Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)

1983-09-01 / 20. szám

Tóbiás­­Laci összeütötte a tenyerét. A csattanás végigszaladt a lelátón, le a stadion gye­pére, egészen a kapuig el­ért, vagy tán még azon is túlra. Néhányan fölkapták a fejüket, Laci meg behúz­ta a nyakát. — Rosszat csináltam? — Tapsolj csak, Tóbiás Laci! — mondtam a­­hete­dikes, veszprémi diáknak. És egy kicsit irigyeltem: az ember, ha már túl van a hetediken, elfelejti tapsba önteni az örömét. Meg az­tán úgy gondoltam: egy szervező ne tapsoljon saját rendezvénye sikerének. Pe­dig, mi tagadás, tapsra ér­demes esemény jócskán akadt a XXVII. barátság nemzetközi könnyűatléti­kai négytusa versenyen. A megérkezés, például: KOVÁCS JUDIT TEKINTETE Álltunk a pályaudvaron, repülőtéren, izgatottan ké­szültünk nyolc szocialista ország gyerek- és felnőtt küldöttségének fogadására. Fogalmazgattu­k magunk­ban a köszöntő szavakat, de az­­érkezők rendre megelőz­tek bennünket. — Milyen a pálya? Hány deka a kislabda? Mekkora a magasugrás nekifutója? Mi városnézést tervez­tünk, kirándulásokat, pihe­nést a hosszú út után. Ők — kilenc ország 118 tizen­éves atlétája — szó nélkül vették a tréningruhát, húz­ták a szögest. Edzeni indul­tak. Szükség is volt az utolsó pillanatok erőgyűjtésére. No meg arra az egyéves ké­szülődésre, ami immár hu­­szonhetedik éve megelőzi a korosztály legnagyobb nem­zetközi sportversenyét. Mert a tizenéveseket csak felszínesen ismerők gondol­hatják, hogy egy gyerek­­verseny — gyerekes dolog. Bele kellett nézni Kovács Judit szemébe ahhoz, hogy az ember megértsen vala­mit a küzdelem komolysá­gából. Persze, csak akkor, ha valaki olya­n szerencsés volt, hogy elkaphatta Ko­vács Jutka tekintetét. — Negyedik éve edzem Jutkával — mondta Kovács Csaba. — Éveken át nem nézett a szemembe. , — És ma? — Én mindig látom Jut­ka tekintetét. Én Kovács edző szemét­­figyeltem, amikor Jutka ne­kiindult a 182 centiméter­nek. Atyavilág, száz­nyolc­­van-két­ centiméter, ha sámlira állnék, a­kkor se lennék tán akkora. És Jut­ka így, sámlistul akar átug­rani engem. De Kovács Csaba edző szeme biztonsá­got mutatott: „Átugorja.” És Jutka repült a léc felett (ha még egy sámlira áll­­nék, még az se lenne neki gond, gondoltam), beleshup­­pant a laticelbe. És akkor ott, a léc mögött állva, a győzelem pillanatában meg­láttam a szemét. Kovács Judit­­boldog volt­ , Kovács Jutka a léc fölött. A magyar lány tíz centiméterrel nőtt a mezőny fölé AKI UTÁLJA A FUTÁST Voltak aztán más boldog­ságok is. A büszkeségé, pél­dául. Ahogy Mihail Hoava, Románia felnőtt­­küldötte (egyébként az ország ifjú­sági sportjának egyik veze­tője) egycsapásra az ered­ményhirdetések főszereplő­je lett. Olyan igyekezettel, szeretettel osztotta az ér­meket, díjakat, gratuláció­kat. — Az igazság az — mondta később —, hogy ta­lán nem is a gyerekek, én örültem jobban a megtisz­teltetésnek. Láttuk a szenvedés bol­dogságát is. Amint a nya­kigláb mongol fiú bevon­szolta magát a 800 méter

Next