Palota-Ujpest, 1933 (13. évfolyam, 37-47. szám)

1933-09-09 / 37. szám

1933. szeptember 9. XIII. évfolyam, 37. sz. líra 25 főnél. Politikai hetilap 5.­ Újpest és Rákospalota megyei városok pártokon felül álló, független várospolitikai lapja Az újpesti és rákospalotai Ipartestületek hivatalos közlönye Előfizetési ára egy hóra 1 pengő, negyed­évre 3 pengő. Egyes szám ára 25 fillér. Megjelenik minden szombaton. Hirdetések díjszabás szerint. Lapzárta csütörtökön este. Főszerkesztő: Dr. DARÁS SÁNDOR Szerkesztők: Alscher Ödön, Ceglédy Antal, dr. Takács György Központi szerkesztőség: Újpesten, Gróf Károlyi-utca 36. sz. Telefon: Aut. 94-0­57. Kiadóhivatal: Újpest, Jókai-utca 18. szám. Rákospalotai szerkesztőség: Károlyi-utca 35. Inségrendeletet küldött a legfőbb faktor a közü­­leteknek. Nem lesz inségsegély a télen! Ez világlik ki a rende­letből. A belügyminiszter ugyan­is leiratban értesítette a közüle­­teket, hogy a most következő télen a kormány inségsegélyt nem ad, tekintettel az államház­tartás nehéz helyzetére. Egyben felhívja a közületek vezetőit, hogy segélyt csak munka elle­nében adjanak s ennek követ­keztében már most ki kell dol­gozni a közmunkák tervét és erre fedezetet találni, amelyből a mai olcsó gabonát kell meg­vásárolni s azzal fizetni a télen a közmunkát végző ínségeseket. Újpesten és Rákospalotán a leg­nehezebb körülmények között bonyolították le az inségsegélye­­zést s csak a sovány kormány­segély tette lehetővé, hogy az elmúlt télen a két város veze­tősége ki tudta „elégíteni“ az arra rászorultakat. De mi lesz most, amikor a városok háztar­tása is leromlott, deficittel küzd és nincs kellő fedezet a leg­szükségesebb dolgokra? Miként az állam háztartása, csakúgy a városoké is megingott. Láthat­tuk ezt a most előterjesztett és letárgyalt költségelőirányzatok­ból, amelyek bizony elég sivár képet mutatnak. S ekkor jön a felettes hatóság és megfosztja attól a kevéstől is a közülete­­ket, amire különösen az elkövet­kező télben nagy szüksége leend. A magukkal küzködő városok — ez esetben a két testvérvá­ros — vezetőinek ezek után nagy fejtörést okoz az a pro­bléma, miképpen és miből se­gélyezzék az ínségesek tömegét. Mert itt nem néhány emberről van szó, hanem ezrekről. Csak Újpesten több mint 20 ezer az ínségesek száma, amely való­színűen emelkedni fog a télen. Hát bírja-e ez a város egyedül ellátni ínségeseit? Még közmun­kák teremtése által sem, mert hiányzik a szükséges fedezet: a pénz. Már­pedig enélkül mit sem kezdhet a legügyesebb városvezető, de még képviselő­testülete sem. Végeredményben mégis csak a kormánynak kell a megszorult közületek segítsé­gére sietni, még akkor is, ha az államháztartás nehéz hely­zetben van. Az önhibájukon kívüli ínségeseken segíteni kell — bárhonnan is jöjjön az . .. főzispáni rendelet az idei népművelési tevékenység megszervezése ügyében. A vármegye alispánja rendeletet adott ki az 1933—34. iskolai év nép­művelési tevékenységének megszer­vezése ügyében. A népművelési bi­zottságoknak az idei népművelési programmot a költségek szem előtt tartásával kell összeállítaniuk. Ahol a költségekre nincs megfelelő fedezet, ott a bizottságoknak oda kell hatniuk, hogy az előadók a népművelési elő­adások tartását lehetőleg ingyen vál­lalják el, úgyhogy a legkisebb köz­ségben vagy tanyán is legalább 5—10 népművelési előadás legyen. A mese­­délutánoknak feltétlenül ingyenesek­nek kell lenniök s ilyeneket, az al­ispán rendelete szerint, minden város, község és tanya iskolájában kell