Palota-Ujpest, 1933 (13. évfolyam, 37-47. szám)
1933-09-09 / 37. szám
1933. szeptember 9. XIII. évfolyam, 37. sz. líra 25 főnél. Politikai hetilap 5. Újpest és Rákospalota megyei városok pártokon felül álló, független várospolitikai lapja Az újpesti és rákospalotai Ipartestületek hivatalos közlönye Előfizetési ára egy hóra 1 pengő, negyedévre 3 pengő. Egyes szám ára 25 fillér. Megjelenik minden szombaton. Hirdetések díjszabás szerint. Lapzárta csütörtökön este. Főszerkesztő: Dr. DARÁS SÁNDOR Szerkesztők: Alscher Ödön, Ceglédy Antal, dr. Takács György Központi szerkesztőség: Újpesten, Gróf Károlyi-utca 36. sz. Telefon: Aut. 94-057. Kiadóhivatal: Újpest, Jókai-utca 18. szám. Rákospalotai szerkesztőség: Károlyi-utca 35. Inségrendeletet küldött a legfőbb faktor a közületeknek. Nem lesz inségsegély a télen! Ez világlik ki a rendeletből. A belügyminiszter ugyanis leiratban értesítette a közületeket, hogy a most következő télen a kormány inségsegélyt nem ad, tekintettel az államháztartás nehéz helyzetére. Egyben felhívja a közületek vezetőit, hogy segélyt csak munka ellenében adjanak s ennek következtében már most ki kell dolgozni a közmunkák tervét és erre fedezetet találni, amelyből a mai olcsó gabonát kell megvásárolni s azzal fizetni a télen a közmunkát végző ínségeseket. Újpesten és Rákospalotán a legnehezebb körülmények között bonyolították le az inségsegélyezést s csak a sovány kormánysegély tette lehetővé, hogy az elmúlt télen a két város vezetősége ki tudta „elégíteni“ az arra rászorultakat. De mi lesz most, amikor a városok háztartása is leromlott, deficittel küzd és nincs kellő fedezet a legszükségesebb dolgokra? Miként az állam háztartása, csakúgy a városoké is megingott. Láthattuk ezt a most előterjesztett és letárgyalt költségelőirányzatokból, amelyek bizony elég sivár képet mutatnak. S ekkor jön a felettes hatóság és megfosztja attól a kevéstől is a közületeket, amire különösen az elkövetkező télben nagy szüksége leend. A magukkal küzködő városok — ez esetben a két testvérváros — vezetőinek ezek után nagy fejtörést okoz az a probléma, miképpen és miből segélyezzék az ínségesek tömegét. Mert itt nem néhány emberről van szó, hanem ezrekről. Csak Újpesten több mint 20 ezer az ínségesek száma, amely valószínűen emelkedni fog a télen. Hát bírja-e ez a város egyedül ellátni ínségeseit? Még közmunkák teremtése által sem, mert hiányzik a szükséges fedezet: a pénz. Márpedig enélkül mit sem kezdhet a legügyesebb városvezető, de még képviselőtestülete sem. Végeredményben mégis csak a kormánynak kell a megszorult közületek segítségére sietni, még akkor is, ha az államháztartás nehéz helyzetben van. Az önhibájukon kívüli ínségeseken segíteni kell — bárhonnan is jöjjön az . .. főzispáni rendelet az idei népművelési tevékenység megszervezése ügyében. A vármegye alispánja rendeletet adott ki az 1933—34. iskolai év népművelési tevékenységének megszervezése ügyében. A népművelési bizottságoknak az idei népművelési programmot a költségek szem előtt tartásával kell összeállítaniuk. Ahol a költségekre nincs megfelelő fedezet, ott a bizottságoknak oda kell hatniuk, hogy az előadók a népművelési előadások tartását lehetőleg ingyen vállalják el, úgyhogy a legkisebb községben vagy tanyán is legalább 5—10 népművelési előadás legyen. A mesedélutánoknak feltétlenül ingyeneseknek kell lenniök s ilyeneket, az alispán rendelete szerint, minden város, község és tanya iskolájában kell