Pajtás, 1947 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1947-01-01 / 1. szám

A K­ollégium At­hia k­utatóujját ráteszi a csengőre, azután megint visszahúzza. Így játszik már vagy egy órája Köles Jóska a tiszteletet parancsoló tölgyfa­kapu előtt, de nem mer becsöngetni. Húsz kilométeres gyalogút van mö­götte, reggel hatkor indult útnak, most meg késő délutánra jár az idő. Nagy karéj zsíroskenyérrel vágott neki a világnak, a kenyér mellett két alma is volt a tarisznyában, de bizony az már mind­il­fogyott. De elfogyott a Jóska bátorsága, meg az önbizalma is, amint laposodott a tarisznya és köze­ledett a város. Még a nyáron történt, hogy kijött egy fiú a faluba, amolyan csizmás parasztgyerek és azt mondta, hogy ezentúl mindenki iskolába járhat, aki arra érdemes. Pénzbe se kerül, csak levelet kell írni Pestre. Húsz fillérért vásárolt akkor a Jóska két ír papírt meg egy borítékot, aztán szépen megírt rajta mindent, hogy ő állatorvos szeretett volna lenni világ életében, dehát csak az ötödik osztályig jutott el, akkor el kellett mennie nap­számba, öt holdat műveltek felesben vagy tizenöt éve, abból puszta ke­nyérre is szűkösen tellett. Megírta még azt is, hogy a tanító úrtól szokott könyvet kapni, meg, hogy a Marika négy esztendős volt, amikor magára rántotta a tűzhelyről a nagy fazekat, a forró leves végigöml­­ött a karján meg a mellén, aztán visítozott keservesen. Ő akkor elszaladt a patikába, kenőcsöt akart hozni, de­­a kenőcs két pengőbe került, annyi pénzük nem volt. Reggelre meghalt a Marika, a többi hat gyerek pedig sivalkodott, mert az egész napi drága ennivaló, a bableves is odaveszett. Két héttel ezelőtt­­megérkezett a vá­lasz: jelentkezzék a szomszéd város kollégiumában. Kézről-kézre járt a hi­vatalos írás a faluban, az öregek leg­többje tamáskodva csóválta a fejét: — El ne menjél abba a kollégiumba, Jóska. Úri huncutság lesz abból, ismer­jük az ilyesmit. A Rácz-fiú is elkerült a városba még harmincötben, ott aztán ídoktor urat neveltek belőle, de olyat lám, hogy ide se gyütt többet, amikor meg az édesanyja felment hozzá Pestre, hát csak hiszent, hogy nem fogad­hatja . . . — No, énbe­lő­lem ugyan sose nevel­hetnek olyat, hogy megtagadjam az édesanyámat! — kapta fel a fejét. Köles Jóska. — Nem is ettől félek, édes fiam — sírja el magát az édesanyja. — Csú­folni fognak abban az idegen városban. Nincs még egy rendes gúnyád sem, a csizmád talpa is kását kér. Ott áll a Köles Jóska a kollégium kapuja előtt és az édesanyja szavára gondol. Hát igazán, nem lesz baj abból, hogy ilyen elnyűtt ruhában, foltos láb­beliben jött ide? Kockás zsebkendő van a nadrágzsebében, azt előhúzza, törülgeti vele a port a rongyos csizmá­ról, de nem lesz az egy szemernyivel se fényesebb. Csak a zsebkendő válik feketére. .­­ ! . Becsöngetni nem mer. Hazafordulni szégyel. Csak álldogál szegény Köles Jóska és azon tűnődik, lesz-e belőle állatorvos valaha, nem lett volna jobb, ha sose küldi el Pestre azt a levelet? — Mit csinálsz itt, békás? Felriad. Vállas, fekete fiú áll előtte. Tizennyolc-húszéves lehet. A ruhája semmivel se különb a Jóskáénál. A vállán ablakráma. Odamegy a kapuhoz, nagyot lök rajta, — kinyílik az szépen. — Te idevaló vagy? — kérdi Jóska félénken és megfogja az ablakkeretet, segít felcipelni a lépcsőn. — Ide bizony — mondja a másik. — Itt voltam a Zörgő Laliéknál a szomszédban, megszegettük az ablak­­rámát, hogy a tanulószobát rendbe­hozhassuk. Akarsz segíteni ? — Persze hogy. — No, akkor gyere. Fölmennek a tanulóba. Ott már ja­vában folyik a munka. Fúrnak, farag­nak a fiúk. Berecz Jani az otthonáról mesél: földes szobáról, sok-sok gondról, nyomorúságról. A Török Pista már a háborút is m­egjárta, elvitték a né­metek, aztán odakinn idegenlégióba akarták sorozni, úgy szökött meg.­­ Tetszenek a fiúk Jóskának. Csak azt nem tudja elképzelni, milyen ember lehet az igazgató. Mord, szigorú em­­b­er, annyi szent, mert folyton ilye­neket mondanak. Holnap reggel ötkor kell fölkelni, különben nem készülünk el a rajzok­kal!» «Azám­, én meg nem írtam meg a József Attila életrajzot» — mondja a másik — e pedig nem szeretem a büntetést!» — Milyen büntetés járja nálatok? — kérdi Jóska szorongva. — Hát, aki nem tanul, vagy nem viselkedik rendesen, azt egy hétre ki­zárjuk a közös éneklésből, vagy nem beszélünk vele. — Aztán verni nem szokott az igaz­gató? Harsány nevetés a válasz: — Nem az igazgató büntet itt, ha­nem mi, magunk szabjuk meg a rendet és magunk jelölünk ki fegyelmi bi­zottságot. — És nem féltek az igazgatótól? — értetlenkedik újra Köles Jóska. — Tőlem? — kérdi az a fiú, aki az ablakrámát felcipelte. — Talán olyan félelmetes vagyok ? Köles Jóska szeme tágra mered. Nézi a feketehajú «­igazgató urat» és a szíve boldog, felszabadult indulót ver. Itt nincs félelmetes igazgató, nincs gúnyos­­nevetés a lyukas cipő miatt, nincs nád­pálca, csak szabad, boldog tanulás van, testvérek, jóbarátok között. Csak áll, áll, könnybeborult szem­mel, mint aki messzi útról hazaérkezett. Fehér K­éni A Pajtás boldog újévet kíván minden olvasójának és megígéri, hogyha szorgalmasan olvassátok a lapot és sok új előfizetőt szereztek, akkor az új esztendőben hamarosan hetenként és nagyobb terjedelem­ben, színesen jelenik meg.

Next