Pápai Lapok, 1877 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-13 / 2. szám

IV. évfolyam. Előzizetési és hirdetési díjak, felszoblásu­lások, W­aj Ch­t­ S Károly könyvkereskedésébe, megyeházzal szemb­en , inlé­Vegyes tartalmú társadalmi hetilap A pápai jótékony nőegylet- az ismeretterjesztő egylet, kertészeti társulat, lövész- tűzoltó-egylet Megjelenik e lap hetenkint egyszer,­­szombaton, Hélyegilij mindig külön szeletaló. Felelőn szerkesztű: Ibiire <li All>ilX. 2. szám. A. llir­ cletéísi <lí­jak­ térfogat szerint s­imílálnak: 18Q oenlim. 20 kr, 50Q centiméterért öü kr, 70Q centiméterért 70 kr, 100 TJ centim. I Tri,­­50Q eentim­. 1 frt 40 kr, 200Q centim. 1 ft, 80 kr, 300Q e­ ju­lin.. 2 frt, 10 kr, 400Q centim. 3 frt. A közbeeső térfoga­­lóknál a következő magasabb fok díjjá számítalik. Kiadó: Wajdils l­áx'­oly A lap szellemi f'osztSt illető közlemények a­­ szerk­eSZtÖ lak­á­'sai'a '. l'exilra 20. sz. emelet, 7. ajtó, küldendők. /iMidők. Papa, 1971. január 13. Előfizetési díjaid Egy évre 6 fr. Kétévre 5 Ir. Negyedévre 1 Ir. 50 kr. T Iszaeretterjesztő-tígyletük­ ki'ős­­ mereteket gyűjteni, a szellemet kimivelni, az­­'embernek hivatása. De mit érnének a leggaz­dagabb ismeretek is, ha azok az egyénben el lennének zárva, ha azok mással nem közölt lennének? A tudomány közkincs, s ép azért azt mások elöl elzárni nem lehet, hanem inkább közölni kell. — Nagyon helyesen mondja a ró­maiak jeles szónoka, Cicero: „Impellinumr na­­ tura ul prodesse velimus quam phirimis impri­misque doeendo ralionibusque prudenliae traden­ dis. Ilaque non facile est invenire, qui qnod sciat ipse non Iradat alleri. Ila non solnm ad discendum propensi sumus verum eliam ad doeen­ dum. (De fin. 3. 20.)­­ Az emberi természet­ben fekszik tehát, hogy másoknak leginkább ok­tatás és ismeretterjesztés által hasznára legyünk. A szellemi érettség fő forrása az egyéni és társadalmi jólétnek, míg annak ellenkezője, a szellemi éretlenség, a legtöbb hibának és baj­nak okozója. Igaz az, hogy a legfőbb, mi egy társadalmat, egy népet tiszteletre s a valódi mű­veltség nevezetére méltóvá tesz, nem a gazdag­ság- és politikai tekintélyben, sem a műipar és mesterségek általi kitünésben, sem a fegyverté­nyek és világhírű diadalok szemkápráztató fé­nyében, hanem a lehetőleg általánossá lett értelmi és erkölcsi álJ. érettségben Ez előtt három évvel alakult városunkban egy egylet, melynek célja: az erkölcsi és értel­m­i művelődést közhasznú, a­z életre gyakorlatilag kiható is­m­e­r­e­t­tá­r­g­y­a­k­b­ó­l t­a­r­t­a­n­d­ó nyilvános felol­vasások által el­ő­m­o­z­d­í­t­a­n­i, s ezen egy­­ let a z i s m e r e 11 e r j e s z l ö-e g y I e t. Mit és mennyit tett, megfelelt-e kitűzött céljának, most nem fejtegetjük azt annál is in­kább, mert működése nyilvános vala s így a közönség ítéletet hozhat róla. — Az alapszabá­lyokban kitűzött 3 év eltelvén, az egylet újra alakul. Felhívjuk tehát a l. közönséget, pártolja az egyletet annál inkább is, mert legújabban nép­szer­ü munk­á­k k­i­adásai tűz­te ki célul Ez által azt akarja elérni, hogy a nép jó, er­kölcsnemesítő olvasmányokat kaphasson, s igy megóvassék azon lelketlen irodalmi lovagoktól­, kik halomszámra szórják a nép közé irataikat s megmérgezik annak erkölcseit. Az úgynevezett „ponyvairodalom"­ ellensúlyozására és ki­küszöbölésére törekszik tehát az egylet, s már ezen cél maga is megérdemli, hogy minél na­gyobb pártolásban részesüljön. Bizton reméljük, hogy városunknak külö­nösen értelmiségi osztálya, mely már annyiszor adta jelét a jóra, szépre és nemesre való tö­rekvésének , most sem fogja megvonni lelkes pártolásai. EGY ERDÉSZ TŰNŐDÉSÜL­­ Ajánlja L. Sh­aniera kisasszonynak..) II. d­d­og valék! édes remény : Virult lelkem zöld levelén. A barátság és szerelem­ Mosolyogva jártak velem. De csalódás szegett körül; Fájó szivem minek örül?! Minden nyomon csak azt látom: Nincs kedvesem, nincs barátom . . . Mint űzött vad, ide jöttem. Minden oly uj itt köröttem. Oly alkalmas ez az uj táj Feledtetni a mi ugy fáj . . • Ölelem a füvet, fákat; Fii,­­a, virág bi tanyát ad. O itt senki sem bánt engem. Panaszomat, bátran zengem. Mosolyogj rám édes tájam! Hogy kedvemet föltaláljam. Híved leszek télen nyáron. Szivenyhemet tőled várom . . . Hajsza Barna. Az