rendezni Az alispán nagyon fontosnak tartja analfabéta-tanfolyamoknak a szervezését olyan helyeken, ahol legalább 15—20 analfabéta van. * A Központi Népművelési Bizottság elismerésben részesíti a helyi tantestület tagjai közül azt, aki teljesen ingyen, díjazás nélkül vállalja az analfabéták tanítását. Népművelési előadások és tanfolyamok alkalmával az alispán szerint helyénvaló volna, ha az előadók és tanfolyamvezetők a heti újságeseményeket is megmagyaráznák a hallgatóknak politikamentesen, sőt fontosnak tartaná a külön újságolvasó-esték bevezetését is. Rendeletét az alispán a következő szavakkal fejezi be: „Nem szükséges hangoztatnom az iskolán kívüli népművelés fontosságát, teljes tudatában vagyok annak, hogy a közigazgatási és tanügyi tisztviselők, mint a múltban, a jövőben is mindent meg fognak tenni ennek előmozdítása érdekében, mert hiszen most, amikor a katonai fegyverek pihennek, a kultúra fegyverével kell dolgoznunk, hogy szellemben és lélekben megerősödve, odafejlesszük a mi magyar testvéreink milliónak gondolkodását, hogy még életünk feláldozásával is áldozatot tudjunk hozni, ha a haza úgy fogja kívánni“. '58^ Balatoni naplómból. Városi emberre nézve kellemes szórakozást nyújt a mezei gazdálkodás változatos képeinek szemlélése. Jólesik a Balatonpart megszokott jelenségeitől a távolabbi vidék kebelébe kirándulni, hogy az ott lakók életmódjával, lelki idővel közvetlen tapasztalatból megismerkedjünk. Egy ilyen kirándulásunk alkalmával valóban fölemelő s megnyugtató jelenetnek voltunk szem- és fültanúi. Hosszú, fárasztó séta után tikkadtan tértünk be egy nagybirtokos szép rendben tartott majorjába. A tulajdonos, ki pár perccel előbb szállt le karcsú, tűzszemű lováról, magyaros vendégszeretettel fogadott bennünket és szives készséggel vezetett körül a gazdaságban. A nap már mélyen aláereszkedett a Bakony erdőkoszorúzta domborulatai felé, megaranyozva bucsucsókjával a nyugati égboltozat azúr tengerében békés nyugalommal úszkáló felhőket. Denevér röpködött a major poros levegőjében. A béreslakások kéményeinek fekete füstjét alig képes szétoszlatni a lomha légáramlat. Kigyultak a tüzek a konyhákon, a vászoncselédek vacsorakészítéssel foglalkoztak. Megálltunk a tulajdonos és tiszttartója társaságában, ki körútunk alatt hozzánk csatlakozott, az emeletes magtár sarkánál. Villás szarvú ökrök fehér vonala bontakozott ki előttünk. A szántók vonulnak a nappali munka után éjjeli tanyára, enyhülésre, nyugalomra. Minden ekelő mellett a béres lépked hosszú ostorával; az eke szarván az elemózsiás tarisznya himbálódzik. A tulajdonos és tiszttartója figyelmes tekintettel szemléli a sorban érkező ekefogatokat. Arcukról, úgy látszik, megelégedés sugárzik. Mindegyik béres csendes, megilletődött hangon „szerencsés jóestét“-tel köszönti kenyéradóját. Az ur arca azonban egyszerre elkomorul, fenyegető ráncok húzódnak homlokára s szemeiből a harag villámai cikáznak. — Mi jut eszébe annak a béresnek — fordul a meglepett tiszttartóhoz —, hogy felül az ekegerendelyre s huzatja magát az amugy is fáradt ökrök által? Adja ki, tiszttartó úr, az ispánnak, hogy ennek az embernek fizetéséből a legközelebbi leszámolásnál öt pengőt le kell vonni büntetésül. A tiszttartó hívására az ispán alig pár perc múlva ott termett és megértvén a parancsot, tiszteletteljesen fordul az ura elé: — Engedelmet kérek, méltóságos uram. Ez az ember nem érdemel büntetést. Alig pár napja, hogy súlyos betegségből fölkelt