Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)
1983-09-01 / 20. szám
TóbiásLaci összeütötte a tenyerét. A csattanás végigszaladt a lelátón, le a stadion gyepére, egészen a kapuig elért, vagy tán még azon is túlra. Néhányan fölkapták a fejüket, Laci meg behúzta a nyakát. — Rosszat csináltam? — Tapsolj csak, Tóbiás Laci! — mondtam ahetedikes, veszprémi diáknak. És egy kicsit irigyeltem: az ember, ha már túl van a hetediken, elfelejti tapsba önteni az örömét. Meg aztán úgy gondoltam: egy szervező ne tapsoljon saját rendezvénye sikerének. Pedig, mi tagadás, tapsra érdemes esemény jócskán akadt a XXVII. barátság nemzetközi könnyűatlétikai négytusa versenyen. A megérkezés, például: KOVÁCS JUDIT TEKINTETE Álltunk a pályaudvaron, repülőtéren, izgatottan készültünk nyolc szocialista ország gyerek- és felnőtt küldöttségének fogadására. Fogalmazgattuk magunkban a köszöntő szavakat, de azérkezők rendre megelőztek bennünket. — Milyen a pálya? Hány deka a kislabda? Mekkora a magasugrás nekifutója? Mi városnézést terveztünk, kirándulásokat, pihenést a hosszú út után. Ők — kilenc ország 118 tizenéves atlétája — szó nélkül vették a tréningruhát, húzták a szögest. Edzeni indultak. Szükség is volt az utolsó pillanatok erőgyűjtésére. No meg arra az egyéves készülődésre, ami immár huszonhetedik éve megelőzi a korosztály legnagyobb nemzetközi sportversenyét. Mert a tizenéveseket csak felszínesen ismerők gondolhatják, hogy egy gyerekverseny — gyerekes dolog. Bele kellett nézni Kovács Judit szemébe ahhoz, hogy az ember megértsen valamit a küzdelem komolyságából. Persze, csak akkor, ha valaki olyan szerencsés volt, hogy elkaphatta Kovács Jutka tekintetét. — Negyedik éve edzem Jutkával — mondta Kovács Csaba. — Éveken át nem nézett a szemembe. , — És ma? — Én mindig látom Jutka tekintetét. Én Kovács edző szemétfigyeltem, amikor Jutka nekiindult a 182 centiméternek. Atyavilág, száznyolcvan-két centiméter, ha sámlira állnék, akkor se lennék tán akkora. És Jutka így, sámlistul akar átugrani engem. De Kovács Csaba edző szeme biztonságot mutatott: „Átugorja.” És Jutka repült a léc felett (ha még egy sámlira állnék, még az se lenne neki gond, gondoltam), beleshuppant a laticelbe. És akkor ott, a léc mögött állva, a győzelem pillanatában megláttam a szemét. Kovács Juditboldog volt , Kovács Jutka a léc fölött. A magyar lány tíz centiméterrel nőtt a mezőny fölé AKI UTÁLJA A FUTÁST Voltak aztán más boldogságok is. A büszkeségé, például. Ahogy Mihail Hoava, Románia felnőttküldötte (egyébként az ország ifjúsági sportjának egyik vezetője) egycsapásra az eredményhirdetések főszereplője lett. Olyan igyekezettel, szeretettel osztotta az érmeket, díjakat, gratulációkat. — Az igazság az — mondta később —, hogy talán nem is a gyerekek, én örültem jobban a megtiszteltetésnek. Láttuk a szenvedés boldogságát is. Amint a nyakigláb mongol fiú bevonszolta magát a 800 méter