Pajtás, 1967. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-12 / 1. szám
Mert cigány vagyok? — Néha úgy érzem, jobb lenne vándorolni, vagy elbújni, elmenni innen. Amikor a srácok az utcán utánam kiabálnak, hogy: cigány c sírás fojtogat. Hát rosszabb vagyok én, mint mások? Csak azért, mert egy kicsit sötétebb a bőröm? B. Jóska kérdőn nézett rám. — Dehogy vagy rosszabb — válaszoltam. — Az a fontos, hogy milyenek a gondolataid, a tetteid, mi van a szívedben... Nem a bőröd színe a döntő... Szerettem volna szépeket mondani, meggyőzni őt, de azt hiszem, igazából nem is az én szavaimat várta. Én csak meglátogattam. Lehet, hogy többé nem is találkozunk. Azoktól várja a választ, akik között él, akik elől néha szeretne elbujdosni. Kint az utcán egy csapat gyerekkel találkoztam. — Ismeritek B. Jóskát? Milyennek tartjátok? — állítottam meg őket. — Cigány, de amúgy rendes. Rengeteget segít az édesanyjának. Viszszahúzódó természet. Negyedikes. Nem bukott, csak később kezdett iskolába járni. A családjában egyedül ő tud írni-olvasni. Büszke fiú. Kistestvérét lelkiismeretesen tanítja a betűvetésre. Ugye milyen furcsa helyzeteket teremt az élet? Azok vélekedtek így, akik elől Jóska néha szeretne elbujdosni, mert megsértik, meggondolatlanul, gyerekes csínytevésből. * * • — Neked ki a barátod? Bogdán Lajcsi rám emelte nagy fekete szemét. — Farrag Dénes. A tanácstitkár fia. Ha csúfolnak, vagy meg akarnak verni, mindig megvéd. Dani igazi jóbarát. Nekem panaszkodik, nekem mondja el az örömét, segít a tanulásban. Kár, hogy nem ülünk egy padban, de tornaórán mindig ágaskodom, kihúzom magam, hogy eltűnjön a köztünk levő pár centi és egymás mellett állhassunk. Igen, apró örömnek tűnhet ez mások szemében. Nekünk kettőnknek nagyon sokat jelent. Bármit megtennék érte. Danimár meghívott többször is. Voltam náluk. — Te is elhívtad? Lajcsi lehajtotta a fejét, nemet intett, aztán így szólt. — Attól félek, nem jönne el. Hátha éppen akkor jutna eszébe, hogy cigány a barátja. Pedig a legjobb játszóhelyekre vinném el, nyáron meg felmásznánk a szilvafánkra és teleennénk magunkat. Vagy segítenénk édesapámnak cigányteknőt faragni. Tudom, megcsodálná Dénes is, apám „művészetét”. Nyílt az ajtó, a gyerekek összesúgtak körülöttem. — Itt a Dénes! Kipirult arcú, szőke fiú állt előt !étem. — Ki a barátod? — kérdeztem tőle. Meglepődött, nem tudta ki vagyok, ki nem hallotta, hogy vendég jött az iskolába. Lestem a válaszát. Lajcsira néztem. A szeme sem rebbent, lélegzetvisszafojtva figyelte barátját. Mintha azt mondta volna: „Jaj, csak nem tagadsz meg?” Dénes tekintete végigszántott a fejeken, aztán megállapodott Lajcsinál. — Ez a fekete, itt-e! — bökött Lajcsira —, majd így folytatta. — ! Rendes gyerek. Megvéd, ha meg akarnak verni. Jószívű, becsületes, titoktartó. A múltkor nem vittem се- s ruzát az iskolába. Súgom neki óra elején: Lajcsi, adj egy ceruzát! Gondoltam, hogy van neki kettő. Oda is adta. — De az egyetlent. Nem figyeltem rá, azt hittem, ő is írja a dolgozatát. Megdöbbentem, amikor láttam, hogy nem dolgozik, s hogy értem, a barátjáért még egy esetleges intőt , vagy egyest is vállalt volna az elő nem készített dolgozat miatt. Nem akármilyen barát. Lajcsi megkönnyebbülten, hangosan felnevetett. — Hát így megjegyezted? * * * Most, hogy ezt a somogyvári tör- ténetet írom, Lajcsi széles mosolyát látom, Jóska keserű szavait hallom ! Rövid időre megáll a kezemben a toll, és azon gondolkodom, hogy vajon a Ti iskolátokban találnak-e | megértő, segítő barátokat a cigány | gyerekek? Szigeti Piroska ! [