és azonnal szolgálatra jelentkezett. Nem akartam megengedni, hogy munkába álljon, nehogy újabb betegséggel nagyobb kárt okozzon az uradalomnak. De mivel az öreg váltig állította, hogy ő már munkaképes, megengedtem neki, hogy befogjon, de meghagytam, hogy legalább kimenet és hazajövet üljön az ekére s pihenjen. — Hívják ide azt az embert! — parancsolja az uraság. tttled Hirdétik te a békát?... Eredete vagy a bor ágyánál, vagy a miskolci kocsonyánál gyökeredzik. (Mind a kettőben béka volt.) Én ezt a bölcs önmagábaszállást néhai jó Kovácsi Kálmán bátyánktól hallottam, legtöbbször ádáz közgyűlési csaták után, amikor egyhangúlag leszavaztak bennünket. Nagy port vert fel a pótlékdülői patika ! Nem most a szaksajtóban és az országos lapokban, hanem évek óta Rákospalota parlamentjében. Különös. A jó közönségnek eszébe sem jut a „patika“. Örül, ha nem kell rágondolnia s még jobban örül, ha csak egy kis finom szappanért, fogpépért, vagy fogvízért mehet oda. Egyszerre, hallgat, zúg a tömeg ! Egy kiáltás hasítja át Ősrákos csendes mezejét: „Patikát!“ A vezetők ülést tartanak. S akár hiszed, akár nem, háttérbe szorul a váz, a villany, az adó, a gyepesítés, talán a mindennapi kenyér is, de a „patika“ az kell: nélküle Pótlékdülő már meg nem élhet! . . . Hiába van itt kormányrendelet, hogy öt évig csend legyen: „Elég patika van!“ Jóval a tilalom lejárta előtt döngetik a város képviselőtestületének, a vármegyének és minisztériumnak kapuit. Soha olyan gyönyörű beszédek nem hangzottak el parlamentben — patika mellett —, mint Rákospalotán. Sikerül a támadásokat visszavernünk. Erőt ad ehhez az a keserű tapasztalás, hogy itt — tisztelet a kivételeknek — nem egy patikáért, hanem egy patikus ellen is harcolnak. Nem űzünk személyi kultuszt, de azt hisszük, hogy mulasztást követnénk el, ha le nem rögzítenők, hogy érdekelt patikusunk — jóval a patikák számának kormányhatósági felemelése előtt — sem az egészségügyi bizottságban, sem a nyílt színen nem ellenezte a pótlékdűlői patikát. Igen természetes, hogy ezzel a patikaellenzők sorait erősen zavarba hozta és gyengítette. Állásfoglalásának kettős indoka volt. Pótlékdülőnek Tóth István utcai elhelyezéssel — itt már egy kiváló orvos is telepedett le — csakugyan kell patika s kell egy falat kenyér annak az ötszáz diplomás magyar patikus közül legalább egynek. Ez alapon amikor a tizennyolc pályázati kérvény a rákospalotai képviselőtestület elé került, egy emberként s akként határoztunk, hogy a hatodik patika a Pótlékdűlőbe és a Tóth István utcába kerüljön. Egy emberként azt javasoltuk, hogy a belügyminiszter úr ezt e jogot városunk szülöttjének, több mint tíz éven át szemünk előtt dolgozó, szegény népünket szerető, kedves és előzékeny, harctereket járt, családjával együtt a mindennapi kenyérért küzdő Ekkert Gyula okleveles gyógyszerésznek adja. Nagyképűsködés lenne akár a szaksajtó, akár az országos lapok felháborodását magunkévá tennünk, azoknak komoly és tárgyilagos történetleírását átvennünk; felőlünk az a szerencsés tizennyolc pályázó lehet Domite Rademetzky, vagy Lord Radetzky, kiugorhatott akármelyik trón párnájából, ha nem magyar állampolgár, ha nem szegény, kezdő fiatalember, ha nem akar a Pótlékdűlő közepére menni, nem adtuk volna neki ezt a patikajogot. Nem pedig azért, mert most, a pártszervezkedés idején az sem helytelen, ha negyvenötezer léleknek és a magyar ifjúságnak óhaját valamicskére méltatjuk. darásporpáci Darás Sándor dr.