ipar érdekében. E lapok folyó évi 1-ső számában „egy m. i. (ha nem csalódom, ,,malom-ipar") testületi tag némi észrevételeket tett közzé, s cikkében (úgy látszik legalább) az iparosokhoz intézett felhívásomban fog­laltakat általában véve helyesli ugyan, mégis, nyil­vánít nézeteket, melyeket viszont én nem hagyha­tok észrevétel nélkül. Cikkíró feljajdul, hogy ha társulati jövedelmek szakoktatásra fordítatnak, hol maradnak saját érde­keik ? — Én csak azt hoztam fel, hogy az ipartár­sulatok jövedelmeiknek legaláb­­­­b­ részét kötelesek szakoktatási célokra fordítani, s felhívtam mindannyi társulatot, hogy e lapok útján közöljék s adják át működésük eredményét a közönségnek, hadd tanul­jon, hadd lelkesüljön egyik társulat a másiktól . . . s cikkíró a helyett, hogy a molnárok ipartársulatá­nak 2—3 évi működését vázolta, s az általa fonto­saknak jelölt külön érdekeket felszámlálta volna, elégnek hiszi az egyesülés lehetetlenségének bebizo­nyítására felhozni, hogy a társulatoknak saját érde­keik is vannak. Én pedig tagadom, hogy volnának, s különö­sen, hogy a molnár iparosoknak — volnának az egye­sülést gátló külön érdekeik. — Van nekik — nem tagadom — egy speciális érdekük, ami nem azonos más társulatokéval — s ez azon körülmény, hogy a molnár ipartársulat a malmok építése, malom­fejek — vizeset, vizárok tisztogatása stb. fölött némi felügyeletet gyakorolt. — Ámde ez eljárást az egyesülés sem fogná akadályozni, elkerülhetlen lé­vén egyesülés esetén szakosztályok alakítása, de másrészről a malmok felméretése a t. megyei bi­zottmány által már el van rendelve, s a felügyelet bizonyosan a közigazgatási tisztviselők kezébe leend Akit még az Isten is megvetett. (Regényes elbeszélés). Irta: Gajmássy János Iván. III. I^tOSZ. 4. Két gyermek apja. (18. folytatás.­ A sors nem tagadja meg az embertől az örö­möket, csak azért talán, hogy annál inkább érez­zük a keserűséget. — Mert a ki folyton fájdalom között tölti életét, vajmi kevéssé fáj az ujabb csa­pás ; mig ellenben, ki környezetében örömet, boldog­ságot talál. — nem­ tudja felejteni egy­hamar azt, ha elveszíti, Arthur az esküvő óta mindinkább kezdte érezni, hogy Rózát nem szereti úgy, mint szerette addig, míg Júliával viszont nem találkozott. — De másrészről meg bármennyire iparkodott Róza elta­karni ellenszenvét, nem bírta elpalástolni azt úgy, hogy Arthur észre ne vette volna. Ő ezt saját hi­degségének tulajdon­ítá, s így Róza fájdalma is reá nehezedett önsúlyával. Iparkodott felvidítani s mi­kor ez neki nem sikerült — még jobban elkeseredett. A családi élet csak akkor érdemes e szép névre, ha valóban is az , hogy pedig ez legyen, nem szükség fény és pompa, hanem az egymás iránti teljes őszinteség, a bizalom, mely nélkül a családi élet valóságos nyűg. És Arthúr távolról sem sejte­tni bántotta nejét s ép azért nem is tudta megvi­gasztalni azt. — De nem is lehetett vala. — A szivet kielégíteni lehet csak, de megnyugtatni nem. Róza kilenc éves korától kezdve, a fővárosban nevekedett, s ott mint tizenöt éves leány, egy tánc­vigalmon ismerkedett meg egy ifjúval, ki a lelkészi pályára készült; ez ifjú volt szive választottja, s bár évek óta nem hallott hírt felőle, mégis szerette az öt, ki most egy kis falu lelkésze volt. Róza egyik barátnője leveléből értesült arról, hogy az ifjú hol van , s midőn ez kedélyében szo­katlan változást idézett elő, Arthúr gyanakvó lett,­­ s kémekkel veve körül ifjú nejét. Róza tehát fel­kérte barátnőjét, hogy ne írjon többé Gyuláról, így hívták az ifjút, — hanem ha úgy, hogy azt férje észre ne vehesse. Minden oda mutatott, hogy Arthúr még leve­leit is elfogatja, s nem jutnak azok kezeihez. A barátnő elkeseredett ezen eljárás kegyet­lenségén,­­ s hihető, olvasni küldött könyvtáblára irá ama sorokat, melyeket a dombházi udvarház könyvtárának egyik könyvében írva találtam. És Gyula csakugyan nem sokat késett. Kevés idő múlva, rut zivataros éjszakán kocsi állt meg a dombházi udvarház kapuja előtt és be­bocsáttatást kért. A kapu felnyílott. A kocsiból egy ifjú szállt ki, kinek oldalán kard csörgött, mit ak­koriban a nemes emberek nem igen szoktak ma­guktól elhagyni. A házi ur épen honn volt, s vendége elé sietett. — Én Ladár Gyula lelkész vagyok. — mutatá be magát az ifju.

Next