rendezni Az alispán nagyon fontos­nak tartja analfabéta-tanfolyamoknak a szervezését olyan helyeken, ahol legalább 15—20 analfabéta van. * A Központi Népművelési Bizottság elismerésben részesíti a helyi tantes­tület tagjai közül azt, aki teljesen ingyen, díjazás nélkül vállalja az analfabéták tanítását. Népművelési előadások és tanfolyamok alkalmával az alispán szerint helyénvaló volna, ha az előadók és tanfolyamvezetők a heti újságeseményeket is megmagya­ráznák a hallgatóknak politikamente­sen, sőt fontosnak tartaná a külön újságolvasó-esték bevezetését is. Ren­deletét az alispán a következő sza­vakkal fejezi be: „Nem szükséges hangoztatnom az iskolán kívüli nép­művelés fontosságát, teljes tudatában vagyok annak, hogy a közigazgatási és tanügyi tisztviselők, mint a múlt­ban, a jövőben is mindent meg fog­nak tenni ennek előmozdítása érde­kében, mert hiszen most, amikor a katonai fegyverek pihennek, a kul­túra fegyverével kell dolgoznunk, hogy szellemben és lélekben meg­erősödve, odafejlesszük a mi magyar testvéreink milliónak gondolkodását, hogy még életünk feláldozásával is áldozatot tudjunk hozni, ha a haza úgy fogja kívánni“. '58^ Balatoni naplómból. Városi emberre nézve kellemes szórakozást nyújt a mezei gazdálko­dás változatos képeinek szemlélése. Jólesik a Balatonpart megszokott je­lenségeitől a távolabbi vidék kebelébe kirándulni, hogy az ott lakók élet­módjával, lelki idővel közvetlen ta­pasztalatból megismerkedjünk. Egy ilyen kirándulásunk alkalmával való­ban fölemelő s megnyugtató jelenet­nek voltunk szem- és fültanúi. Hosszú, fárasztó séta után tikkad­­tan tértünk be egy nagybirtokos szép rendben tartott majorjába. A tulaj­donos, ki pár perccel előbb szállt le karcsú, tűzszemű lováról, magyaros vendégszeretettel fogadott bennünket és szives készséggel vezetett körül a gazdaságban. A nap már mélyen aláereszkedett a Bakony erdőkoszorúzta domboru­latai felé, megaranyozva bucsucsók­­jával a nyugati égboltozat azúr ten­gerében békés nyugalommal úszkáló felhőket. Denevér röpködött a major poros levegőjében. A béreslakások kéményeinek fekete füstjét alig képes szétoszlatni a lomha légáramlat. Ki­­gyultak a tüzek a konyhákon, a vászoncselédek vacsorakészítéssel foglalkoztak. Megálltunk a tulajdonos és tiszttartója társaságában, ki kör­útunk alatt hozzánk csatlakozott, az emeletes magtár sarkánál. Villás szarvú ökrök fehér vonala bontakozott ki előttünk. A szántók vonulnak a nappali munka után éjjeli tanyára, enyhülésre, nyugalomra. Min­den ekelő mellett a béres lépked hosszú ostorával; az eke szarván az elemózsiás tarisznya himbálódzik. A tulajdonos és tiszttartója figyel­mes tekintettel szemléli a sorban érkező ekefogatokat. Arcukról, úgy látszik, megelégedés sugárzik. Mind­egyik béres csendes, megilletődött hangon „szerencsés jóestét“-tel kö­szönti kenyéradóját. Az ur arca azonban egyszerre el­komorul, fenyegető ráncok húzódnak homlokára s szemeiből a harag vil­lámai cikáznak. — Mi jut eszébe annak a béres­nek — fordul a meglepett tiszttartó­hoz —, hogy felül az ekegerendelyre s huzatja magát az amugy is fáradt ökrök által? Adja ki, tiszttartó úr, az ispánnak, hogy ennek az embernek fizetéséből a legközelebbi leszámolás­nál öt pengőt le kell vonni büntetésül. A tiszttartó hívására az ispán alig pár perc múlva ott termett és meg­értvén a parancsot, tiszteletteljesen fordul az ura elé: — Engedelmet kérek, méltóságos uram. Ez az ember nem érdemel büntetést. Alig pár napja, hogy súlyos betegségből