatában nagyot rúg a labdába s az egyenesen berepül a Flanell műveik egyik földszinti ablakán. Gabi a kétségbeeséstől szinte megnémul. Éppen ő a hibás, aki mindez úgy vigyáz, hogy ne legyen semmi baj. 6. De nem valószínű, hogy ez az úr, akinek a labda a fejére esett, különösebben méltányolná Gabi jószándékait. Ritkán örül az, akit ilyen váratlan megfejtés ér, amikor fontos írató Icát tanulmányoz. Különösen, ha Rideg, Dezső az illető. 7. A szomorú fiú, aki szemtanúja volt a szerencsétlenségnek, izgatottan magyarázza, hogy micsoda nagy baj történt. Az ablak, amelyen a labda berepült, a Flanellművek vezérigazgatójáé, Rideg Dezsőé, ahol haragos természetű, barátságtalan ember. 8. Feri azonban, mint jó őrsvezetőhöz illik, hamar összeszedi magát.• A labdát mindenképp vissza kell szereznünk!» Nem hallgat Gabi tanácsára, hogy fussanak el, hanem becsönget a kapun. (Folyt, köv.l LAVINA Évezredek óta üldögélt egymás mellett a hegycsúcson a kis szikla meg a nagy szikla. A nagy szikla gőgösen dugta ki fejét a bokrok közül és végignézett a hegyoldalon, feltekintett a síkságba, a völgyben lévő falucskára, a pirostetős kicsiny házikókra, melyekben szegény favágók üldögéltek. Látta apró örömüket, nagy bánatukat, látta a játszadozó gyermekeket, pipázgató öregeket. Nemzedékek születtek, nemzedékek haltak, de ő még mindig ott állt a hegycsúcson és nézte a lefelé rohanó pataikokat, látta, amint távolban, a ködös messzeségben összeölelkezve folyamot alkotnak. Ő látta meg reggel először a napot, amint szégyenlős pírral arcán kibújt az éj leple mögül. És este ő búcsúzott el tőle utoljára. Komázgatott a vad szelekkel és éjjelenkint teleszóratta magát a hold ezüstjével. A kis szikla meg ott húsúlt testvére árnyékában, mert semmit sem láthatott mindazokból, amik a hegyoldalon, a völgyben történtek. Hiába ágaskodott, a nagy szikla, a bokrok mindent eltakartak előle, alighogy a fejebúbja látszott ki mögülük. Pedig úgy szerette volna tudni, hogy Imi van ott lenn avölgyben? Néhányszor kérte a nagy sziklát, mesélje el, mit lát a messzeségben. De bizony a nagy szikla gőgösen, büszkén csak félrehúzta a száját és azt felelte: — Ugyan ne zavarj folyton buta kérdéseiddel, te, tökmag! Nőji nagyra, mint én, majd meglátod, hogy mit takarnak a bokrok, mit rejt magában a messzeség. A szegény kis szikla mit tehetett egyebet, várt, várt, hogy megnőjön és lekukucskálhasson a völgybe, de bizony hiába várta. A nagy szikla meg csak folyton gúnyolódott, amiért nem tudott nagyobbra nőni. Egyre nevetett kistestvére szomorúságán, és ha azt mondogatta, hogy nem nyugszik addig, amíg nem látja, milyen a völgy, gúnyosan felelt: — Ugyan, tacskó, talán bizony lesétálgatsz? Ez a szó szöget ütött a kis szikla fejébe. is. úgy van, lemegyek, mondogatta magában és azon betömi kobakját, ugyan, hogyan is lehetne ezt sikeresen véghezvinni. Megjött a tél s napok óta esett a hó a hegytetőre. A két sziklát is belepte vastagon. A nagy szikla jól betakarta magát és elszundított. De a kis szikla sehogy sem lelte helyét, mozgolódott jobbra, balra, míg azután megbillent az egyik oldala és gurulni kezdett. Rohant sebeen a meredek hegyoldalon és amint gördült lefelé, az útjában levő havat magához ölelte, úgyhogy Saire a völgybe ért, hatalmas hiógörgeteg lett belőle. Az emberek ijedten figyeltek fel a morajra és félve mondogatták : • — Jaj, jön a lavina! — Bemenekültek házaikba és onnan nézték pusztítását. A nagy szikla a hegytetőről álmélkodva nézte testvérének útját, a kis szikla pedig boldogan intett fel hozzá, mert elérte célját, a völgyet, így lett a kinevetett, kigúnyolt, gyönge kis sziklából félelmetes, hatalmas hógörgeteg, amely fákat tört derékba lefelé hengergődző útjában. Quida