fölkelt és azonnal szol­gálatra jelentkezett. Nem akartam megengedni, hogy munkába álljon, nehogy újabb betegséggel nagyobb kárt okozzon az uradalomnak. De mivel az öreg váltig állította, hogy ő már munkaképes, megengedtem neki, hogy befogjon, de meghagytam, hogy legalább kimenet és hazajövet üljön az ekére s pihenjen. — Hívják ide azt az embert! — parancsolja az uraság. tttled Hirdétik te a békát?... Eredete vagy a bor ágyánál, vagy a miskolci kocsonyánál gyökeredzik. (Mind a kettőben béka volt.) Én ezt a bölcs önmagábaszállást néhai jó Kovácsi Kálmán bátyánktól hallottam, legtöbbször ádáz közgyűlési csaták után, amikor egyhangúlag­­ lesza­vaztak bennünket. Nagy port vert fel a pótlékdülői patika ! Nem most a szaksajtóban és az országos lapokban, hanem évek óta Rákospalota parlamentjében. Kü­lönös. A jó közönségnek eszébe sem jut a „patika“. Örül, ha nem kell rá­gondolnia s még jobban örül, ha csak egy kis finom szappanért, fogpépért, vagy fogvízért mehet oda. Egyszerre, hallgat, zúg a tömeg ! Egy kiáltás ha­sítja át Ősrákos csendes mezejét: „Patikát!“ A vezetők ülést tartanak. S akár hiszed, akár nem, háttérbe szorul a váz, a villany, az adó, a gyepesítés, talán a mindennapi kenyér is, de a „patika“ az kell: nélküle Pótlékdülő már meg nem élhet! . . . Hiába van itt kormányrendelet, hogy öt évig csend legyen: „Elég patika van!“ Jóval a tilalom lejárta előtt döngetik a város képviselőtestületé­nek, a vármegyének és minisztérium­nak kapuit. Soha olyan gyönyörű be­szédek nem hangzottak el parlament­ben — patika mellett —, mint Rákos­palotán. Sikerül a támadásokat vissza­vernünk. Erőt ad ehhez az a keserű tapasztalás, hogy itt — tisztelet a ki­vételeknek — nem egy patikáért, ha­nem egy patikus ellen is harcolnak. Nem űzünk személyi kultuszt, de azt hisszük, hogy mulasztást követ­nénk el, ha le nem rögzítenők, hogy érdekelt patikusunk — jóval a pati­kák számának kormányhatósági fel­emelése előtt — sem az egészségügyi bizottságban, sem a nyílt színen nem ellenezte a pótlékdűlői patikát. Igen természetes, hogy ezzel a patikaellen­zők sorait erősen zavarba hozta és gyengítette. Állásfoglalásának kettős indoka volt. Pótlékdülőnek Tóth Ist­ván­ utcai elhelyezéssel — itt már egy kiváló orvos is telepedett le — csak­ugyan kell patika s kell egy falat kenyér annak az ötszáz diplomás magyar patikus közül legalább egynek. Ez alapon amikor a tizennyolc pályázati kérvény a rákospalotai képviselőtestület elé került, egy emberként s akként határoztunk, hogy a hatodik patika a Pótlékdűlőbe és a Tóth István­ utcába kerüljön. Egy emberként azt javasoltuk, hogy a belügyminiszter úr ezt e jogot városunk szülöttjének, több mint tíz éven át szemünk előtt dolgozó, sze­gény népünket szerető, kedves és előzékeny, harctereket járt, családjá­val együtt a mindennapi kenyérért küzdő Ekkert Gyula okleveles gyógy­szerésznek adja. Nagyképűsködés lenne akár a szak­sajtó, akár az országos lapok felhá­borodását magunkévá tennünk, azok­nak komoly és tárgyilagos történet­­leírását átvennünk; felőlünk az a szerencsés tizennyolc pályázó lehet Domite Rademetzky, vagy Lord Ra­detzky, kiugorhatott akármelyik trón párnájából, ha nem magyar állam­polgár, ha nem szegény, kezdő fiatalember, ha nem akar a Pótlékdűlő közepére menni, nem adtuk volna neki ezt a patika­jogot. Nem pedig azért, mert most, a pártszervezkedés idején az sem hely­telen, ha negyvenötezer léleknek és a magyar ifjúságnak óhaját vala­micskére méltatjuk. darásporpáci Darás Sándor dr.

Next